„Megajándékoztak a történetükkel” – Nagy Ildikó, a Média a Családért díj külhoni különdíjasa láthatóvá teszi a reményt

Mi ragadott meg Beáta és Előd történetében, amelyből a díjazott cikket írtad – miért érezted úgy, hogy ezt neked kell elmesélned?

A folyamat fordítva zajlott, mint szokott. Előbb volt a pályázati kiírás, és én ahhoz kerestem egy történetet. A magyarózdi Bonus Pastor Terápiás Otthon projektvezetőjétől, Szabó István református lelkipásztortól kértem javaslatot, ő ajánlotta figyelmembe a székelyföldi házaspárt. Ami a leginkább megfogott bennük, az a derű volt, amellyel a legsötétebb életszakaszaikról is beszéltek. Az az erő, ami belőlük áradt, ahogy minden elhallgatás nélkül, részletesen megosztották a teljes történetüket, mélyen megérintett. 

A derűjük és az erejük egyértelműen az istenhitükből és az emberekbe vetett hitükből fakadt.

Mert nemcsak Istennel, hanem nagyon sok jó emberrel is találkoztak az útjuk során, akik segítették őket, és mind ott voltak a mondataik mögött. Végül két részletben beszélgettünk, és rendkívüli bőkezűen, szemléletesen meséltek mindenről. A legnehezebb az volt, hogy a sok információt beleszorítsam a pályázati keretbe, de úgy érzem, a lényeget megfogtam.

Előre eldöntötted, hogy kettős interjúként fogod feldolgozni a történetet?

Az elejétől fogva úgy terveztem, hogy mindkettőjükkel beszélgetek, de nyitva hagytam a kérdést, hogy tényleg mindketten szeretnének-e megjelenni. A beszélgetés során aztán annyira kiegészítették egymást, hogy egyszerűen elképzelhetetlen lett volna csak Előd szemszögéből elmondani a történetet. Nagyon megtisztelt az a nyitottság, ahogyan egy számukra vadidegen előtt kitárulkoztak. Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy Előd kilenc hónapot töltött a rehabilitációs központban, ahol sokszor kellett beszélnie az életéről. Újságcikkben viszont neki is ez volt az első alkalom. Érezhető volt a segítő szándékuk, hogy mások tanulhassanak az esetből. Úgy éltem meg, hogy megajándékoztak a történetükkel.

A cikkben megjelenik a társ szerepe, sőt a függő ember mellett maradó, kitartó személynél a társfüggőség kérdése is. Mennyire tartod ezt kulcsfontosságúnak?

Alapvető kérdés. Nem vagyok benne biztos, hogy Előd így meg tudott volna küzdeni ezzel a helyzettel, ha nincs mellette egy társ, aki egy ponton a keményebb utat választotta, és elküldte őt otthonról. Ugyanakkor Beáta nem eltávolodott, hanem aktívan részt vett a folyamatban: jelen volt a rehabilitációs központ hozzátartozói találkozóin is. Szerintem innentől kezdett Előd kívülről is rálátni önmagára, Beáta pedig talán ekkor döbbent rá, hogy addig mennyire háttérbe szorult a saját élete.

Nagyon szépnek találtam, ahogy őszintén beismerte a társfüggőségét, mert a társfüggőségnek erről a formájáról, ami egy függő ember mellett tetten érhető, talán kevés szó esik, pedig rengetegen küzdhetnek vele.

Az istenhit hangsúlyos jelenléte a cikkben mennyire volt a te szerkesztői döntésed, illetve mennyire az ő történetük alakulása emelte a középpontba?

Nem is volt kérdés, hogy ezt kifejtsük-e, mert az ő életükben elemi erővel jelen van. Előd mondatait szó szerint hagytam meg, például azt, amikor arról beszélt, hogy sok időt nem is várt a válasszal az Úr az imáira, amikor ő már belátta, hogy önerőből képtelen továbblépni. Beáta pedig imádkozás közben kapta azt a belső jelzést, hogy nagy baj van a férjével. Az istenhit, a keresztény közösséghez való tartozás védőhálót jelent számukra, meggyőződésem, hogy ez döntő szerepet játszott abban, hogy az életük jó irányba változott.

A függőséget ma is sok előítélet övezi. Hogy érzed, egy ilyen írás segíthet ezek lebontásában?

Nagyon kemény sztereotípiák élnek a társadalomban. Sokan nem ismerik fel a függőség árnyalatait: azt gondolják, egy alkoholista vagy drogfüggő bizonyos módon „kell, hogy kinézzen”, miközben sokan hosszú ideig titokban tudják tartani, hogy függők, ahogy Előd is tette. Az ilyen történetek elsősorban azoknak adhatnak erőt, akik egyedül próbálnak megküzdeni ezekkel a helyzetekkel. Ha elolvasnak egy hasonló sorsot, amelynek jó kimenetele lett, talán ők is mernek segítséget kérni. Előd is sokáig félt a rehabilitációs központba való beköltözéstől, halogatta a döntést. Egy ilyen történet megmutathatja, hogy ez valóban segítség lehet. 

Az ő életük ebből a szempontból mindenképp példamutató.

Újságíróként téged személyesen is feltöltenek ezek a történetek?

Minden történetből tanulok valamit. Elődék hozzáállása, a lényük feltöltött jó energiával. Több mint tíz éve vezetek egy élettörténet-sorozatot, amely heti rendszerességgel fut a Népújságban Hétköznapi történet címmel – sokféle sorssal találkozom, függőségekkel, kudarcokkal is. Nem minden történet végződik boldogan, de mindegyik tanít valamire.

Mindig tudtad, hogy a hivatásodon belül mély emberi történetekkel akarsz foglalkozni?

Már egyetemistaként is megvolt bennem ez az ösztön. Kolozsváron végeztem az újságírást, majd Marosvásárhelyen, a Sapientián kommunikáció szakon tanultam tovább. Már akkor is figyeltem az embereket, a történeteiket. Írni pedig már gyerekkoromtól szerettem, és hamar kiderült, hogy ez az én utam. A környezetem általában empatikus emberként jellemez – nem mindig sikerül úgy működni, ahogy szeretnék, de valóban együttérzek az elesettekkel. Mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, ami komoly próbatétel elé állít.

Ha jól tudom, az irodalom is fontos – és időnként aktív – része az életednek.

Az utóbbi években főként a kulturális újságírásban vagyok jelen, de korábban két verseskötetem jelent meg: az egyik szerelmes verseket, a másik a fiamhoz írt költeményeket tartalmazott. A covid idején a Kossuth Rádió egyik pályázatát amatőr kategóriában megnyertem egy versemmel, de az utóbbi öt évben nem írtam ilyeneket. Édesanyám elvesztése után születtek az utolsók. Nem mondtam le róla, de nem erőltetem – ha jön, jön.

Milyen távlati terveid vannak még?

Nagy álmom egy meseregény megírása. 

Úgy érzem, megőriztem magamban valamit a gyermeki lelkesedésből, az emberekbe és az életbe vetett hitből. 

Ha egyszer több időm lesz, szívesen elmerülnék egy ilyen történetben. És persze a kultúra meg az emberi sorsok továbbra is a legfontosabb területek maradnak számomra.

Mit jelent számodra a Média a Családért Díj külhoni különdíja?

Hatalmas megtiszteltetés és ajándék. Első alkalommal pályáztam, a főszerkesztőnk, Karácsonyi Zsigmond hívta fel a figyelmemet a kiírásra. Már a döntőbe kerülés is ünnep volt – amikor pedig kimondták a nevem, azt az érzést csak felidézni lehet, szavakba önteni nem. Különösen sokat jelentett, hogy egy anyaországi pályázaton, külhoniként kaptam meg ezt az elismerést. Marosvásárhelyen és Budapesten is otthon érzem magam – mindkét város nagyon közel áll a szívemhez. Budapestről is pont olyan nehéz hazatérnem, mint amilyen nehéz Vásárhelyről bárhova elindulnom. Ennél nagyobb kitüntetést nem is kaphattam volna.