„Unom, hogy Jennifer Lopez harminc éve ugyanolyan, számomra motiválóbb Gillian Anderson, aki hatvan felé járva még jobb csaj lett”

Számodra mi a természetes szépség? 

Az, ami a kiállítás címe is, vagyis úgy vagy szép: „Ahogy vagy”. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen smink nélkül kell megjelenni; egy kis smink vagy egy pattanás elfedése, a tekintet hangsúlyozása belefér. A természetes szépség az, amiben nincs semmi adalékanyag. Akibe ide-oda injekcióznak, töltenek dolgokat, az már nem „adalékmentes” állapot.

Miért nem tudjuk szépnek látni azt, ami „natúr”? 

Ma az internet korában ömlik ránk a tökéletesség – és bár ez nyilvánvalóan illúzió, az agyunkban mégis az a reflex kapcsol be, hogy az a szép, amit ebben a hamisított világban látunk. A mesterséges intelligenciával bárki bombanőt csinál magából, kidobja profilképnek, és azonnal kapja a lájkokat, amelyekkel az egóját táplálhatja. Ezt a folyamatot az önbizalomhiány gerjeszti, az, hogy nem érezzük magunkat jónak úgy, ahogy vagyunk. Az önelfogadás, önbizalom növeléséhez kellene a külső visszacsatolás is, az viszont nem a természetesre, hanem a művire jön. Ezért a megerősítéseket a valós helyett az online világban kezdjük el hajszolni „felturbózott” képekkel – így egyre jobban távolodunk attól, hogy szépnek lássuk magunkat úgy, ahogy vagyunk.

Te hogyan lettél jól úgy, ahogy vagy? Ez ma sajnos nem általános létállapot….

Én sem vagyok mindig elégedett, amikor reggelente tükörbe nézek. A teljes emberi léthez hozzátartozik, hogy egyik nap így érezzük magunkat, másik nap úgy. Szerencsés vagyok, mert a szűk környezetemtől kapok megerősítést, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Ha nőként a társunktól, családunktól a testi változásaink miatt negatív kritikát kapunk, az nyilván nehezíti önmagunk elfogadását, míg a pozitív visszajelzések építenek, emelnek. Ebben nincs semmi újdonság. Emiatt is szeretném, hogy a projekt mindenkit megtaláljon: a férfiakat és a fiatalokat is, ne csak a negyven-ötven feletti nőket. Nem beszélve arról, hogy ebben a témában a férfiaknak is szükségük lehet támogatásra. Attól, hogy a közvélemény az ő öregedésükhöz pozitívabban viszonyul, még ugyanúgy küzdhetnek vele.

Azt gondolom, hogy magunkban kell eldöntenünk, hogy akarunk-e folyton húszévesnek kinézni. Őszintén, én unom, hogy Jennifer Lopez harminc éve ugyanolyan – igaz, ő erre kapja a megerősítést, és ebbe az irányba befolyásolja a nézőit is. Számomra sokkal motiválóbb Gillian Anderson, aki hatvan felé járva sokkal jobb csaj, mint mikor az X-aktákban játszott. Tökéletes példa rá, hogy nem csak a férfiaknak állhat jól az idő múlása. Nagyon tisztelem Kate Winsletet is, aki legtöbbször szintén a valódi arcát mutatja. Persze, lehet mondani, hogy az ő dolguk egyszerű – de ez egyáltalán nem biztos. A természetes szépséget megőrizni nagyobb érték, mint szépészeti beavatkozásokkal húszévesre konzerválni magunkat. 

Magyar hírességeket is találtál, akiket épp a hitelességük miatt vontál be a projektbe.

Tudatosan civil szereplőket kértem fel a portrékhoz, mert az ismert emberek láttán a közönség legyint, mondván: nekik könnyű szépnek lenni. Igaz, az alanyok között látható Für Anikó színművész és Lőrinc Katalin táncművész is, akik valódi, inspiráló példák arra, hogy egy közismert ember is felvállalhatja azt, ahogyan természetes állapotában kinéz. Pedig ez számukra kockázattal is jár, hiszen a fokozott figyelem miatt gyakran kapnak kíméletlen kritikákat: „Hogy néz már ki?” vagy „Figyelhetne magára”.

A smink, a beállítás vagy a retus szerinted minden esetben hamisítást jelent? Milyen feljavítás „fér bele” a természetes szépség fogalmába? 

Az ember nem néz ki minden pillanatban egyformán. Ha most úgy állítanálak az ablak mellé, hogy oldalról kapd a fényt, akkor a karikák a szemed alatt jól érvényesülnének. De ha szembefordítalak az ablakkal, akkor a fényt telibe kapnád, és halványabbak lennének a karikáid. Nem hamisítottalak, nem retusáltalak, egyszerűen pozitívabb feltételek közé raktalak. A természet által kapott lehetőségekkel hozzá is tudunk tenni egy ember szépségéhez és el is tudunk venni belőle. Nem az a cél, hogy a rosszabb arcot mutassuk meg, nem is az, hogy az idealizáltat, hanem az optimális természeteset. Ebbe az is belefér, ha valaki kis sminkkel jön a fotózásra – az Ahogy vagy legtöbb portréalanya is viselt sminket. Előfordulhat, hogy a beltéri fényektől valakinek „besárgul” a bőre, akkor az ellentétes színvilágból retussal kicsit hozzáteszek, hogy közelebb hozzam a színét a valódihoz.  Ez nem képmanipuláció. Az már igen, ha valakiről tíz kilót és húsz évnyi ráncot kell levarázsolni. 

A projekt modelljei között jellemzően sikeres, művelt, vállalkozó nők vannak, például cégvezető, stylist, dizájner, jelmeztervező... Ám a társadalom kiszolgáltatottabb csoportjaihoz tartozó vagy szociálisan nehezebb helyzetű nők ebben a sorozatban nem szerepelnek. Noha a természetes szépség nem csak a polgári középosztály vagy az értelmiség kiváltsága... 

Ebben nem volt szándékosság, nem az egzisztencia vagy az iskolázottság alapján választottam ki a fotósorozat alanyait. Intuitív döntés volt inkább. Az vezetett, hogy kiben látok „fantáziát”, kinek a karaktere ragadja meg a figyelmemet.  Eddigi pályám során azért nem csak értelmiségieket fotóztam. Ha épp egy takarítónőt láttam volna meg, akiből árad a természetes szépség és az egyedi karakter, akkor őt kértem volna fel. A természetes szépség nem diploma kérdése, hanem azé, hogy ki mit „visel” belül, mert azt fogja viselni a külsején is. 

Az ötven fölötti férfiak esetében kevésbé tűnik húsbavágó kérdésnek a természetes szépség. 

A férfiakra ilyen szempontból kevesebb figyelem irányul. Amikor az öregedés szóba kerül – inkább a „tisztes őszes halántékról”, a sármról esik szó, és arról, hogy milyen jól áll nekik az idő múlása. Ebben a korban az a bizonyos „láthatatlanság” sem elsősorban őket érinti, inkább a nőket. Nem általánosítok, de ha az arányokat nézzük, kevesebb férfi szobrászkodik magán botoxszal és implantátumokkal – míg sok nő már a húszas éveiben elkezdi a ránc- és az ajakfeltöltést. A helyzet csak romlik, mert már a tizenévesek sem önmagukra, hanem az instás művalóságban látott illúzióra akarnak hasonlítani. Most ezt még az AI is megspékeli, és simán lehet, hogy tíz-tizenöt év múlva ez a fajta hajsza a művi külső iránt már a fiúkat is eléri.

Az „Insta-kép” hajszolásának rabszolgaságával szemben a természetes arc vállalása szabadságot ad? 

Igen, mert a természetesség nem kényszerít rá, hogy folyton rohanjál valami után. De a belső szabadság nem érhető el könnyen. Az Ahogy vagy sorozat képei mellett miniinterjúk is olvashatók, ezekből jól látszik, kit hogyan gyötört meg az élet. Noha sikeres, elismert nőkről van szó, megtudhatjuk, hogy mindegyikük mély drámákat is megélt, és egyikük sem a felső tízezerből érkező luxusfeleség. Komoly traumák, tragédiák érték őket, amelyekkel megküzdöttek. Nyilván mindenki annyit mondott el, amennyit szeretett volna, de már ennyi is elég ahhoz, hogy a néző ne intézze el annyival, hogy „persze, jó a genetikájuk”, hanem együttérzéssel és elismeréssel tekintsen rájuk, és ezáltal lássa meg a szépségüket. Ez nagyon fontos volna, mert alapvetően nem így tekintünk egymásra, hanem klisék alapján gondolkodunk, ránézésre ítélünk. 

Ezt a projektet a német divatfotós-filmrendező, Peter Lindbergh magyarországi kiállítása ihlette. Lindbergh művészete ettől a konkrét hatástól függetlenül is fontos számodra?

Igen. Ő szupermodelleket fotózott, de a beállított pózoknál sokkal jobban szerette a spontán pillanatokat, amikor a modellt nem „profiként”, hanem egy természetesebb állapotában kapta el, akinek így előbukkant a belső karaktere. Ez szebb, mint amikor valaki meredt arccal áll egy divatfotózáson. Ahogy Lindbergh, én is arra törekszem, hogy akit fotózok, elfelejtse, hogy épp fényképezik, oldódjon fel, ne legyenek kényszeres mozdulatai és óvatlan pillanatokban elkaphassam, ki is ő valójában. Annyira jó megtapasztalni, amikor egy ember úgy jön hozzám, hogy ő nem fotogén, róla nem lehet jó képet csinálni, de a bizalom kiépül, és látom, ahogy kinyílik, és egyre jobban meg meri mutatni magát. 

Mondtad ezt az óvatlan pillanatot. Szerinted akkor vagyunk a legszebbek, amikor sebezhetők vagyunk?

Szerintem akkor vagyunk a legszebbek, ha természetesek és őszinték, azaz önmagunk vagyunk. Ennek egyik válfaja nyilván az is, ha sebezhetők vagyunk, mert akkor biztosan őszinték vagyunk, de nem csak a sebezhető ember szép. Minden ember szép, ha őszinte, nyílt. Ezért nagy baj, hogy ma nem a természetes, hanem a művi kap teret és elismerést – nemcsak a fotózásban, hanem a tévéműsorokban, a médiában, a társas közegekben, mindenben. Ritkán ér minket valami igazi. Ritkán érezzük, hogy tényleg kaptunk is, hogy a mélyére láttunk valaminek, valakinek. 

Hogyan teremted meg azt a légkört, amelyben a fotóalanyaid megnyílnak és önmagukat adják?

Nincsenek erre technikáim vagy bevált mondataim, egyszerűen én is önmagamat adom. Ha az illető látja, nincs köztünk fal, teljesen közvetlenül, nyitottan fogadom őt, akkor ő is bátrabb lesz. A nyitottság és az őszinteség kölcsönösen hat mindkét félre, és a képeket nem „megcsináljuk”, hanem ahogy létrejönnek azok a bizonyos „nem tervezett pillanatok”, kiforrják magukat. A hommage jellegű fotóknál, ahol egy klasszikus megidézése a cél, más a helyzet. 

Neked mit adott ez a projekt?

Teljesen feltöltött. Nagyon inspiratív folyamat volt, nem is éreztem munkának, mert mindig azt élvezem a legjobban, amikor a kreativitásomat megélhetem. Az ötven fölötti nők bölcsessége, tudása, élettapasztalata régen óriási értéknek számított, de ma teljesen elfordultunk tőle. Ezek a nők olyan ismeretek birtokában vannak, amelyekre a fiatalabbaknak nagy szükségük volna – de manapság az influenszereknél keresik. Az érett női kor egyedisége, hogy aki csak egy kicsit is feléjük fordul és figyelemmel hallgatja őket, annak rengeteg inspirációt és erőt tudnak adni. Amikor a portréalanyokkal a miniinterjúkat készítettem, noha ők nem tudták előre a kérdéseket, egyvalamit mindannyian megfogalmaztak: még soha nem érezték magukat ilyen szabadnak, mint ötven fölött. Miközben attól rettegünk, hogy ebben az életkorban elveszítjük a nőiességünket és egyáltalán nem készülünk fel ennek az életkornak a pozitív hozadékaira. 

A projekt teljes egészében megnézhető a honlapodon, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban nyílt kiállításon is április 1-jéig – később más budapesti helyszíneken és vidéki városokban is látható lesz –, kísérőrendezvények is kapcsolódnak hozzá. A közösségi médiában pedig elérhetők az Ahogy vagy oldalai. Ezek szerint van esélye a természetességnek az Instán és a TikTokon?

Az a célom, hogy az online térben beszélgetés induljon a természetes szépségről. Szeretném, ha a projektem révén egy online közösségi tér alakulna, ahol lehet reflektálni a képeken látottakra, ahol mindenki megnyugodhat abban, hogy sem nem rosszabb vagy csúnyább, sem nem jobb a képeken szereplőknél. Ahol ráláthatunk arra, hogy senkinek sem könnyű az élete, ezért jobban kell figyelnünk egymásra. Szeretném, ha ebben a biztonságos térben bárki megmutathatná magát, és annak is örülnék, ha idővel egyre többen keresnének meg azzal a kéréssel, hogy a valós önmagukat fotózzam le. Ez nekem is mindig felfrissülés a sok „Jaj, le tudnád szedni a szarkalábaimat?” helyett. Ha sokan vagyunk, ha egyre többen merjük fölvállalni azt, amilyenek vagyunk, akkor az egy idő után látszani fog, és a tízen-huszonévesek előtt is jó példával járnánk elöl. És végre a valóságot látnánk az online térben.