„Többre vagyunk képesek, mint amit korábban gondoltunk magunkról” - vallja a Pitypang és Lili alkotója, Pásztohy Panka

Művészcsaládból származol, de a szüleidtől eltérően te inkább a gyerekekhez szólsz. Miért alakult ez így?

Aki mélyebben ismeri édesapám, Szabados János festőművész és édesanyám, Weeber Klára szobrászművész munkáit, felfedezheti bennük a gyermeki játékosságot is. Édesapám festészete sokrétű volt, különböző korszakokon ment keresztül. A komoly témák mellett a játékosság és a vidámság visszatérő a képeiben. Az egyik legkedvesebb témája a cirkusz és az utcai mutatványosok világa volt. Édesanyám szobrai között több olyan kisplasztika található, amelyben a gyermeki rácsodálkozás jelenik meg. Így van ez például a Megölt hangyák emlékére című munkájában. 

Azt hiszem, igazán csak egy gyermek tud elgondolkodni azon, hogy ezen picike lény apró élete mennyire fontos része a világnak.

Úgy gondolom, ezért sem véletlen, hogy elsősorban a gyerekek felé fordultam az alkotómunkámban. Ebben biztosan szerepe van annak a nagyon gazdag és szabad gyerekkornak, melyben nevelkedtem. Ugyanakkor egyre inkább foglalkoztat, hogy felnőtteknek is írjak, velük együtt dolgozzak, workshopokkal őket szólítsam meg. Azt biztosan érzem, hogy a gyerekek mindig az én világom részei maradnak. Talán egy kicsit én magam is gyerek maradtam legbelül.

A leghálásabb közönségnek írsz. Fel tudnál idézni egy emlékezetes találkozást?

Az olvasókkal való találkozás mindig nagyon hálás és inspiráló élmény számomra. Csodálatos látni, hogy a történeteim és a rajzaim továbbélnek a gyerekek fantáziájában, és hogy sok családban lefekvés előtt az én meséimet olvassák. Ennél szebb visszajelzés szerintem egy gyermekkönyvszerző számára nem is lehet. 

Ha ki kell emelnem egy különleges pillanatot az olvasókkal való találkozások közül: az, amikor egy fiatal édesanya odajött hozzám a kislányával, majd elmesélte, hogy ő maga is az én rajzaimon nőtt fel. Az első könyv, amit illusztráltam, éppen húsz évvel ezelőtt jelent meg (Berg Judit: Micsoda idő). Számomra ez nagyon megható pillanat volt.

Melyik a kedvenc saját történeted?

A saját könyveim közül egyértelműen a Pesti mese áll legközelebb a szívemhez. Ez a történet a saját gyermekkori élményeimből táplálkozik. Anyai nagymamámmal nagyon szoros kapcsolat kötött össze. Születésem után ő volt mellettem, amikor édesanyám beteg lett. Emiatt különleges kapocs alakult ki közöttünk, ami csak hatéves koromig tarthatott, amikor elveszítettem őt. Ez a mai napig fájó emlék számomra. 

Ezzel a könyvvel szerettem volna emléket állítani a nagymamámnak, egyben egy tanítónőnek is, hiszen pedagógusként rengeteg kisgyermeket kísért el az iskolakezdés első éveiben. 

Valahogy úgy éreztem, hogy a történet megírásával a saját veszteségemet is sikerül egy kicsit feldolgoznom. Különösen megható számomra sok felnőtt olvasótól azt a visszajelzést kapni, hogy megkönnyezik a történet végét, mégis számtalanszor újraolvassák. Talán éppen azért, mert mindannyiunk életében vannak ilyen fontos, elveszíthetetlen kapcsolatok.

Pitypang és Lili mellett most Momót is megismerhetjük. Ez az új mesevilág a kicsit „érettebb” korcsoportot célozza a történetekkel?  

A Momó és Max című sorozatom – amelynek eddig még csak az első része jelent meg – szintén az óvodás korosztálynak szól, de talán egy kicsit idősebb gyerekeket céloz meg, mint a Pitypang és Lili. Az ötlet onnan származik, hogy két lány után fiús anyuka is lettem, és a jelenleg ötéves kisfiam rengeteg új kérdést tesz fel. Szinte minden érdekli, különösen a természettudományos témák. 

A Momó és Max ezekre keresi a válaszokat, ráadásul sok olyan jelenséget megmagyaráz, amelyek a felnőtteknek is izgalmasak lehetnek. Már több visszajelzés érkezett, hogy a szülők is meglepődtek egy-egy információn, vagy olyan dolgokra csodálkoztak rá újra, amelyekről korábban hallottak ugyan, de már elfelejtették. Az első rész a Naprendszer titkait járja körül, a következő kötet pedig az óceán mélyén fog játszódni. A további tervek között szerepel az is, hogy megtudjuk, miért törnek ki a vulkánok.

Minden munkád olyan gyermeki tisztaságot tükröz, amely mélyről, belőled fakad. Hogyan próbálod ezt megőrizni?

Elmondhatom, hogy kiegyensúlyozott családban élek. A férjemmel több mint huszonöt éve ismerjük egymást. A nagy lányunk 24 éves, a két kisebb gyermekünk pedig hat-, illetve ötévesek. Kaposváron nőttem fel, a délszláv háború így nagyon közel volt hozzánk. 

Emlékszem, hogy amerikai katonák állomásoztak a város mellett, gyakran találkoztunk velük az utcán. 

Akkoriban sokkal közelebb lehetett érezni a háborút, mint ma – hiszen most nem találkoznak a gyerekek katonákkal, ha kimennek a házból. Ma más típusú hatások érhetik őket: rengeteg olyan vizuális üzenet jelenik meg a köztereken, amelyeket nehéz értelmezniük. Ezekről muszáj beszélgetni velük. 

A kisebb gyermekeim még nem tudnak olvasni, a szöveges tartalmat nem értik, de a képek és a hangulat természetesen így is hat rájuk. Szülőként azt gondolom, hogy az óvodás korosztályt nem szabad folyamatosan rémületben tartani. Nyilván már ők is tudnak arról, hogy a világban mindig voltak háborúk, és sajnos újra meg újra kialakulnak konfliktusok. Úgy tűnik, az emberiség nehezen tanul a saját hibáiból. 

Éppen ezért hiszem, hogy a gyerekkönyveknek fontos szerepük lehet abban, hogy egy békésebb világról meséljenek. Olyan világról, ahol az emberek nem egymás ellen fordulnak, nem akarják elvenni a másik földjét, hanem képesek együtt, békességben és egymást tisztelve élni. De eltitkolni sem szabad előlük, hogy sajnos vannak olyan gyerekek, akiknek nem adatik meg, hogy békében éljenek.

Sokat gondolkodtam azon, mi jelent feltöltődést a mindennapokban, és végül mindig ugyanarra jutok: a családom. A legnagyobb boldogság számomra, ha a gyerekekkel elmehetek biciklizni vagy a játszótérre, ha a nagyobbik lányommal kutyát sétáltatunk, és egy kávé mellett beszélgetünk az életéről, vagy ha leülhetek az édesanyám mellé nosztalgiázni a régi időkről. A férjemmel is sokat beszélgetünk mindenféléről – úgy érzem, ő az igazi lelki társam az életben, és nagyon hálás vagyok, hogy megtaláltam. Ha az embernek vannak ilyen közös pillanatai, nagyobb feltöltődést talán nem is kívánhat magának.

A meséken kívül szerinted milyen kapaszkodókat lehet adni a gyerekeknek? 

Az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy a gyerekeket egymás tiszteletére és odafigyelésre tanítsuk. Arra, hogy vegyék észre, ha valaki bajban van, és merjenek segítő kezet nyújtani neki. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek megtanulják, figyelni kell az elesettekre, nem szabad önzőnek lenni, és felelősséggel tartozunk egymásért. Különösen fontos, hogy tisztelettel forduljunk a legkisebb élőlények felé is, legyen szó akár egy apró hangyáról. Ne rombolni akarjunk, hanem építeni. Hiszem, hogy ezek az alapok segítenek abban, hogy a gyerekekből olyan felnőttek váljanak, akik képesek szebb és emberségesebb világot teremteni.

Mi lenne az anyaságról a hitvallásod? Milyen képpel illusztrálnád?

Nagyon fiatalon lettem először édesanya. Az egyik legnagyobb álmom volt, hogy gyermekeim legyenek, és nagyon hálás vagyok, hogy ez háromszor is megadatott. Nehéz szavakba foglalni, mit érez az ember, amikor a gyermekeire gondol, vagy amikor az anyaságról beszél. Úgy érzem, az életem ebben teljesedett ki igazán. A legfontosabb a három gyermekem, és az, hogy úgy kísérhessem őket az útjukon, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőttekké válhassanak. 

Az anyaságról az egyik legszebb kép számomra az édesanyám egyik rajza. 

Amellett, hogy szobrászművész, nagyon sokat rajzolt is, különösen tussal. Ez egy igazán gyönyörű, személyes jelentésű rajz, mindent elmond.

Weeber Klára grafikája, fotó: Pásztohy Panka

Meséidben mindennapi, de fontos élethelyzetek köszönnek vissza (kistestvér születése, felelős állattartás, esti elalvás stb.). Valljuk be, ezek sokszor a felnőttek számára is kemény diók. Mit tanultál magadról azáltal, hogy te is szülővé váltál?

Szülőként az ember nagyon hamar megtanulja, hogy bizonyos értelemben nincsenek határok. Sokszor többre vagyunk képesek, mint amit korábban gondoltunk magunkról. Számomra talán az egyetlen nehézség az, hogy a nap továbbra is csak huszonnégy órából áll. Olyan feladatokkal kell megbirkóznom nap mint nap, amelyekről korábban nem is tudtam, hogy részei lesznek az életemnek. 

Különleges helyzetben vagyunk, hiszen a nagy lányunk már 17 éves volt, amikor megszületett a húga, majd másfél évvel később a kisöccsük is. A két kisebb gyermekünk így együtt nőhet fel, ezáltal vált világossá, hogy két kisgyermeket egyszerre nevelni mennyivel nagyobb feladat, mint egy gyermeket egyedül. 

Nagyon sok olyan helyzet adódik, amikor az embernek a saját határait kell feszegetnie. Mégis azt gondolom, hogy a legfontosabb minden szülő számára az, hogy próbáljuk megőrizni a türelmünket és a nyugalmunkat, még akkor is, amikor már nagyon fáradtak vagyunk, vagy amikor sokadszorra kell ugyanazt elmondani. Talán éppen ezekben a helyzetekben tanuljuk meg igazán, mit jelent szülőnek lenni.