„Ezt még sosem mondtam el a rokonoknak!” – Egyéni életutakon keresztül ismerhetjük meg a Kárpát-medencei kisebbségek 20. századi sorsát
Négy különböző országban élő négy nagyon idős magyar ember mesél az átélt 20. századi sorsfordító történelmi eseményekről. Így foglalhatnánk össze lényegre törően annak a projektnek a tartalmát, amely a „Jelenünk közös, a múltunk nem – a nemzeti kisebbségek együttélése" címet viseli. Kitalálója és alkotója Keszey Judit, aki a magyar nyertese – a kaukázusi, görög, ír, angol és portugál nyertesek mellett – annak az európai pályázatnak, amelynek célja, hogy hangot és arcot adjanak az európai kisebbségeknek. Az Európai Kulturális Alapítvány hozta létre a Display Europe-programot, ennek keretében jöhetett létre a közös munka.
A szemtanúk által elmesélt történelem lebilincselő, átélhető. Az elbeszélők arcában, ráncaiban, szavaiban ott van a teljes gyötrelmes 20. század – ami számukra mégis maga volt az Élet.
Kisfiú 1941-ben. A kép illusztráció - Forrás: Fortepan/Koncz Nándor
A „Jelenünk közös, a múltunk nem – a nemzeti kisebbségek együttélése" című projekt alaptézise, hogy a múlt századi Kárpát-medencei nemzetiségek sorstörténete bár eltér egymástól, napjainkra viszont identitáserősítő, közösségépítő erővé vált. Az I. és II. világháború, a be-, el- és kitelepítés, az 1956-os forradalom és szabadságharc, a '60-as, '70-es, '80-as évek, a rendszerváltás mind külön hatott a nemzetiségekre, amelyeknek együtt kellett élniük és jó viszonyt kellett ápolniuk a megmaradásuk érdekében. A program célja, hogy bemutassa azoknak a családoknak a történeteit, akiket kiválasztottak Magyarországon, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában. Az itt együttélő szlovák, magyar, román, szerb és cigány nemzetiségek egyéni sorstörténetei mutatkoznak meg tehát az interjúkban, a 20. századi történelem eseményeinek árnyékában.
Akik kamera vagy diktafon elé álltak
Polyák Géza 1920-ban született. Sorsa sokfelé vitte a délvidéki Zentáról. Éppen csak munkába állt, amikor be is sorozták a Kárpátok koronavárosába, Husztra, majd Csapra, végül Nagybereznára került, ahol Magyarország védelmi parancsnoksága kezdett formálódni. Egy félreértés miatt végül kiküldték a frontra. Előbb akna robbant fel mellette, majd lapockalövést kapott. Előbb Ungvárra, majd Budapestre vitték kórházba. Ami ezután következett, az egy regényt is megérdemelne – de végül hazatért a szeretteihez Zentára.
Kovács János 1939-ben született, gyerekként többször költözött a Dunántúlon. Ötödikes elemistaként élte meg a frontot. Volt úgy, hogy édesapjával földbe gyökeredzett lábbal álltak a házuk előtt, nem mertek mozdulni, amíg a német csapatok éppen visszavonultak, az orosz alakulatok pedig éppen vonultak be hozzájuk, egymásra szegezett fegyverekkel. Több hasonló jelenetet élt át tízévesen... Milyen jó, hogy nekünk nem kellett ilyet átélni! Vajon az ő életét, gondolkodását, félelmeit hogyan befolyásolta a gyerekfejjel átélt háború?
Veres Imre 1938-ban született, élete jól példázza Székelyföld történelmét: többször hazát váltó föld, amelyen úgy éltek többször állampolgárságot váltó egyének, hogy ki se tették lábukat a falujukból. Ugyanakkor sorsában rejlik az, amiről a Tamási Áron-regényekben is olvashatunk: a többgyerekes családban a fiatalok sorsa elrendeltetett, jelen esetben ő maradt otthon gondozni szüleit.
Kocska Klára a többi megszólalóhoz képest „fiatal”, 1951-ben született a felvidéki Bélyben, majd az élet Kelet-Szlovákiába szólította, Királyhelmecre. Izgalmas vasúti munkája során a több nyelvű kommunikáció úttörője lett, szép sporteredményeket ért el, és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének elnökévé választották. Nemcsak szakmai életútját emlegette az interjúban, hanem egy gyermekkori óhaját és hozzá tartozó félelmét is. Nagyon vágyott kistestvérre. Amikor az öccse megszületett, annál nagyobb boldogsága nem volt. A pici hirtelen tüdőgyulladást kapott, sokáig kritikus állapotban volt. Szerencsés kimenetelű lett a betegsége, de el tudjuk képzelni, hogy gyerekként az imádott testvér elvesztésének a lehetősége mekkora traumát hagy az emberben, ha még felnőtt korában is meghatározó emlékként tekint vissza rá.
Miért fontosak számunkra az idős emberek emlékei?
„Ezek mind olyan életsorsok, amikhez hasonlót ma a szabad akaratot sokszor a közösség érdeke elé helyező, globalizált, énközpontú világ szülöttei már nem tapasztalhatnak meg. Ez sok szempontból jó, másrészt viszont meg kell találnunk a szépséget a letűnt időkben is, amely felmenőink életének keretéül szolgált – vallja Keszey Judit, a program ötletgazdája és megvalósítója. – Az utolsó órákban vagyunk, hogy még meghallgathassuk azokat, akik saját maguk élték át a 20. század eseményeit, és nem csak könyvekből szereztek róla ismereteket. Sok beszélgetésen vagyok túl, és mindegyiknél látom, hogy az idősebb korosztály szeretne beszélni, szeretné valakinek elmondani fiatalságát, de vagy nincs kinek, vagy nem hallgattatnak meg. Az ítélkezés nélküli hallgatás nagy ajándék számukra, de számunkra is. Nekem megidézi a gyerekkoromat, amikor a dédszülők, nagyszülők meséltek a háború által meghatározott gyerekkorukról.
A történet- és politikatudomány már annyira tárgyilagosan feltérképezte a 20: századi eseményeket, tanuljuk és tanítjuk az iskolákban, hogy mi miért történt – viszont az egyéni sorstörténetek eltérőek lehetnek, és ez a különbözőség az, ami kíváncsivá tesz. Az a tapasztalatom, hogy minél erősebb a családi kapcsolat, annál többet tudunk felmenőinkről, és ez kölcsönös, tehát aki szeret időt tölteni idős nagyszüleivel és hallgatja őket, annak az „éntudata” is formálódik. Így kevesebb »ki vagyok én, honnan jöttünk mi mint család, mi határozott meg bennünket a múltban« kérdésre kell majd választ keresnie” – összegezte tapasztalatait Keszey Judit.
Az idősek megküzdéstörténeteiből értékes tanulságokat vonhatunk le. Ami pedig talán a legfontosabb: az ilyen történetek segítenek megőrizni és továbbadni a kulturális örökségünket, az összetartozás-érzést.
Keszey Judit kiemelte, mennyire fontossá, már-már misszióvá vált számára, hogy megfelelő empátiával és kérdésekkel olyan életepizódok elmondására késztesse interjúalanyait, amire ők maguk megjegyezték: „Ezt még sosem mondtam el a rokonoknak.” „Ez az óriási bizalom megtisztelő részükről, és nagyon örülök, hogyha egy rég őrzött belső élmény szavakká formálódik és fennmaradhat az utókornak” – összegezte élményeit Keszey Judit, akinek az anyagok elkészítésében Szakál Boglárka és Kocska Ádám segítettek.
A beszélgetések megnézhetők és meghallgathatók a YouTube-on, a Display Europe lejátszási listáján.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
