A Helfer-szindrómás kényszeres segítők, akik nem akarják, hogy a másik meggyógyuljon

Miért választja sok, alapvetően sérült személyiséggel rendelkező ember a segítő szakmát?

Ennek több oka is lehet, nehéz őket szétválasztani. Jómagam csak egy-egy példát tudok említeni. Például lehet a segítő számára a tanulás és később a segítő szakmában való elhelyezkedés egyfajta megküzdési mód. A kontroll visszaszerzése a korábban kontrollálni nem tudott felett. Azután vannak, akik a szakmai sikerekben (vagy inkább sikertelenségekben) próbálják újrajátszani a traumáikat, próbálnak meggyógyítani olyan elakadással küzdő embereket, amilyen elakadással a szeretteik is küzdenek. És vannak, akik nehezen boldogulnának a versenyalapú piaci szférában, ezért ott keresik a boldogulásukat, ahol a szeretet és a gondoskodás határozza meg a mindennapokat. 

Segítőnek lenni hatalom vagy szolgálat?

Elsősorban szolgálat, hiszen a segítő támaszt és segítséget nyújt. Bibliai párhuzammal élve: adhat halat is, táplálhat, erősíthet. És adhat hálót is, hogy idővel a megsegített egyedül is halászni tudjon, azaz önállóan boldoguljon az életben. Vagyis idővel csökkenjen a kiszolgáltatottság. 

A segítő szindrómásnak azonban nem érdeke, hogy a segített tőle való függése csökkenjen, neki az erősíti az önbizalmát, ha a segítő kapcsolat fennmarad.

Miért fontos a „közös szemmagasság”, hiszen a segítő valamit biztosan jobban tud?

Egy intervenció sikerességét (tudom, hogy furcsán hangzik, de) elsősorban a halász, a szakember – esetemben a terapeuta – felkészültsége, személyisége határozza meg, és nem a kliensé. Ez nem nárcizmus, hanem józan ész: hogyan tudnám a pszichés kibontakozás útját megmutatni, ha egyáltalán nem lennék felkészült? A másik oldalról megfogalmazva tehát: nincs rossz kliens, csak hozzá nem eléggé felkészült szakember. 

A Helfer-szindrómában szenvedő segítők, szélsőséges esetben akár el is nyújthatják a kliens szenvedését, hogy mutassák: csak ők képesek „védőhálót adni”. Alapvetően jól esik nekik az, hogy tapasztalják a nekik való kiszolgáltatottságot: ha ők nem lennének, akkor a beteg már nem élne. Ha a beteg ezt a segítséget, kiszolgáltatottságot már nem igényli, van, hogy visszataszítják őket ebbe a kiszolgáltatottságba. Sajnos képesek ezért szándékos szenvedést is okozni egy-egy embernek annak érdekében, hogy megmutassák a hatalmukat. Ezzel átlépnek egy határt, annak a bizonyos hippokratészi eskünek a határát, nevezetesen a „Ne árts!” elvét.

A hála elvárásának mennyire van létjogosultsága, miért okoz rossz szájízt ebben a viszonylatban a kifejezés, holott a hála érzése csodálatos megtisztító erő?

Jómagam a munkám során sem hálát, sem hálátlanságot nem különösebben szeretnék tapasztalni. Sokkal fontosabb a kezdeti kölcsönös tisztelet, a megértés, és idővel a szeretet. Általánosan igaz, hogy minél többet beszélgetek egy embertársammal, annál jobban megkedvelem, megszeretem. 

A hála alapvetően alá-fölérendeltségi viszonyt és egy korábbi kiszolgáltatottságnak egyfajta nyomát hordozza magában.

Munkáltatóként hogyan próbálnád kiszűrni őket, szükség van erre?

A Helfer-szindróma enyhébb vonásaival élő szakembereket, úgy gondolom, hogy nem feltétlenül szükséges szűrni. Ők alapvetően nem ártanak. A súlyosabb megnyilvánulási formáit, például aki „segítőnek álcázva magát” embertársainak árt, manipulálja, játszmába viszi őket, azokat ki kellene. Sajnos nincsen erre protokoll, ezért nagyon nehéz kiszúrni, kiszűrni őket. Szinte csak empirikusan, kvantitatívan lehet: korábban elkövetett-e, vagy a munkája során elkövet-e ilyet? Legtöbb esetben a gyakoriság növekedése mutatja, hogy eddig azon az osztályon minden rendben volt, most meg hirtelen megemelkedtek az esetszámok. 

Mi az egészséges bevonódás határa egy segítő kapcsolatban, te hol húznád meg?

Tudom, hogy kissé szélsőségesen fogalmazok, de szerintem a betegek nem azt várják el, hogy betegedjen meg az orvos is. Ha egy kliens idegösszeroppanást kap, akkor nem azt várja el a pszichológusától, hogy a pszichológus is boruljon ki. Ha teljesen bevonódsz, téged is beszippant a történet, és akkor már ketten vagytok bajban. Azt várja el a beteg vagy a kliens, hogy először is értsd meg és érezd meg, ő miben van, ő mitől szenved, és fogadd el őt így, amilyen most. Utána pedig csökkentsd a szenvedését, segíts neki gyógyulni és kiutat találni abból, amiből ki szeretne jönni. Ezért is igaz: csak annak lehet segíteni, aki kéri.

A Helfer-szindrómás segítők visszautasításhoz való viszonya árulkodó lehet?

Igen. Általánosságban elmondható, hogy hullámzóbb az énképük és az önértékelésük, ezért a visszautasítást is szélsőségesebben élhetik meg. 

Jellemző, hogy a magánéletük is háttérbe szorul, a privát terük beszűkül, munkaidő után is az eseteiket hajtják, vagy más segítő tevékenységet választanak, esetleg önkéntes tevékenységeket keresnek. 

A segítés magánutas formáit részesítik előnyben, nem tarják a protokollt.

A Helfer-szindrómának milyen veszélyei vannak másokra és magára a Helfer-szindrómás segítőre nézve?

Önmagukra nézve vannak enyhébb és súlyosabb megnyilvánulási formái. Enyhébb formája a kényszeresség, amely sok kudarcélménnyel párosul, amit nehezebben bocsátanak meg maguknak. Mindezek gyakran kiégéshez vezetnek. Súlyosabb formája az önsértő, önpusztító életmód.

Másokra nézve szintén vannak enyhébb és súlyosabb megnyilvánulási formái. Enyhébb formája az, hogy hajlamosabbak kerülni az egyenrangú kapcsolatokat. Súlyosabb megnyilvánulási formája már kifejezetten árthat a megsegített személynek. Például a segítettet a magánéletében is megkörnyékezheti, függő viszonyt alakíthat ki vele. A legszélsőségesebb és egyben legveszélyesebb magatartás, amikor nemhogy nem segíti embertársát a gyógyulásban, hanem egyenesen megbetegíti, visszataszítja, életveszélyes állapotot idéz elő a szervezetében azért, hogy megélhesse a saját segítői „nagyszerűségét”. Úgynevezett fekete angyallá válik. Erre Magyarországon is volt korábban szomorú példa.

Miért fontos, hogy a segítők segítséghez jussanak?

A segítő szakma emberközpontú. Emberek emberekkel dolgoznak. Sok élethelyzetet egyszerűen nem lehet megoldani, csak jelen lenni, és segíteni abban, hogy az illető ezt valahogy meg tudja haladni, túl tudjon rajta jutni. 

Ebben a szakmában nagyon sok fájdalommal, szenvedéssel, elmúlással találkozhat az ember, ami megterhelő. Műszerek ezt nem feltétlenül orvosolhatják, sokkal inkább a közös tudásbázis és a hasonló élmények, tapasztalatok átadása. 

Magyarországon korábban nagy hagyománya volt a szakmai önsegítő tevékenységnek, az úgynevezett Bálint-csoportoknak. Érdemes lenne ezt a hagyományt minél több helyen újra bevezetni. Ma ezt egyfajta csoportos szupervíziónak mondanánk. Csoportos személyiségfejlesztéssel vagy egyéni önismerettel, terápiával a korábban kényszeresen segítőből is válhat jó segítő.

Miért fontos egy ember számára, hogy az őt segítő valódi szakember legyen, és ne rajta keresztül valósítsa meg önmagát?

Mert meglátásom szerint a segítés egyfajta felnövesztés is. A halászat megtanítása. Vagyis miután felsegítettek és szeretetből vendégül láttak, egyedül is tovább kell tudni folytatni a nyílt tengeren a halászatot.