A magyar professzor, aki Poirot nyugalmával vezette a világ egyik vezető orvostársaságát

Nem állom meg, hogy miután hellyel kínál egyszerűséget sugalló, a praktikus szempontokat előnyben részesítő orvosi szobájában, fel ne tegyem a kérdést: eleve elrendelés történt? Lehet, hogy eleve elrendeltetett, feleli. Hisz az isteni gondviselésben? – faggatom tovább.

„Igen, hívő vagyok. Nem hiszem, hogy attól, mert a döntéseimet a racionalitás uralja, ne tűnődhetnék el azon, mi mozgatja mindazt, amiben létezünk. Valakinek döntenie kellett az ősrobbanásról, a sejtek születéséről, átalakulásáról. No, és ki hozta létre a villámokat? Ezek jogos kérdések, nem lehet mindent a racionalitás felől megközelíteni. A hit gyógyítani képes. 

Ha hiszünk valamely felsőbb igazságban, az ad nekünk egy gondolati keretet, egy belső érzelemvilágot, egy tartást. Erkölcsösségre nevel. 

Ugyanakkor mindenkit óva intek a hiedelmektől, a tévhitektől, a spirituális zöldségektől, amelyeket az internet, a média önt ránk éjjel-nappal. Általában jól felfogott üzleti érdekből, máskor butaságból, tájékozatlanságból. Olykor magam is elképedem, mire képesek az emberek. Nemrég volt egy betegem, aki a kezelés értelmében kevésbé hitt, a rontás levételében annál inkább. Szörnyű.” 

Az egyensúlyi állapot megtalálása kulcskérdés

Itt rövid csönd üli meg a kis szobát, amelynek egy-egy pontján orvosi kellékeket, szakkönyveket fedezek fel, de a középpontjában, az íróasztalon egy számítógép és egy telefon pihen. Azazhogy: dehogyis pihen! A monitorra a beszélgetésünk közben is zúdulnak az információk, a leletek, a levelek, amelyekre újra és újra rásandít a szakterület első női egyetemi tanára. A betegek érdeke ugyanis mindenek fölötti. 

A telefon tízpercenként cseng. Szirmai doktornő pedig szorgalmasan felkapkodja a készüléket. Igen, a hagyományos, csavaros telefonzsinórral ellátott masinát, nem a mobilt! 

„Az egyensúlyozó rendszer vizsgálatával, betegségeivel és az egyensúlyozó rendszer rehabilitációs lehetőségeivel foglalkozom. Szédüléses panaszokat az egyensúlyozó rendszer betegségei mellett idegrendszeri, kardiológiai és pszichiátriai betegségek is okozhatnak. Ezekre inkább a nem forgó jellegű szédülések jellemzők – folytatja a félbehagyott interjút a professzor asszony, beavatva a szakterülete rejtelmeibe. – Az egyensúlyrendszeri betegségek három csoportra oszthatók. Az első az akut egyensúlyvesztés, amikor a beteget mentő szállítja a sürgősségi osztályra, a második csoportba a rohamokban jelentkező szédülések sorolhatók, ilyen például a belsőfülfolyadék felhalmozódásával járó Méniére-betegség, illetve a jóindulatú helyzeti szédülés (BPPV), ami gyakran reggel, ébredéskor jelentkezik. A harmadik eset a kétoldali egyensúlyrendszeri károsodás, aminek lehet keringési oka, de ilyen eltérést a belső fület károsító antibiotikus kezelés utáni (életveszélyes, szeptikus betegségekben adnak ilyen gyógyszert) állapot is okozhat.”

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A világhírű etológust, antropológust, Jane Godallt idézem: „a természetben minden valamiféle egyensúly felé tart”. Szirmai doktornő helyeslően bólint, majd újabb nézőpontból, a magyar nyelv szempontjából közelít a témához. „Lényeglátó az anyanyelvünk. Pontos a megfogalmazás, amikor ezt mondjuk: »elveszítette a lelki egyensúlyát«, vagy ezt: »kicsúszik a talaj a lába alól«. 

Igen, az egyensúlyi állapot megtalálása kulcskérdés, az életminőségünket nagyban befolyásolja. Talán ezért is vonzott annyira az orvosi pálya.

Szenvedélyesen szeretem ezt a munkát, az egyetemi évek alatt még éjszakás nővérnek is beálltam… Szerencsém volt, mert kezdő orvosként dr. Nádor Judit vett maga mellé, később esküvői tanúmnak is őt kértem fel. Ma Hamburgban él. Amikor elment, megörököltem tőle a területet.”

Ágnes 2014-től egy évtizeden át volt a Nemzetközi Neurootológiai és Equilibriometriai Társaság elnöke. Büszkén meséli, hogy az 1974-ben Németországban (Bad Kissingenben) alapított tudományos társaság központja Budapest lett, azonban a világ változik, jelentősen nőtt a távolkeleti kollégák száma, ő pedig úgy érezte helyesnek, ha átadja a helyét Hideaki Sakata professzornak. 

„Az elnök immár japán, a tudományos koordinátor indiai. Augusztusban Tokióban veszek részt a társaság kongresszusán, négy szekcióülés elnöki munkájára vállalkozom. Azt gondolom, a pályám töretlen. Nem okozott az sem problémát, hogy a műtétes szakmákban általában férfitúlsúly van. A fül-orr-gégészeten belül sikerült megtalálnom azt a szegmenst, amelyben nem a műtéti kezelés az elsődleges. Azt gondolom, nőként is meg lehet találni azt az utat, amelyen kiteljesedhet az ember. S a férfi kollégák tolerálnak, elfogadtak.” 

Poirot és az MRI

Prof. dr. Szirmai Ágnes gyermekkora Újbudán, a XI. kerületben telt. „Ma is a Bartók Béla úton lakik az édesanyám, így nem szakadtam el teljesen a Móricz Zsigmond körtér környékétől. A miénk egyébként nem orvosfamília. Apám mérnökember volt, anyám adminisztrátor. 

Az életemben a nagymamámnak is kulcsszerep jutott, aki az angolkisasszonyoknál nevelkedett. Kezdetben nemigen találtam a helyem az iskolában, talán azért sem, mert idejekorán annyi fontos dolgot megtanultam tőle. A tanító így hívott: »előkelő idegen«. 

Bevallom, azóta is nehezen oldódom, nem vagyok kifejezetten társasági ember, jobban élvezem az otthon nyugalmát. A férjemmel 39 éve élünk együtt, a fiam sportújságíró, aki sportcoachingot tanul. Nekem a pihenést az jelenti, ha otthon olvasgathatok, vagy filmeket nézhetek. A kedvenceim Agatha Christie művei, illetve az azokból készített filmek, sorozatok.”

Ha már itt tartunk, ki a kedvenc Poirotja? Albert Finney? David Suchet? Kenneth Branagh? – érdeklődöm. „Ó, hát persze, hogy Suchet!” – fogalmaz egy igazi rajongó lelkesedésével, derűsen, de határozottan.

Aztán újra az orvosi pályáról kérdezem, az ellentmondásokkal teli jelenkorról. A digitalizációról, a betegirányítási rendszerről, az egyetemi tapasztalatairól. A kórházi mindennapokról. „Elveszett az orvoslás rangja, biztonsága, intimitása – sóhajt föl. – Ebben a nagy zajban, ami körülvesz minket, egy orvos alig képes kifejezni a maga szakmai álláspontját. Mert a betegekkel elhitették, hogy mindent jobban tudnak. 

Azokra a kollégákra is neheztelek persze, akik egyes szakterületeken elfelejtenek gondolkodni. Akik a pácienseket ide-oda küldözgetik; röntgenre, MRI-re, CT-re – sokszor fölöslegesen, a saját maguk védelmében. 

Nyilvántartást vezetek a klinikai betegekről, tavaly 832 betegem volt, idén eddig: 409! Rendre túlvállaljuk magunkat – jegyzi meg –, de az elvem az, hogy aki hozzánk fordul, akinek segíthetünk, annak a hosszú várólista ellenére segíteni fogunk! Úgy érzem, rögösebb lett az orvosi pálya, nagy a súly rajtunk. És sajnos egyre több az olyan beteg, akit megbetegít a stressz, és akik nem hiszik már el, hogy meggyógyulhatnak. Márpedig, ha valaki nem bízik abban, hogy van kiút, arra sok gyötrelem várhat – figyelmeztet, majd kedvesen az órájára mutat. Értem a célzást. A betegek nem várhatnak tovább.