„Isten lefaragta rólam a fölösleges érzéseket” – töretlen hit egy törékeny nőben

Ha jól megy minden, könnyű szeretni

Heves vármegye egyik kis településére, Kerecsendre érkezem. Takaros kis ház udvarán hárman várnak rám. Szajkó Marika törékeny teste a kerekesszékben, amellyel szorosan összekötötték az utóbbi évek mindennapjai. Mélybarna szemei ragyognak, mint a csillagok az augusztusi éjszakában. Egyik őrzőangyala Nina, a segítő kutyája, a másik férje, Balog János, aki hozzászokott ahhoz, hogy portáján egymás kezébe adják a kilincset az emberek. Marika csont az ő csontjából. Párja nélkül egy lépést sem tehet meg – együtt táplálkoznak –, a nemrég behelyezett szonda miatt még inkább –, talán együtt is lélegeznek. A falakból is béke árad, a szavakban is kevesebb a panasz, mint a hála, mégis nehéz sors bontakozik ki a Balog család történetéből. 

„Én egyszerű ember vagyok, feleséget is csak egyszer választok” – állítja János, aki tudott Marika betegségéről, úgy köteleződött el mellette. 

„Ha jól megy minden, könnyű szeretni. A nehézségben válik el, kinek van szíve ahhoz, hogy szeresse a másikat. Mindennap meg kell hozni a döntést, és minden mást félretenni.” 

Volt mit félretennie a vállalkozónak, aki az építőiparban dolgozott. Néhány éve maga mögött hagyta a karriert, hogy társát ápolhassa. Takarít, főz, elvégzi a házimunkát. „Tegnap magunknak akartunk lángost sütni – meséli –, végül negyvenet kellett.” A vendéget mindig jó szívvel fogadják, ez az ő szeretetnyelvük, holott szerényen élnek. A családfő nem panaszkodik, bármilyen alkalmi munkát elvállal, nem sajnálja a fáradságot. „Igyekszem nem őrlődni a problémákon. Cselekvő ember vagyok. Aki nélkülözik, annak adok enni, vagy viszek neki fát, hogy ne fagyjon meg. Számomra ez többet ér a szavaknál.”

„Nem kockáztathatunk többet”

Marika gyermekéveiben nem a betegséggel küzdött, hanem cigány származásával. „A cigány gyerekeket kevésbé ismertem, főleg a rokonokkal tartottuk a kapcsolatot, a többiek viszont azért nem játszottak velem, mert cigány vagyok” – beszél a beilleszkedési nehézségeiről. Szülei fontosnak tartották, hogy két gyermekük jól tanuljon, mert ebben látták a kitörési lehetőséget. 

„A gimnáziumban első nap összesúgtak a hátam mögött, hogy Úristen, nekünk van egy cigány osztálytársunk. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, nagyon bántott. Még abban az évben száz cigány fiatallal táboroztam, akik mind kitűnő tanulók voltak, és egyetemre készültek. Bátorító volt ebben a közegben megismerni a saját kultúrám szépségeit, hogy mire lehetek büszke. Anyukám a családsegítőben dolgozott, én pedig nagyot álmodtam, és az ELTE-re jelentkeztem, szociálpolitika szakra.” Marika az egyetemi évei alatt gyermekotthonokban dolgozott, de harmadéves korában megkapta a diagnózist, és elveszítette az alkalmasságát a szociális munkára. A Fővárosi Önkormányzat Gyermekvédelmi Ügyosztályára került, ahol gyermekotthonokat felügyelt gyakornokként, így szerzett diplomát. 

„Öcsém születésekor apukám tizennégy évre elment dolgozni, és akkor jött haza, amikor az egyetemre kerültem. Három hónap után kiderült, hogy tetőtől talpig daganatos. Több mint két évig ápoltuk, Pestre járt sugárkezelésre és kemoterápiára. Huszonegy éves voltam, amikor elment. 

Végigcsináltam a vizsgaidőszakot, megvárt otthon, és a kezem között halt meg. A stresszhelyzet beindította az enzimtermelést, és felerősödtek a felnőttkori izomsorvadás tünetei. 

Korábban csak az arcizmomon és a lapockámon látszott, de azt mondták, gerincferdülésem van. Hat hónapig vizsgáltak, mire megkaptam a pontos diagnózist: FSHD izomsorvadás.” 

Marikát rögtön megműtötték, lapockáit a bordáihoz drótozták. A fél év rehabilitáció alatt is bejárt az egyetemre, és a Roma Polgárjogi Alapítványnál dolgozott. „Először a karom és az arcizmom gyengült el, később egyre furcsább lett a járásom, végül jött a sok elesés – emlékezik Marika a betegség fázisaira. – Az utolsó esésnél koponyazúzódásom lett, napokig csak csengést hallottam, és sötétben feküdtem két hétig. Azt mondták, hogy nem kockáztathatunk többet, le kell ülnöm. Beláttam, ha szeretném tovább nevelni a gyermekemet, nincs más választásom.” 

Tökéletes időzítés

„Ahogy telt az idő, és romlott az állapotom, a gondolkodásom is elkezdett mozgássérültté válni. Észre sem vettem, hogy mondom magamnak: emel, emel. Minden egyes mozdulatot megterveztem. Először tiltakoztam a kerekesszék ellen, de ahogy leültem, sokkal kevesebb energia kellett az élethez, és több időt tudtam másra fordítani” – beszél Marika az elfogadás egyik nagy állomásáról. 

Az élet nemcsak a nehézségek, hanem a segítség elfogadására is megtanította. Adománygyűjtés révén jutott a segítő kutyájához, Ninához, aki a meghosszabbított keze. Kinyitja az ajtót, kihúzza a fiókot, odaadja, amire szükség van. Sőt, ha Marika leengedi a kezét a szék mellé, segít visszahelyezni az ölébe. 

A Balog család legnagyobb kincse a tizenhárom éves „kis Marika”, akit édesanyja Isten tökéletes időzítésének köszönhet. „Még ki tudtam hordani, ki tudtam emelni a kiságyból, és együtt alakítottunk ki technikákat. Marika olyan ügyes volt, hogy a születése után már emelte a fejét, négy hónaposan ült, és teljesen alkalmazkodott a helyzethez. Az orvosok előre megmondták, hogy így lesz.” 

„Csodálatos versmondó, érdeklődő, érzékeny. Karácsonyra ő süti az összes süteményt, és segít az apjának. Ő az egyesület egyik fő önkéntese.” 

A Csak egy lépés! Egyesület Marika szellemi gyermeke, az ő szavaival élve a „szent elégedetlenségéből” fakadt. Egy karácsonyi jótékonysági sütivásárral indult, amit a Balog család szervezett. Pár hónappal később a budapesti Autonómia Alapítvány megbízásából Marika települési koordinátor lett Kerecsenden. 

„Megnyertünk az ügynek néhány önkéntest, felvettük a kapcsolatot szenvedélybeteg-segítőkkel, éjféli pingpongklubot, rendvédelmi napot, gyereknapot és egészségnapot szerveztünk – meséli az egyesület mozgatórugója. – A következő évben nem kaptunk támogatást az alapítványtól, de az önkénteseink folytatni akarták. Lehet érezni az áldást, mert helyiek és külső segítők, egy testként mozgunk. Nekem ez az életem, muszáj szolgálnom mások felé, mert ez ad örömet, gyógyulást.” Az egyesület tevékenységeiben Marika férje is tevékenyen részt vesz, számára is természetes a másokért végzett közösségi munka.

Teljes hittel járni

„Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni, taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni!” – szól a háttérben a keresztény dal, és az én szívemet is átjárja Marika erős hite és a „minden lehetséges” érzése. „Az egészségi állapotomról sok mindent mondanak, mindenkinél más a lefolyása. Nálam igen gyorsnak tűnik, de hiszek Istenben. Nem tud megtörni a betegség. Nemrég megkaptam a szondát, de Isten előtt nincs akadály. Ha akar, akkor szondával a hasamban is fel tud állítani” – vallja Marika.

Csodálom ennek a törékeny nőnek a töretlen hitét, aki nemcsak az édesapját, hanem agydaganattal küzdő testvérét is elveszítette. „Isten megérintett, megéreztem a szeretetét, és felemelt a mély gödörből. Megerősített, hogy a testvérem halálát se tragédiaként fogjam fel. Láthattam csodákat a haldoklása alatt, amikor János szolgált felé az ágya előtt térdelve, vagy amikor szavak nélkül kommunikáltunk az utolsó percekben.” 

Együtt engedték el férje szüleit is, valamint egy közeli jó barátot. „Ezekből az elkísérésekből sokat tanultunk. Én például azt, hogy milyen szép az élet. Kell akarni, mert ajándék. Még akkor is, ha nem minden úgy alakul, ahogy elterveztük. 

Azt gondoltam, egy egész ország jóllétét fogom szolgálni szociálpolitikusként, de Isten mást tervezett, és az ő tervei jobbak, még akkor is, ha ebben a székben kell ülnöm. 

Csoda, hogy János mindenben mellettem áll. Hálás vagyok azért, amit ő végigcsinál velem, mert ez kemény fizikai munka” – pillantgat a férje felé. 

Marika reménykedik, és tervezi a jövőt. Korábban mozgott a keze, és egy ajándékműhely számára horgolt, valamint fatáblákat írt. Szeretné ezt visszahozni a mindennapjaiba, és folytatni a terápiás írást, amelyen keresztül tisztázza az érzéseit. 

„Az én családom tagjai nemzedékeken át mindent megtettek azért, hogy kemények és büszkék legyenek, nehogy megbántsák vagy elítéljék őket. Engem is így neveltek, de ma már senkinek sem szeretnék megfelelni. Sok mindent megértettem a megtérés útján, és tudom, hogy Isten formál engem. Olyan ez, mint amikor kiválasztanak egy fát, hogy szobrot formáljanak belőle, és a művész már az első pillanatban látja a végeredményt. Először kivágják a fát, a nagyobb gallyakat lemetszik róla. A szobrász nézegeti, és lassan, egyre beljebb haladva elkezdi lefejteni róla a fölösleget. Az évgyűrűk megmutatják, hogy mikor volt nagy vihar, melyik évben sérült a fa, mégis tökéletesen rakódtak egymásra a rétegek. Így történik ez velem is. És nemcsak egy ősi seb kezd gyógyulni, hanem eltűnnek a fölöslegek – a dac, a büszkeség, a harag –, amikre nincs szükségem. Le kell vetkőznöm mindent, ami távol tart az emberektől és Isten szeretetétől. Tanulom az alázatot” – tárja fel előttem Marika finomra hangolt lelkét.

Nem sajnálkozva, hanem csodálattal és feltöltődve indulok haza Kerecsendről. Valahogy érzem, hogy ide egyszer még visszatérek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2025. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>