Balkán tündérmese, avagy magyar grófkisasszony Albánia trónján

A XX. század hajnalán, a Belle Époque fényében tündöklő francia fővárosban Gladys Virginia Stewart és Apponyi Gyula között egy futó találkozás alkalmával fellángolt a coup de foudre, avagy a szerelem első látásra. Az ír-skót felmenőkkel rendelkező nagypolgári milliomosnő és a nagy múltú grófi család legifjabbik sarja azonban nem élvezhette sokáig sem a lassú ismerkedés örömeit, sem a gondtalan jegyességet, mivel a századforduló emelkedett pillanatait rövidesen elfújta a háború szele. Így a tervezettnél kicsit korábban, Svájcban mondták ki a boldogító igent, majd megindultak Budapest felé, hogy az Ybl Miklós téren álló hatalmas családi házban keressenek menedéket. Itt született meg egy évvel később, 1915 augusztusában Apponyi Géraldine Margit Virginia Olga Mária, Albánia későbbi királynéja.

Hontalan kisasszonyok

Első gyermek révén, a kis Géraldine – vagy ahogyan édesapja becézte, Wee-Wee – az egész családot bűvöletben tartotta. Apponyi gróf, akkoriban még meglehetősen szokatlan módon, kifejezetten aktív szerepet vállalt a gyereknevelésben. 

A frontról hazatérve nemcsak a közös játékra szánt hosszú órákat, hanem a gyakran betegeskedő kislányát is rendszerint ő ápolta. 

A bensőséges apa–lánya kapcsolat miatt jelentett rendkívül nagy törést Géraldine életében Apponyi Gyula 1924-ben bekövetkezett halála.

A család már a gróf halála előtt is többlaki életet élt, a változékony politikai helyzet és Gladys kalandvágyó természete miatt ugyanis hol Magyarországon, hol Svájcban, hol pedig Franciaországban telepedtek le egy rövid időre. Az otthontalanság érzete azonban még inkább megerősödni látszott, amikor Gladys titokban újra férjhez ment, ezzel a végsőkig elmérgesítve az Apponyi családdal már alapjaiban véve sem túl rózsás viszonyát. 

A még gyerek Géraldine, és húga, Virginia ettől fogva folyamatosan Magyarország és anyjuk éppen aktuális főhadiszállása között ingázott. „Nagyon vágytam a hazám, a húgom, a magyar családom után. Anyám nem akarta, de nekem vissza kellett térnem szülőhazámba…” – írja egyik levelében a majdani királyné, akinek szíve az anyai nyomás ellenére a magyarországi rokonok felé húzott.

Végül mind Géraldine, mind Virginia számára évekig az ausztriai Pressbaum jelentette az otthont, ahol a Sacré Coeur lánynevelő intézetben művészeti, irodalmi, történelmi, társasági és közéleti ismereteik mellett angol, német és francia nyelvtudásukat is tökéletesítették, a képzés végeztével pedig a bécsi egyetem diplomájával a kezükben tértek vissza Magyarországra.

Egy bimbózó Fehér Rózsa

A szigorú környezetben eltöltött évek után a társaságát gyakran a könyvek között kereső komtesz hazájába visszatérve valóságos metamorfózison ment keresztül. Nemcsak porcelánfehér bőre, aranyszőke hajkoronája és búzavirágkék szeme vonta rá a figyelmet, hanem társadalmi szerepvállalásai is. 

Az Apponyi Fanny hóbortjából kinőtt Virágegylet, amely később komoly társadalmi és oktatási célú projektté vált, Géraldine-t is hamar bevonzotta, itt ragasztották rá az egész ország által ismert Fehér Rózsa becenevet. 

Miután az egyletben a kisasszonyok gyors- és gépírást tanultak, majd a számvitelt gyakorolták, meglátogatták a környékbéli rászoruló anyákat is, hogy higiéniai és gyereknevelési tanácsokat adjanak, illetve adományokat osszanak szét, később pedig kulturális és oktató jellegű előadásokat is tartottak az érdeklődőknek.

Ez azonban Géraldine-nek nem volt elegendő intellektuális és társasági kihívás, a későbbiekben ugyanis más területeken is igyekezett kipróbálni magát. Amatőr szerepet vállalt egy Puccini-operában, ő alakította a Bohémélet Mimijét, ahol akkora sikert aratott, hogy a korban népszerű Pesti Napló, Az Est és a Színházi Élet is cikkezett kiváló játékáról és páratlan szépségéről. A tudományos munkában sem volt rest alámerülni, művészettörténeti kutatásai érdekében elvállalta, hogy képeslapokat árusítson a Nemzeti Múzeumban.

„A munkám reggelenként abból állt, hogy részletes tanulmányokat állítottam össze, nemcsak az ókori egyiptomi anyagról, hanem a legkülönbözőbb egyéb témákról is, például az impresszionista festészetről, amelyet így volt alkalmam megismerni. Délutánonként pedig a múzeumi könyvesboltokban dolgoztam, ahol a múzeumi újságot, képeslapokat és szobormásolatokat árultunk, amelyek nagyon népszerűek voltak a turisták körében.” – emlékszik vissza egyik levelében Géraldine. 

A lassan, de biztosan liberalizálódó magyar nemesi réteg még mindig rossz szemmel nézte, ha egy komtesz hasonló dolgokba „ütötte az orrát”, ráadásul a saját kereset annak a veszélyét is magában hordozta, hogy az immár huszonkét éves, mégis férjezetlen kisasszony örökké „vénlány” marad…

A színpadról az albán trónra

A rossz nyelvek nem is tévedhettek volna nagyobbat, mindeközben ugyanis az albán király, I. Zog nősülni készült, s tiranai palotájában ülve épp a Géraldine-ról készült színpadi fotókat nézegette. 

A hosszú ideje agglegényként élő király az ország meglehetősen ingatag politikai helyzetét egy dinasztia alapításával kívánta orvosolni, ám amellett, hogy a házasulás során számos diplomáciai szempontot is figyelembe kellett venni, szeretett volna leendő hitvesében vonzó társra és intellektuálisan egyenrangú partnerre lelni. 

Géraldine – aki a sok gyerekkori utazásnak hála nemzetközi nemesi miliőben pallérozta elméjét – kitűnő választásnak tűnt, már csak azért is, mert egy olyan nagy múltú grófi család leszármazottja, kinek neve évszázadok óta fémjelezi Magyarország és Európa fontos történelmi eseményeit. Mindemellett az Apponyi grófok és grófkisasszonyok házasulásai révén köttetett dinasztikus kapcsolatok is kecsegtető ajánlatnak bizonyulhattak a király számára.

Kép

Apponyi Géraldine – Kép: Képmás grafika (korabeli fotó alapján)

I. Zog nem sokáig tétlenkedett, Géraldine-t Tiranába hívta, hogy egy szilveszteri ünnepség alkalmával találkozzon a magyar komtesszel. Mivel az albán uralkodó egy-egy gyors vizit után korábban olyan hölgyeket kosarazott ki, mint az olasz Savoyai Giovanna hercegnő és az osztrák Adélaide hercegnő, Géraldine nem sok jóra számított, ráadásul már a magyarországi bulvárlapokban is híre ment a válogatós királynak.

Joggal feltételezhetjük, hogy a házasodni legkevésbé kívánó grófkisasszony szabotálni tervezte a nagy találkozást, hiszen jól tudta, mi forog kockán. A maga szerény eszközeit felhasználva egy ósdi barna ruhát választott, amiről úgy vélte, előnytelenül áll majd rajta. Géraldine-t az összes szobalány és társalkodónő megpróbálta lebeszélni, ennek ellenére mégis ebben jelent meg, ám ahogyan az első dallamok felcsendültek a bálteremben, máris megbánta választását.

Mindkettőjüket meglepte az az összhang, ami már az első találkozásuk alkalmával kialakult, ugyanis a bál estéjén – szigorúan egy gardedám jelenlétében – hosszú órákon át beszélgettek a király dolgozószobájában. 

Zog elragadtatását az is jól mutatja, hogy minden formaságot félretéve már másnap személyes találkára invitálta kiszemeltjét, akinek rögtön fel is tette a nagy kérdést: elfoglalná-e a királyné üresen álló trónját?

Ha volt is kétség Géraldine szívében, az hamar elillant, mivel néhány nap elteltével így írt húgának: „Én vagyok a legboldogabb nő!!! Olyan gyönyörűséges mindig, minden pillanatban azzal lenni, akit szeretünk s aki szeret.”

Albán földön

A jegyesség rövid ideje alatt Géraldine lenyűgöző gyorsasággal sajátította el az albán nyelv alapjait, de a történelmi és diplomáciai kérdésekben is igyekezett elmerülni, hogy méltó lehessen országának bizalmára és szeretetére. A leendő királyné az első pillanattól kezdve elbűvölte az albánokat: elkötelezetten kiállt országa mellett, igyekezett fellendíteni az egészségügyi és oktatási rendszer intézményesítését és szabályozását, ráadásul előszeretettel folytatta Magyarországon szokássá vált karitatív tevékenységeit, ezáltal is közvetlen kapcsolatot kialakítva népével. Mindeközben – Hitler hatalmának megerősödésére reagálva – Zoggal együtt nagyjából kétezer zsidónak segítettek elmenekülni a kontinensről, többek között Albert Einstein emigrációja is a király nevéhez fűződik.

1938. április 27-én egy ország ünnepelte az esküvőt, ahol a magyar és albán nemesség apraja-nagyja részt vett. Még a vallási ellentéteket is sikerült feloldani, így Géraldine hű maradhatott katolikus hitéhez a muszlim király mellett is.

Az esküvőt egyvalami árnyékolta be: az olasz hatalomgyakorlás kíméletlen felerősödése. Ezt az is jól mutatja, hogy a vőlegény tanúja az olasz külügyminiszter, Geleazzo Ciano volt. Bár Albánia az 1920-as és ’30-as években formailag független volt, gazdaságilag és katonailag ezer szállal kötődött Olaszországhoz. Benito Mussolini nem elégedett meg a befolyással, Albániát ugródeszkának szánta a Balkán felé. Az olasz diktátor azonban sokkal inkább a mentális hadviselés híve volt, így a végső leszámolás még váratott magára.

Mézeshetek, véres napok

Az ifjú házaspár Durrësben töltött mézesheteit az egyre kétségbeejtőbb politikai helyzet zavarta meg. Az ország sorsa miatt joggal gondterhelt királyt csak egy hír derítette jókedvre: Géraldine gyermeket várt, úton volt az albán trónörökös! 

Azonban a gyermekáldás híre is csak ritka öröm lett az ürömben, hiszen Mussolini egyre drasztikusabb lépéseket tett annak érdekében, hogy a házaspárt eltávolítsa a trónról.

A várandósság időszakában két merényletet is szerencsésen túléltek. Először, egy délutáni séta alkalmával egy puska csöve megvillant a szikrázó hóban, így a király és a királyné még időben fedezékbe tudtak vonulni. Másodjára pedig egy évszázados hagyománnyal rendelkező trükköt vetettek be, meg akarták mérgezni a házaspárt, de a személyzet lojalitásának köszönhetően ez a terv is füstbe ment.

A sikertelen kísérleteken felbőszülve Olaszország a lehető legkegyetlenebb utat választotta Albánia lerohanására: megvárták, amíg Géraldine életet adott a trónörökösnek, majd a kis Leka születésének harmadnapján, 1939. április 7-én az olasz hadsereg megindította a támadást. Géraldine minden maradandó erejével tiltakozott az ellen, hogy ebben a vészterhes időszakban elhagyják az országot, a király végül mégis útnak indult a szülés fáradalmait még ki sem heverő asszonnyal és az újszülöttel, maguk mögött hagyva szeretett országukat.

Hontalan évtizedek

Csak az európai nemesség jóindulatának és segítségének köszönhető, hogy Géraldine és kisfia túlélték a menekülés időszakát. Görögországtól kezdve Románián és Lengyelországon át, egészen Belgiumig és Franciaországig mindenhol megfordultak, azonban a második világháború borzalmai miatt sehol sem tudtak ennél hosszabb időre letelepedni. Annak ellenére, hogy Albánia már meglehetősen kevés vizet zavart a nemzetközi politikai életben, a királyi házaspár pedig hivatalosan is emigráns státuszba került, még mindig sokan próbáltak az életükre törni, így a hosszú távú letelepedésre a legbiztonságosabb helyszínnek a Közel-Kelet bizonyult.

Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy nélkülözésben töltött hontalanságuk hosszú évtizedekre szól, az olasz megszállást ugyanis követi az orosz, majd a kínai befolyású kommunista rezsim, s az ország végül teljesen elszigetelt diktatúrává válik Európán belül. 

I. Zog már meg sem érhette, hogy visszatérjen szülőföldjére, de kevéssel a halála előtt álmában azt látta, hogy idős, de még mindig gyönyörű felesége hajóval közelít Albánia partjai felé. Géraldine ekkor megígérte férjének, hogy „albánként, albán földön, albánok között” fog meghalni.

2002-ben, amikor Albánia helyzete már stabilizálódott, Géraldine fiával együtt visszatérhetett Tiranába, amit annak ellenére hazájának tekintett, hogy uralkodásának ideje mindössze egy röpke évre korlátozódott. A nép által száműzetésében is hőn szeretett királyné végül valóban visszatérhetett és azon a földön tölthette utolsó napjait, amelyet évtizedeken át csak emlékeiben, reményeiben és imáiban őrizhetett meg.

A cikk Joséphine Dedet Géraldine: Egy magyar nő Albánia trónján című dokumentumregényét alapul véve készült.