Nagy Katica: „Ha befelé és felfelé figyelünk, új irányok alakulnak ki”

– Kilencéves korodban, szinkronszínészként indult a pályád. Azóta számos filmben is szerepeltél, mint az Oscar-díjra jelölt Semmelweis, valamint színdarabokban, mint a Rekviem egy álomért és a Feljegyzések az egérlyukból. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? Mi az, ami azóta változott benned?

– Pörgős gyerek voltam, nagyon jó memóriával – hamar megtanultam beszélni, írni, olvasni. A kortársaim közül mindig kicsit kilógtam. A családomban sem volt művész, de a szüleim elfogadták, hogy ez a terület érdekel – bár azt talán nem gondolták, hogy a színészet lesz az életem. Nagy lendület buzgott bennem, világmegváltó gondolatokkal. Meg akartam magamat mutatni, és imádtam, hogy figyelnek rám. Ez még most is feltölt, de már nem ez a célom, hiszen nem ez fogja a világot megváltani. 

Elkezdett megváltozni a gondolkodásom, és a csapatmunka, a tehetséges emberek segítése vált missziómmá. 

Most vagyok ennek a fordulópontján, és csak kapkodom a fejem, hogy hogyan alakulok, hogyan érek be. Kétségkívül sok élményt adott az az elsöprő tűz, amely korábban jellemzett, de közben kezelhetetlen is volt, nem társult hozzá nyugodtság. Most viszont már ez is megvan bennem. 

– Ezt minek köszönheted? 

– Úgy gondolom, életünk történései összefüggnek egymással, és terelnek minket abba az irányba, amerre mennünk kell. A predesztinációban nem hiszek, az ember szabadon hozhat döntéseket, de szerintem a keretek adottak, mint a születésünk körülményei, és egy nagyobb erő vezet az utunkon. Ha befelé, illetve felfelé figyelünk, és kapcsolódni tudunk ehhez az erőhöz, akkor új irányok alakulnak ki. Én minden új dologra az életemben vezettetésként tekintek, amiért hálás vagyok. 

– Ennek ellenére nem voltál mindig magabiztos a színpadon. 

– Igen, az egyetemi éveim alatt nehezebben tudtam kibontakoztatni a színészi képességeimet, ebben én gátoltam saját magamat. Rettenetes megfelelési kényszer munkált bennem; a színészi munkáim közben befeszültem, elég jó-e, amit csinálok. Ennek leküzdésében a rutin segített, az, hogy megtapasztaltam, nem történik semmi, ha az ember valamit rosszul csinál, vagy nem úgy, ahogyan eredetileg tervezte. Megtanultam játékosan felfogni a dolgokat.  

– Ma pedig már tanítod is a színészmesterséget a Lumiere Filmiskolában. Mit tartasz fontosnak átadni a pályakezdőknek? 

– A tanítás az egyik legnagyobb izgalomforrás most az életemben. Előző évben tíz hallgatónk volt, most pedig már tizenöt. 

A tanítványok közül sokan gondolják azt, amitől régen én is féltem, hogy egy szerep megformálása nem fog sikerülni, de ha türelemmel, kedvességgel és figyelemmel fordulok feléjük, az biztonságérzetet ad számukra, és elkezdenek megnyílni. 

Ugyanakkor minden ember más, emiatt mindenkit más kulcs nyit ki. Azt viszont mindegyiküknek igyekszem átadni, hogy hogyan lehet átkapcsolni egy minden mindegy állapotba, és csak a játékot élvezni, mert végül is ez a színészet lényege. Egyébként én is sokat tanulok tőlük – főképp azt, hogy egy személyiségnek milyen sok rétege van, amelyek fokozatosan mutatkoznak meg, és amint elkezded az adott embert jobban megismerni, meglátod, mennyi mindent lehet belőle kihozni. Nagyon sok érdekes emberrel találkoztam, akik olyanok, mint a csodás gyémántok, a tehetségüktől a szám is tátva maradt. 

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. január-februári számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.