„Ráébredtem, hogy meg kell élnünk a pusztaságot, mielőtt küldetést kapunk”

Honnan fakad a szociális érzékenysége, az együttérzés a periférián élőkkel?  

Édesapám vidéken volt körzeti orvos, édesanyám mellette dolgozott asszisztensként. Együtt volt a rendelő a családi házzal, és bárki jöhetett hozzájuk, mindig nyitva állt az ajtó. Karácsonykor és húsvétkor anyukám csomagokat készített, amiket a testvéreimmel elvittünk a szegényeknek.  

Amikor édesapámhoz becsöngettek pénzt vagy segítséget kérni, soha nem tagadta meg.  

Ez a fajta érzékenység a szüleim hagyatéka. Több mint tíz éve a Szent Egyed közösséggel szerdánként a hajléktalan barátaimhoz járunk. Ott értettem meg, hogy ez nemcsak érzés, hanem elköteleződés a társadalom peremén élők mellett. Ez az élmény megtanított arra, hogy milyen kevés elég a boldogsághoz.  

Ebből a találkozásból fakadt a vágy, hogy keressen más, hasonlóan nehéz sorsú embereket? 

Nem volt bennem vágy. Azt gondoltam, úgy élem le az életemet, hogy tanítok a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban, és járok a hajléktalan barátaimhoz, de egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.  

Egy elit gimnázium a kihívásaival együtt a sikerek kiapadhatatlan forrása lehet. Mi hiányzott mégis? 

A mai napig hálás vagyok, hiszen a gimnáziumban tehetséges diákjaim voltak, akik országos versenyeket nyertek, tehát nem mondhatom sikertelennek a pályámat. Emlékszem, az évenkénti minőségértékelésben mindig szerepelt az a kérdés, hogy mire vagyok büszke. Rendszeresen azt írtam, hogy nem büszke, hanem hálás vagyok. Épp a hajléktalan barátaim között született meg bennem, hogy mennyire hálás lehetek a családomért, a tanítványaimért. Ez a hála hívta elő bennem öntudatlanul is a kötelezettséget: nem lubickolhatok az elégedettségben vagy a dicsfényben, hanem tennem is kell valamit. Nyaranta a szemlélődő csöndes lelkigyakorlatokon azt kértem az Úrtól, hogy mutassa meg, hol van a helyem. Négy évvel ezelőtt ráébredtem, hogy meg kell élnünk a pusztaságot, mielőtt küldetést kapunk, ezért elhagytam a Szent Imrét.  

Semmit sem tartottam meg a múltamból, mindent felégettem magam mögött. Sírtam, mert el kellett gyászolnom a gimnáziumban töltött huszonhét évemet, és ebben az elengedésben meghallottam, hogy hová menjek.  

Elkezdtem a börtönben tanítani, és akkor tudatosult bennem, hogy tizenhét-tizennyolc éves koromban, amikor kerestem az utamat, ott nyitottam ki a Szentírást, ahol Jézus ezt olvassa a zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak”. Hosszú évtizedeken át szimbolikusan értelmeztem ezt, és imádkoztam a függőségben élőkért, mivel akkor még nem gondoltam, hogy valamikor tényleg a börtönben fogok tanítani.  

A családja mit szólt ahhoz, hogy feladta a biztonságot jelentő munkahelyét? 

Csak nézték, hogy mi történik. Nem mondom, hogy lelkesedtek az örömtől, különösen az egyik fiam, ő nagyon megijedt. Féltettek, mégis támogattak, és bizalmat szavaztak nekem.  

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. 

A magazinra előfizethet itt.