Hihetetlen, hogyan terjedtek a hírek száz éve Budapesten – ilyen volt rikkancsnak lenni

A bulvár hajnala

Ma már nehéz elképzelni, hogy a hírekhez évszázadokon át – sokszor még a nagyvárosokban is, nemhogy a falvakban – mennyire nehéz volt hozzáférni. Az iparosodás, valamint az azt követő urbanizáció eredményeképpen a XIX. század végén megszületett a modern sajtó. A tömegesen kiadott újságok a XX. század első évtizedeiben élték aranykorukat. Míg a legelkötelezettebb olvasóknak a posta kézbesítette a lapokat, a könyvesboltokban és szatócsboltokban bárki megvásárolhatta a neki szimpatikus újságokat. Hamarosan egymás után bukkantak fel a standok és bódék a piacokon, aluljárókban és a forgalmas közlekedési csomópontok közelében is. 

Ekkoriban virágzott a kávéházi élet, így nem meglepő, hogy voltak olyan vendéglátóhelyek, ahol az összes belföldi és külföldi lap a vendégek rendelkezésére állt. Persze a kisebb településeken már nem volt ilyen egyszerű a helyzet, hiszen oda a küldöncök sokszor csak hetente kétszer kézbesítették a küldeményeket. A Csomagszállítási Rt. 1885-ben jött létre, és huszonöt évre kapott kizárólagos jogot a napi- és hetilapok vidéki terjesztésére. 

Ezzel párhuzamosan az 1890-es években a nagyvárosokban a sajtó szabadságának egyik bizonyítékaként megjelentek az első rikkancsok, akik hamarosan a budapesti belváros nélkülözhetetlen elemeivé váltak. 

A század végén Zilahi Simon megalapította az Esti Ujságot, az első, utcai árusításra szánt, egy krajcárba kerülő, hetvenezer példányban nyomtatott hírlapot, ezzel megteremtve a magyar bulvársajtó első termékét.

Rohanó hangverseny

„A rikkancsok sok százra menő seregében mindenféle ember van. Nem egy kerül olyan, aki diplomát tudna felmutatni, olyan sem ritkaság, aki fogaton járt valaha s takaros földbirtok, vagy dús jövedelmű üzlet tulajdonosának mondhatta magát. (...) Vannak aztán öreg, töpörödött anyókák, kis gyermekes menyecskék, tolókocsiban ülő nyomorékok, de a rikkancsok zöme mégis a fürge 10−12 esztendős gyerekekből áll. Ezek vívták ki szakadatlan lármájukkal a »rikkancs« nevet. Ezeknek sem nyelvük, sem lábuk nem nyugszik egész nap” − olvasható a Vasárnapi Ujság 1901. július 21-i számában. 

„Kiabálva, visítva, ordítva, bőgve, üvöltve. Mind e hangok a Rikkancs szinfóniában (!) olvadnak össze. S mert van reggeli, déli és esti krajcáros, jóformán egész nap áll, igazában rohan ez a hangverseny” – írta Ágai Adolf szerkesztő és humorista. Reggelente elsősorban az idősebb árusok dolgoztak, a gyerekek pedig besegítettek nekik, a kiadó előtt várták a friss lapok megjelenését, amikkel már szaladt is mindenki a fennhatósága alá tartozó utcák irányába.

A gyorsaság rengeteget jelentett, hiszen az számíthatott a legnagyobb bevételre, aki elsőként kínálta a legfrissebb híreket. 

Déltől estig szinte már csak a gyerekek versengtek a hírfogyasztókért, főleg a kávéházak, szórakozóhelyek utcáiban árusítottak. 
„A kor embere úgy vélte, hogy az a fiatal, aki rikkancsnak áll, nem fog elzülleni, ugyanis az egész napi kemény munka után már nem töri a fejét semmilyen rossz dolgon. A fiataloknak pedig egy garantált bevételi forrást jelentett” − olvasható az Egyperces Történelem blogon. 

De „nem minden újságkínáló rótta azonban az utcákat. Voltak, akik segédekkel dolgoztattak. A vezérkarba idős, megvagyonosodott rikkancsok kerültek, akik már nem futottak, csak kereskedtek. Több száz példányban felvásárolták a lapot, és árusításra átadták olyanoknak, akik nem tudták az újság árát előre lefizetni. (...) A helyszínen a legjobban futók maradtak, akik nagy kötegekben átvették a vezértől a lapot, majd szélsebes futásnak eredve minden várakozó társuknál leejtettek egy köteget, amellyel azok továbbszaladtak, így egy órán belül a város legtávolabbi pontjaira, még a Svábhegyre is eljutott a még szinte meleg, nyomdafesték szagú információ” − írta Tomsics Emőke 1996-ban a História folyóirat 8. számában megjelent A pesti utca hangja: a rikkancs című cikkében.

Rekedt Muki, az egyik legismertebb rikkancs 1907-ben kezdte pályafutását, „épp úgy, mint régen, ma is a legjobb lap a Friss Ujság! A Belváros közepén, ahol csak nagyon előkelő emberek laknak, itt is a legtöbbet adok el belőle. Régen is igy volt. Emlékszem rá − folytatja felcsillanó szemmel amikor a régi jó időkben is a legkorábbi hajnali órákban a Friss Ujság volt az utcán, végig szaladtam vele a mulatókat és a mágnások 1−2 koronás borravalóval fizették meg nekem a Friss Ujságot. Oh, jó idők voltak azok! Ismert is engem mindenki a városban. Küry Klára, Pálmán Ilka, az öreg Wekerle, meg Tisza István voltak az állandó vevőim között. Dehogy vettek volna ők mástól lapot…” – mondta el 1932-ben egy a Friss Ujságban megjelent interjúban.

A rikkancsok tevékenységét nem mindenki nézte jó szemmel. A Tisztelt Házban interpelláció is elhangzott 1897-ben a rikkancsok megrendszabályozásáról. Makkfalvy Géza képviselő szerint a hírlapirodalom komolyságával ellenkező módon végzik az árusítást, táplálják a közönség botrányéhségét. 

„Ma házasságtörő asszonyokról, holnap szöktetésről szól az ének, s ezt végig kell hallgatniok serdülő lányoknak, tisztességes úrinőknek, úgy hogy pirulás nélkül már alig lehet az utcára kilépni, ami hovatovább is az erkölcsök meglazulásához, az erkölcsi érzés elhomályosodásához vezet” − olvasható a képviselő felháborodása Tomsics Emőke cikkében. 

Ennek hatására született az a rendelet, amely alapján a rikkancsok csupán az újság címét és árát kiabálhatták, a tartalmát nem − korábban gyakran előfordult, hogy kitalált, mai szóhasználattal élve, „kattintásvadász” hírekkel igyekezték vásárlásra csábítani az embereket. 

Ekkor zárták ki az árusításból az iskolakötelezett gyerekeket is − hat és tizenkét éves kor között kötelező lett volna a tanulás, azonban a tanköteleseknek csupán a fele járt iskolába −, sőt azokat is, „akik nincsenek jól ruházkodva vagy testi hibájuknál fogva undort keltenek”.

Az utolsó kiáltások

A bulvárlapok köztük az Esti Ujság, a Friss Ujság vagy a Nap 1907-re naponta száz-kétszázezer példányban kelt el, terjesztésükben a fővárosban dolgozó négyezer rikkancs vett részt. „Az utca újságja akarunk lenni, mert az utca mindenkié, az utcán mindenkinek át kell haladnia” − mondta a kor egyik legsikeresebb sajtótermékének alapítója, Miklós Andor. 
 
A laptulajdonos és egyben főszerkesztő álma meg is valósult, ugyanis Az Est az I. világháború idejére már naponta négyszázezer példányban fogyott. Az 1910-es évekre a rikkancsok Bettelheim Izidor elnökletével egyesületbe szerveződtek, érdekvédelmi szaklapot indítottak, valamint megalapították a Magyar Lapterjesztők Sport Clubját, ahol többek között bokszolhattak, focizhattak és futhattak a testmozgás kedvelői. A rikkancsokra vonatkozó szabályok 1912-ben szigorodtak, csupán a tizennyolcadik életévüket betöltöttek kaphatták meg a háromhavonta megújítandó rikkancs­engedélyt, sőt a lapoknak is külön jóváhagyást kellett kérniük az utcai terjesztésre. 

A II. világháború után a rikkancsokat is elérte az államosítás, az újságterjesztésre szigorú szabályok vonatkoztak. 

Bár az utcai árusok száma jelentős mértékben sokáig nem csökkent, hiszen a járókelők igénye változatlan maradt, de szerepüket hamarosan az aluljárók és állomásokon létesített újságosok vették át. A rendszerváltást követően, főleg az internet elterjedésével alakult át teljesen a hírek világa, a rikkancsok pedig szép lassan eltűntek az utcákról. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>