Gyermekvállalás: magány helyett a kapcsolati háló robbanása

Génjeinkben a nagycsalád és a közösségi kötődés

Míg évezredeken át a gyermekvállalás és -nevelés feladatai a nagycsaládon, a közösségen belül oszlottak meg, ma többnyire a szülők, főként az anyák vállát terhelik. Nem véletlenül tartja a népi bölcsesség, hogy „egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell”. 

Bár a mai világ egészen más, mint elődeinké volt, evolúciós örökségünk miatt továbbra is erősen kötődünk a közösséghez, az együttműködéshez és a kölcsönös támogatáshoz. Shelley E. Taylor pszichológus professzor „tend and befriend” (gondoskodj és barátkozz) elmélete is ezt támasztja alá. Szerinte a nők stresszreakciója nem kizárólag az „üss vagy fuss” mintázatot követi: veszélyben gondoskodnak utódjukról, és társas kapcsolatokat keresnek – gyakran más nőkkel –, hogy megosszák az erőforrásokat vagy közösen kezeljék a fenyegetéseket. 

Ez hosszú távon növelte a túlélési esélyeket, és ma is magyarázat arra, miért keresünk ösztönösen támogatást szülőként. „Ez van a génjeinkbe kódolva, mégis sokszor nincs körülöttünk közösség – mondja Léder László pszichológus. – Sokan küzdenek, próbálják jól csinálni egyedül, miközben azt hiszik, nem elég jó szülők, mert ennek mennie kellene.” 

„Pedig nem kell, hiszen a gyereknevelés soha nem egy-két ember feladata volt, hanem egy egész közösségé.”

Magányos küzdelem segítség nélkül

Léder László szerint a szülői lét egyik legmeghatározóbb tényezője, hogy mennyire vagyunk egyedül, és mennyi segítséget kapunk. Ennek hiánya óriási szerepet játszik a szülői magány és stressz kialakulásában.

Az anyák elszigetelődése gyakran már a várandósság alatt elindul a megváltozott élethelyzet miatt, a gyermek születésével pedig tovább fokozódik. Az apák néhány nap szabadság után visszatérnek a munkába, az édesanyák pedig segítség hiányában sokszor teljesen egyedül maradnak a gyermekükkel, magányosan küzdve a mindennapokkal. „Nem véletlen, hogy a szülők több mint 30%-a tapasztal szülés utáni depressziós tüneteket. Az apáknál ráadásul a gyermek ötéves koráig nő a depresszió kockázata, főként a munka és a családi élet egyensúlyának felborulása miatt” – mondja a pszichológus.

Ez a helyzet sokszor azután sem változik meg, hogy a gyermek intézménybe kezd járni. A munka és a családi élet összeegyeztetése, a logisztika, a váratlan betegségek folyamatosan új kihívásokat hoznak. Sokan a túlélésért küzdenek, önmagukra és a párkapcsolatukra egyáltalán nem jut idejük.

„Ha a szülő nem tud pihenni, nincs énideje, nem tud azonosulni a szerepével, könnyen frusztrálttá válik, kimerülhet, akár meg is betegedhet vagy kiéghet” – mondja a szakember. A kiégés jeleit könnyen észrevehetjük magunkon. Az első vészcsengő az érzelmi elidegenedés: „Nem tudom már úgy szeretni a gyermekem, önmagam, a párom. Bajom van az anya/apa szereppel.” A második jel a visszatérő inkompetencia-érzés: „Nem vagyok elég jó szülő, nem vagyok képes ellátni a gyerekem.” 

A harmadik a valódi hatékonyságcsökkenés: „Nem tudok felkelni, sosem érünk oda időben; nem értem, miért sír a gyerekem; nem azzal etetem meg, amivel kellene.” 

Ezekre mindenképpen oda kell figyelni, és érdemes segítséget kérni. A pszichológus hangsúlyozza: „Ha az egyik szülő összeomlik, az az egész családra kihat, ezért létfontosságú, hogy mindkettőjüknek legyen saját ideje és közös, párkapcsolati ideje is – még a szoptatós anyáknak is, mert csak így lehetnek kiegyensúlyozott, boldog szülők.”

Akit csak tudunk, vonjunk be a gyermeknevelésbe! 

Látva stresszes, magányos édesanyákat és édesapákat, akik beszorulnak a szülői szerepbe, sokan elbizonytalanodnak a gyermekvállalásban –, vagy úgy döntenek, hogy egyáltalán nem vállalnak gyermeket, hiszen „ki akar mindent feláldozni, lemondani a szabadságról, baráti körről, karrierről egy állandó küzdelemért”.

Léder László szerint ennek nem kellene így lennie, hiszen a családalapítás nem magányos műfaj. Azt javasolja, hogy már a gyermekvállalás előtt gondolkodjunk el: ki az, akire számíthatunk? Ha a nagyszülők dolgoznak, idősek vagy távol vannak, alkalmazzuk a „rokonmenedzsmentet”: vonjunk be más rokont, barátot, bébiszittert, építsünk kölcsönös támogatást nyújtó kisgyermekes hálózatot. 

„A modern világban minden felelős szülő kötelessége segítséget kérni, védőhálót építeni. Senkinek sem szabadna elszigetelődnie!” Úgy véli, ezt az apákban duplán kell erősíteni, ugyanis a társadalmi sztereotípiák, illetve a „macsókultúra” azt sugallják, ha egy férfi segítséget kér, már nem elég férfias.

A pszichológus úgy látja, sokan félnek segítséget kérni, mert inkompetenciának érzik –, pedig ez arról szól, hogy kiegyensúlyozottan legyünk jelen a gyerekeknél. 

„Csak kipihent szülő lehet jó szülő, aki minőségi időt tölt a gyermekével; különben csak robotként működik – mondja. – Jól lenni kötelességünk, jól működő idegrendszerünkhöz pedig segítség kell, egyedül nem megy.” A szakember azt is hangsúlyozza, fogadjuk el a segítségfelajánlásokat, használjuk ki a felszabaduló időt magunkra és egymásra, s tudatosítsuk, mennyit könnyítenek mások az életünkön.

Nem ördögtől való dolog a segítségkérés!

Laura gyerekei születése után másik városba költözött a családjával, messze a nagyszülőktől, rokonoktól. Mivel senkit nem ismert a városban, a férje pedig sokat dolgozott, rájött: vagy magányos anyaként küzd egyedül, vagy új barátságokat köt kisgyermekes anyákkal. Az utóbbit választotta. Így mesél: „Nem ment könnyen az elején, hiába vagyok nyitott, de aztán sikerült olyan barátokra szert tennem, akikkel kölcsönösen támogatjuk egymást, és szervezünk közös programokat.”

Laura attól sem riadt vissza, hogy segítség hiányában kisebb szívességeket kérjen: vigyék el a fiát edzésre a saját gyerekükkel, vagy vigyázzanak rá, míg a kisebbiket orvoshoz viszi. „Az első pillanattól kezdve mindenki szívesen segített, és utána ők is könnyebben kértek tőlem szívességet. Négy–öt olyan család van körülöttünk, akikre bármikor számíthatunk, és ez fordítva is így van” – mondja.

Nem megy mindenkinek ilyen könnyen a segítségkérés, mint Laurának. Léder László nekik azt javasolja: kezdjenek felajánlással – hívják át játszani a szomszéd gyereket, vigyék el különórára a gyerekük barátját. Így könnyebb kérni vagy elfogadni segítséget. 

„Az is jól jön, ha végiggondoljuk: »Mi lenne, ha valakitől azt kérnénk, vigyázzon két órát a gyerekre? Hogyan hálálhatnám meg?« Sokszor rájövünk, a legtöbb ember semmit sem vár cserébe.” 

„Nézzünk körül: ki hogyan kér segítséget! Sokan élnek vele, egyáltalán nem ördögtől való”. 

Mindezt saját tapasztalatból is mondja a szakember, hiszen kétgyermekes apaként vele is előfordul, hogy segítséget kér az ismerőseitől, barátaitól, például akkor, ha a dugóban ül, és látja, hogy nem fog időben odaérni az iskolához. „Nagyszerű dolog, hogy valakit meg tudok kérni, hogy egy órára vigye el magával, amíg haza nem érek” – meséli. 

Város, falu, lakópark – hol lesz inkább magányos a szülő?

Elsőre azt hihetnénk, a város hajlamosít leginkább az elszigetelődésre, ám minden a védőhálón múlik: ugyanúgy lehet magányos valaki vidéken, mint a nagyváros szívében. Ha nagyszülők, rokonok, kisgyermekes családok veszik körül, egyik helyen sem kell egyedül küszködni. Városban ráadásul bőséges a nem rokoni segítség: baba-mama-papa klubok, gyermekfoglalkoztatók, bébiszitterek könnyítik a mindennapokat. 

Léder László leginkább az agglomerációt tartja csapdának. 

„Sokan zöldövezeti lakóparkokba költöznek falu szélére, ahol gyönyörű a táj, de nincs élő közösség, csak ingázók, ott szeparáció vár a családra.”

„Sokszor hasonló rizikót jelenthet egy kisgyerekes család külföldre költözése is. Nem mindig könnyű élő közösséget teremteni, sokan évekre szeparálódnak és tartósan idegennek érzik a magukat újonnan választott lakhelyükön” – teszi hozzá.

Az introvertáltság – szülőnél vagy gyereknél – szintén kockázati tényező, de akkor sem szabad elszigetelődni, tudatosnak kell lenni. Ezért ilyenkor azt javasolja, keressünk kisebb csoportokat, hagyjunk több időt a barátkozásra. „Visszahúzódó gyereket se tartsunk otthon – testreszabottan vigyük közösségbe: ne zsúfolt gyereknapra, hanem csendes, kiscsoportos műhelybe, ahol csak pár gyerek van” – tanácsolja.

Ha összeomlik is a baráti kör, az új kapcsolatok szárnyalhatnak

Kinga és férje, akik korábban pezsgő társadalmi életet éltek – borozós esték, baráti utazások, késői bulik –, most teljesen elszigetelődve élnek hároméves fiukkal egy kis lakásban. „Korábbi barátaink, akik gyermektelenek maradtak, fokozatosan eltűntek: mivel esti programokon nem tudunk részt venni a gyerek és a nagyszülői segítség hiánya miatt, egy idő után nem is hívtak minket” – meséli. Kinga hiányolja a régi szabadságot, a spontán hétvégéket, kicsit meg is bánta a gyermekvállalást. Ettől az érzéstől azonban megijedt, ezért pszichológussal dolgozik azon, hogy elfogadja a megváltozott helyzetet, és új, baráti kapcsolatokat építsen.

Kinga története nem egyedülálló: sok szülő éli meg, hogy a barátaik elmaradnak, mert a körükben alig van gyerek – a programok így nem gyerekkompatibilisek. Kettesben pedig nehéz kikapcsolódni, ha nincs kire bízni a kicsit.

„Lehet, hogy a gyermekünk születése után néhány barát eltávolodik, de számtalan új kapcsolatot építhetünk neki köszönhetően – hiszen evolúciósan összekötő kapocs. A bölcsőde és az óvoda remek lehetőség erre – mondja a szakember. – Amikor falura költöztünk, már ismertünk néhány embert, de amikor a lányunk óvodába kezdett járni, megismertük a fél falut. Nagyon jó gyerekes barátaink lettek, akikkel mindmáig összejárunk, van, akivel voltunk együtt nyaralni is.” 

Épp ezért javasolja: barátkozzunk aktívan, szervezzünk közös programokat más gyerekes családokkal, mert „nincs jobb annál, mint közösségben megélni a gyerekes létet: ők biztonságban szaladgálnak, játszanak, mi pedig feltöltődünk egy jó beszélgetéssel”. Szerinte, ha tudatosan építjük védőhálónkat – rokonokkal, barátokkal, közösséggel –, a gyermekvállalás nem elmagányosodáshoz, hanem a kapcsolatok szárnyalásához, kapcsolatiháló-robbanáshoz vezet.