Évekig az itallal élt házasságban – egy találkozás mindent megváltoztatott

Laci: Ahhoz, hogy valaki függő beteggé váljék, kell egyfajta mentalitás. Vagy nem tud problémát megoldani, vagy megszokássá válik az italozgatás. Nekem ilyen volt a baráti köröm. Korán kezdtem cigizni, a társaság kínálta. Meg lehet, hogy én is őket. Nem ők vittek bele, én is olyan voltam. A szüleim nem dohányoztak, nem is ittak, talán részemről az hencegés lehetett, hogy én már cigizek.

Többnek érezted magad?

L.: Így van. Amikor ittas valaki, álarca lesz: bátrabb, szókimondóbb, mint egyébként. Egyik barátommal már hetedikben jártunk tinidiszkóba. Meg akartuk mutatni, kik vagyunk. Leginkább sört ittunk, amennyit csak bírtunk. Először hétvégéken, aztán hétköznap is. Itt még nem küzdöttem függőséggel, ez egy hozzáállás lett nálam, esetleg egy probléma ilyenformán való átlépése. Később jöttek a nyomások, az esküvőnk után, a 90-es években: háború, behívók, nincstelenség. Snežanával állami vállalatban dolgoztunk, hónapokig fizetés nélkül.

Snežana: 1993-ban, a nagy inflációkor hetente két márkát kerestünk, az semmire sem volt elég. Például volt otthon margarinunk, de nem volt hozzá kenyér. Márió fiunk páréves volt, Tina meg a pocakomban. 

L.: Pénzzé tettem, amit csak lehetett: a pecafelszerelésemet, a nagyszülőktől örökölt régiséget. A gyerekeknek ennivaló kellett.

S.: Minden nap harc volt a túlélésért. Ekkor viszont már volt egy függőségünk, dohányoztunk. Ha nem jutott rá pénz, mi csavartuk. Mindenféle dohos dohányokat megvettünk, csak azt engedhettük meg magunknak. Nem lehetett kifújni: leszívtuk, és büdös kátrányízű volt. 

Annyira erős volt ez a függőségünk, hogy amikor indultunk Lacival valahová, nem azt ellenőriztük, a gyerekek rendben vannak-e, hanem hogy: „hozod ugye a cigit?”

L.: Állandó stresszben éltünk. Mindenünket feléltük, megspórolt pénzünk nem volt.

S.: Meg nem volt Istenünk sem.

L.: Én vallásos nevelést kaptam a szüleimtől, mégsem voltam gyakorló keresztény, nem is próbáltam élni az evangéliumot. Így persze, hogy nehéz volt: mindent saját erőből akartam megoldani. Nyomás volt rajtunk, megoldási kényszer. Ez belesodort a függőségbe.

Hogyan történt?

L.: A munkahelyemen mindennapos volt a pálinkázás. Kézről kézre adtuk a minőségtelen italokat, és csak ezután indultunk dolgozni. Már délelőtt kezdődött az ivás, délután meg folytattam otthon, hétvégén pedig a barátokkal. Ilyenformán gyorsan a „mély vízbe” kerültem. Akkor vettem észre, hogy baj van, amikor megittam a féltve őrzött, barátoktól kapott pálinkagyűjteményemet. Tiszta pálinkák voltak, az üvegek parafával bedugva, leviaszozva. Jeles alkalmakra hagytuk meg. Én ezt szép lassan megiszogattam, húsz-harminc üveggel.

Aztán egy barátommal főztünk 66 liter eperpálinkát, amiből 22 litert megittunk egy hónap alatt. 

Mindig volt bennem ital. Csak utánatöltöttem.

Miként hatott ez a családi életre?

L.: Külön-külön éltük a saját életünket, de egy fedél alatt. Éreztem, ez nem mehet így sokáig. Az én világom csupán a pálinkáról szólt, és jól is éreztem benne magam. A többiekre úgy tekintettem, hogy mindenki hülye, csak én vagyok a rendes. Az ital egy ideig feszültségoldó, de amikor kijózanodsz, jön a depresszió. Előjöttek a gondok, s menekültem az üveghez. Láttam, hogy változni kellene, mert elvesztem a családomat.

Snežana, te hogyan tekintesz vissza?

S.: Amikor megismertem, szerelmes lettem belé, s minden hülyeségét elviseltem. Megesküdtünk, megmaradt a szeretet, viszont a függősége miatt elkezdtem magamat sajnálni: „hogy szerencsétlen vagyok.” Mindenhová egyedül mentem a gyerekekkel, ő nem jött velünk. Inkább az itallal élte az életét. Én meg hisztiztem, veszekedtem, de róla leperegett.

L.: Mindig kitaláltam valamit, ami miatt nem tartottam velük. Most a jószágok, most kaszálni kell, vagy pecázni...

Miért találtál kifogásokat?

L.: Talán kényelmesebb volt.

S.: A barátaival folyamatosan nálunk ittak, én meg szenvedtem. Sokszor mondtam neki, hogy elmegyek, elhagyom. Azt felelte: „menj”. Semmivel sem bírtam megijeszteni, rávenni, hogy hagyja abba. Ekkor teljesen istenellenes voltam. Úgy magyaráztam, hogy „nincs Isten, mert szegény én megyek mindenhová a két gyerekkel, a férjem meg elvan a világában”.

Mit szóltak a gyerekeitek ehhez az egészhez?

L.: Megkérdeztük őket, maradt-e bennük sebzettség a múlt dolgai miatt, és azt válaszolták, hogy nem. Kicsik voltak még, talán nem vették figyelembe, mi történik. Természetesen azóta mindent elmeséltünk nekik.

És a szüleitek?

S.: Az anyukája haragudott, de Laci őt le sem tekerte. Amikor anyósom mondott neki valamit, ő sarkon fordult.

L.: Nem érdekelt más véleménye. Tettem rá magasról, ha nem tetszett. Biztos voltam benne, hogy amit csinálok, az jó. Ez csapda, hisz nem hallgatod meg az embereket, akik jót akarnak neked.

Édesanyád megpróbált lebeszélni?

L.: Hogyne.

S.: Én is mondtam neki, hogy tegye le, de hiába. Aztán belefásultam. Egy fedél alatt éltünk, s elmentünk egymás mellett. Hiába próbálkoztam bármivel, nem tette le az italt. Rá csak a Jóisten hatott.

Kép

Snežana és László – Kép: Polyák Hajnalka

L.: Évekig alkoholmámorban léteztem. Nem voltam agresszív. Nem szereztem magamnak ellenségeket, de képes voltam a konyhapultnál állva elaludni. 

S.: Hazajött a kocsmából, befeküdt az ágyba, megszűnt neki a világ.

L.: Ekkor már füveztem is, hátul, a nyulaknál dugtam el. Snežó meg azt hitte, be vagyok rúgva. Nem vette észre a vörös szemeimet sem. Már el voltunk távolodva egymástól. Engem semmi sem érdekelt, csak az én világom. 

A szenvedélybetegek önzők: őket csak az érdekli, velük mi van. Csupán az számít, amit ők gondolnak a világról. 

Azokkal az emberekkel barátkoznak, akik mindenben egyeznek velük. Az ivócimborák a menekülést jelentik, de ez nem barátság: ha elfogy a pénzed, elhagynak. 

Téged is elhagytak?

L.: Én hagytam el őket. Éreztem, hogy bajban vagyok, ki kell tőlük szakadnom. Meg akartam menteni a házasságunkat. 

Megfordult a fejedben, hogy Snežó elhagy?

L.: Persze, mert folyton fenyegetett vele.

S.: Mondtam neki, hogy elmegyek, igen.

Ezt komolyan gondoltad, Snežó?

S.: Nem válni akartam. Arra gondoltam, elmegyek tőle, a gyerekekkel. Elköltözök anyámékhoz. Előbb-utóbb biztosan megtettem volna, de akkor még nem volt bennem bátorság.

L.: Tudtam, hogy azon tétovázik, menjen-e az anyjához. Elegem lett a saját állapotomból, abból, ahogyan éltem. Az ember szereti, ha szeretve van, és amikor ezt sokáig nem érzed, az kezd kényelmetlen lenni.

És te már nem érezted ekkor a házasságotokban?

L.: Hát honnan éreztem volna! Hisz egy tető alatt mindenki élte a külön világát.

S.: Ekkor kezdett az Isten „dolgozni” nálunk, vagyis Laciban. Én még nem voltam fogékony a hitre.

L.: Csiszér Laciék felléptek a városunkban, engem pedig meghívtak a sógorék, hogy nézzem meg őket. Akkor még ez nem érdekelt, de tiszteletből elmentem. Beléptem a sportcsarnokba, keresztény zene szólt, s a Szentlélek jelenléte megérintett, de nem tudtam, mi zajlik bennem. Ezt követően Csiszér meghívott az Ez az a nap! fesztiválra. Fellépés előtt imádkoztak, és engem is hívtak – megtiszteltetés volt. Éreztem, fontos vagyok nekik. Jólesett, hogy emberszámba vesznek. 

Láttam, amint több száz gyermek őszintén dicsőíti Jézust. Ebben a pillanatban érintett meg Isten, annyira, hogy reszketni kezdtem. Az fogalmazódott meg bennem, hogy egész életemben ezt kerestem. Valamiféle jó érzést vártam a függőségektől, erre most Valaki más, az Isten megadta. 

Itt megtértem, majd hazajöttem. Snežó várt rám.

S.: Megkérdeztem, milyen volt Pesten, ő meg elmesélte, hogy megtért. Nem értettem: eddig ivott, és olyan volt, amilyen, most meg jön itt Jézussal meg a Bibliával. Azt mondta: „Hálát adtam Istennek érted, hogy tizenegy évig, annyi veszekedés mellett is kitartottál mellettem”. Ekkor majdnem beleestem a mosogatóba: ilyet mond nekem, azután, hogy évekig elmentünk egymás mellett! Ott villant be nekem a Teremtő ereje: éreztem, ez csakis az ő műve lehet. Az övé, akit én eddig nem ismertem. Nem tértem meg azonnal, de kezdtem hinni, hogy Isten mégis létezik. Laci pedig kezdte letenni a függőségeit.

Hogyan?

L.: Még küzdött bennem a régi és az új ember. Kerestem egy keresztény közösséget, ahol szeretettel fogadtak engem, a hosszú hajú, tróger gyereket is. Az egyikük, amikor meglátott, meglepődve kicsúszott a száján: „Uram, ha ez megtér...” – hisz ők ismerték az azelőtti, züllött életemet. Hetente mentem közéjük. Megtanították, hogy naponta vegyem a kezembe a Bibliát. Reggel fél hatkor indultam dolgozni, és ekkor még úgy kezdődött a napom, hogy pálinka, kávé, cigaretta, Biblia... Aztán kinyitottam a Szentírást a Jn 14,6-nál, elolvastam Jézus szavait: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, és hallottam egy isteni hangot: „hagyd ezeket, gyere, kövess engem”. 

Összegyűrtem a cigit, a pálinkát eltoltam, a kávét meg sem ittam. Becsuktam a Bibliát, és mentem munkára. Amikor körbement a pálinkásüveg, azt mondtam, nem kell. 

A kollégák azt hitték, megbolondultam. Azóta már huszonkét éve nem vettem cigarettát a számba, és nem iszom. Esetleg ünnepekkor koccintok egy pohárkával, de sosem vagyok részeg. Azt gondolom, a függőségem azért jött, hogy Isten közel kerülhessen hozzám. Sok ivócimborám már a sírban van. Talán már én is ott lennék, ha nem ismertem volna meg Istent. Elvitt volna ez az egész. Szerettem a végleteket: szerettem úgy berúgni, hogy összepisáltam magam. Volt, hogy bevizeltem a szekrénybe, mert azt hittem, ott a vécé. Ilyen voltam azelőtt, sosem az arany középutat választottam. A bizonyítási vágy hajtott. Most átadtam az Atya kezébe az életemet. Neki adok hálát, semmi sem az én érdemem.

S.: Ezután én is megtértem. A házasságunkat pedig a nulláról kezdtük. Leültünk, megbeszéltünk mindent, bocsánatot kértünk, és megbocsátottunk. Vettünk új gyűrűket is. Most már nem mi építjük a kapcsolatot, átengedtük Istennek.

A cikk a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat témája: „Függőség és család”.

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a különdíjakat a Richter Gedeon Nyrt. és a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Közönségdíjat a Zalaco Sütőipari Zrt. biztosítja.