Így ismerd fel, ha gyermeki szerepbe helyez a párod!

Az infantilizálás mint rejtett párkapcsolati kontroll

„Az infantilizálás olyan párkapcsolati dinamika, amelyben az egyik fél fokozatosan gyermeki szerepbe kényszeríti a másikat, és szép lassan megfosztja önállóságától – még olyan helyzetekben is, ahol a másik fél teljes mértékben kompetens lenne. Ez a kontrollforma nem nyílt vagy agresszív, hanem gyakran a szeretet, gondoskodás vagy törődés álcájában jelenik meg és azért is megtévesztő, mert egy széles körben elterjedt párkapcsolati mítoszra épül, miszerint a szerelem lényege, hogy a felek kiegészítik egymást. Valójában azonban egy egészséges kapcsolat két érett, autonóm személyiség szövetsége, ahol mindketten önállóan képesek működni, miközben kölcsönösen támogatják egymást.

Az ilyen típusú kapcsolat leginkább két, egymás mellett növő fához hasonlítható: mindkettőnek saját gyökere van, önállóan is stabilan állnak, lombkoronáik azonban összeérnek, árnyékot és védelmet adva egymásnak. 

Ezzel szemben az infantilizáló dinamikában az egyik fa fokozatosan elveszíti gyökereit, és végül a másikra kell támaszkodnia a túléléshez” – magyarázza Rózsa Éva.

Valódi gondoskodás vagy infantilizálás?

A szakember szerint a valódi gondoskodás és az infantilizálás közötti alapvető különbség az autonómia tiszteletében rejlik. Míg előbbi erősíti a partnert és támogatja abban, hogy saját döntéseket hozzon, addig utóbbi azt üzeni, hogy a másik nem képes önállóságra, ezért át kell venni tőle a döntést és a felelősséget. 

„A legfontosabb kérdés, amely elválasztja a valódi támogatást az infantilizálástól, hogy a gondoskodás hatására a másik fél erősebbé válik vagy gyengébbé? Ha a támogatás önbizalmat és kompetenciaérzést épít, akkor egészséges. Ha viszont hosszú távon aláássa az önállóságot, akkor már inkább akadály, mint segítség” – hangsúlyozza a pszichológus.

Egészséges kapcsolatokban természetes, hogy időnként támaszkodunk egymásra – különösen krízishelyzetekben, azonban még ezekben a helyzetekben is fontos, hogy mindkét fél megőrizhesse a személyes határait és alapvető önállóságát. 

Az infantilizálás rejtett mintázatai 

Az infantilizáló dinamika sajnos nem ritka a hosszú távú párkapcsolatokban, és gyakran teljesen észrevétlenül alakul ki. A legtöbb esetben nem tudatos manipulációról van szó, hanem olyan apró, jó szándékú gesztusok sorozatáról, amelyek idővel egyenlőtlen hatalmi viszonyokat eredményezhetnek.

„Jellemző példa, amikor az egyik fél következetesen átvállalja a döntéseket vagy a felelősséget a másiktól: intézi a pénzügyeket, szervezi a programokat, vagy »odafigyel« arra, mit eszik, hogyan öltözik, milyen döntéseket hoz a párja. 

Ezek a cselekedetek eleinte praktikusnak és szeretetvezéreltnek tűnhetnek, de ha rendszerszinten ismétlődnek, egy szülő–gyermek típusú kapcsolati dinamika alakulhat ki. 

Az egyik fél a »gondoskodó szülő« szerepébe kerül, míg a másik fokozatosan a »gyermeki« pozícióba szorul” – magyarázza Rózsa Éva. Veszélyessé mindez akkor válik, amikor a szerepek annyira rögzülnek, hogy már nem hagynak mozgásteret a változásra vagy az egyéni fejlődésre

„Kívülről nézve az ilyen kapcsolat gyakran stabilnak és jól működőnek tűnik, de a felszín alatt az egyenlőtlenség egyre csak nő. Ezért kulcsfontosságú, hogy a hosszú távú kapcsolatokban időről időre tudatosan újraértékeljük a szerepmegosztást. Érdemes feltenni a kérdést: egyensúlyban van-e a felelősség és a döntéshozatal, teret kap-e mindkét félnél az önállóság és a fejlődés?” – javasolja a pszichológus. 

Személyiségjegyek és élettörténeti mintázatok az infantilizáló viselkedés mögött

A pszichológus szerint az infantilizáló viselkedés ritkán tudatos döntés eredménye, sokkal inkább meghatározott személyiségjegyek és élettapasztalatok következménye.

„Különösen hajlamosíthat erre a perfekcionizmus és a kontrolligény. Az ilyen személyek csak akkor érzik magukat biztonságban, ha minden esemény és döntés az ellenőrzésük alatt áll, mert nem bíznak a partner kompetenciájában, vagy egyszerűen nem tudják elviselni, ha valami nem az elképzelésük szerint történik. Hasonlóan működhet a szorongásra való hajlam és a kiszámíthatatlanságtól való félelem. A kontroll ilyenkor nem dominancia, hanem megnyugtató kapaszkodó: ha kézben tarthatják a helyzeteket – és ezáltal a partner viselkedését –, kevésbé érzik fenyegetőnek a világot. Ez a dinamika azonban könnyen oda vezet, hogy a másik fél önállóságát korlátozzák, még ha nem is ez a szándék.”

Az alacsony önértékelés és önbizalomhiány szintén fontos háttértényező lehet. Vannak, akik csak akkor érzik magukat értékesnek, ha a partnerük valamilyen formában rájuk van utalva. 

Az ilyen helyzetek mesterséges függőséget hoznak létre, amellyel az infantilizáló fél saját önbizalmát próbálja stabilizálni, miközben a kapcsolat egyensúlya megbillen.

„Narcisztikus személyiségjegyek esetén megint más a mozgatórugó – mondja a szakember. – Itt gyakran hatalmi szándék jelenik meg. A narcisztikus személy felsőbbrendűnek érzi magát, és önértékelését a kontroll, a dominancia és a másik leértékelése révén erősíti. Ebben az esetben az infantilizálás már nem csupán belső szorongás vagy megszokás következménye, hanem tudatos vagy félig tudatos hatalmi játszma is lehet.”

Akik hosszabb időn át másokról gondoskodtak – például beteg hozzátartozóról, gyermekekről, vagy ez a hivatásuk (tanárok, egészségügyi dolgozók, pszichológiai segítők) –, könnyen továbbviszik ezt a működésmódot a párkapcsolatba is, még akkor is, ha ott erre nincs szükség. Ugyanez lehet érvényes azoknál, akik korábbi kapcsolataikban felelőtlen vagy passzív partner mellett éltek. Ilyenkor a „mindenről nekem kell gondoskodnom” működés annyira megszokottá válhat, hogy az új kapcsolatban is automatikusan újrajátszódik.

Ha valaki olyan családban nőtt fel, ahol az egyik szülő rendszeresen átvállalta a másik helyett a döntéseket és a terheket, vagy ahol a szeretet feltétele az engedelmesség és a „jó gyerek” szerep volt, felnőttként is hajlamos lehet hasonló szerepekbe lépni. Ez a dinamika könnyen újraéledhet a párkapcsolatban – akár úgy, hogy ő maga válik alárendeltté, akár úgy, hogy ő veszi át a kontrollt. 

Ugyanígy, ha valaki gyerekként túl sok felelősséget cipelt – például szülői szerepbe került egy testvér vagy egy érzelmileg instabil szülő mellett –, felnőttként hajlamos lehet túlvállalni magát, és automatikusan gondoskodó szerepbe kerülni a partner mellett is.

A hagyományos nemi szerepek szintén erősen befolyásolhatják, ki milyen szerepet tart természetesnek egy kapcsolatban. Ha valaki azt látta, hogy a női szerep a gondoskodásról, az alkalmazkodásról és az érzelmi háttér biztosításáról szól, míg a férfié a döntéshozatalról és az irányításról, akkor ezt a sémát felnőttként is követheti, még akkor is, ha egyébként nem ért vele tudatosan egyet. Ezek a minták legtöbbször észrevétlenül aktiválódnak, és mélyen meghatározhatják, hogyan működünk a párkapcsolatainkban. 

Miért maradunk benne? Az infantilizálást elfogadó fél pszichológiája

Az infantilizáló dinamika nem csak annak a viselkedéséből épül fel, aki irányít.

„A másik fél azért engedheti sokáig az infantilizáló dinamikát, mert annak kezdetben valóban van egy látszólag kényelmes és biztonságos oldala: sokan eleinte megkönnyebbülnek attól, hogy a partner átvállalja a döntéseket, hiszen ez csökkenti a mindennapi terheket, és ideiglenesen harmonikusabbnak is mutathatja a kapcsolatot” – magyarázza a szakember. 

Az infantilizálást elfogadó szerep mögött azonban több egyéni tényező is meghúzódhat. Az erősen konfliktuskerülő, harmóniára törekvő emberek gyakran inkább alkalmazkodnak, csak hogy elkerüljék a nézeteltéréseket, sokszor még akkor is, ha az az önállóságuk rovására megy. 

„A tanult tehetetlenség szintén fontos tényező lehet: aki olyan környezetben nőtt fel, ahol rendszeresen lebecsülték vagy helyette döntöttek, hajlamos lehet természetesnek venni, hogy mindig mások irányítanak. Emellett sokan a kapcsolat elvesztésétől való félelem miatt hajlandók háttérbe szorítani a saját igényeiket” – ezek is lehetséges okok, melyek ahhoz vezetnek, hogy valaki benne ragad egy infantilizáló kapcsolatban. 

Ám ha tartósan lemondunk a felelősségről, a környezetünk is egyre inkább gyámolításra szoruló szerepben kezd látni minket, és előbb-utóbb mi magunk is így kezdjük érzékelni önmagunkat. 

Az infantilizálás tipikus jelei

Rózsa Éva szerint figyelmeztető jel lehet, ha valaki egy kapcsolatban egyre kevésbé hozhat saját döntéseket, ha választásait rendszeresen megkérdőjelezik, vagy ha a mindennapokban visszatérően megjelenik az üzenet: „én jobban tudom, mint te”. Az infantilizáló dinamika a társas kapcsolatokat is beszűkítheti. A gyermeki szerepbe szorított fél ritkábban alakít ki új kapcsolatokat, és a találkozások a saját baráti vagy családi körrel is egyre inkább elmaradoznak, ezáltal az érzelmi kiszolgáltatottság fokozódik. 

Különösen intő jelek lehetnek az olyan tipikus mondatok, mint a „hagyd csak, ezt majd én megcsinálom, nekem gyorsabban megy”, vagy „te túl naiv vagy ehhez, könnyen átvernének”. Ezek a kijelentések első hallásra akár gondoskodásnak is tűnhetnek, valójában azonban folyamatosan azt üzenik: „nem vagy elég kompetens”. 

Mit tehetünk, ha infantilizált szerepbe kerültünk?

„Az első és legfontosabb lépés a tudatosítás: felismerni, hogy a saját igényeink és döntéseink háttérbe szorultak. Ez nem könnyű folyamat, hiszen sokszor évek alatt alakul ki az a rutin, hogy a másik irányít. A változás azonban lehetséges, és apró, fokozatos lépésekkel el is érhető” – mondja a szakember, aki azt tanácsolja, hogy kisebb döntésekkel kezdjünk, például mondjuk ki a saját véleményünket olyan ügyekben, ahol eddig csendben maradtunk.

Minden apró, önálló lépés megerősít, és lassan visszahozza az autonómia érzését. Nagyon fontos az is, hogy kifejezzük a szükségleteinket. Ez a határkijelölés segít visszaállítani az egyensúlyt.

Hasznos lehet kilépni a „kettős buborékból”, a kapcsolat zárt világából. Találkozzunk újra a barátainkkal és a családtagjainkkal egyedül, és beszélgessünk velük őszintén arról, ők hogyan látják a helyzetünket. A külső nézőpont gyakran segít tisztábban felismerni, mi számít valódi gondoskodásnak, és mi az, ami már kontrolláló viselkedés.