Az izolált családok nyögnek a nehézségek terhe alatt – Milyen közösségekhez érdemes csatlakozni?

Életképek 

„Nagymama átküldött a szomszédba, hogy kérjek egy kis tejfölt, mert csak főzés közben vette észre, hogy elfogyott. Budapesten a 8. kerületben járunk az 1970-es években, egy körúti bérház lakóközösségében, ahol sok olyan ember élt együtt, aki ismerte egymást, nagyjából együtt vészelte át a szovjet megszállást, a Rákosi-korszakot, 1956-ot, majd a 60-as éveket, szerették vagy kerülték egymást, barátkoztak egymással, vagy éppen nagyon is megvolt a véleményük egymásról. Ide tartozott mindenki, aki ebben a házban vett, kapott, szerzett (…) magának lakást. Hallották, látták egymást, tudták, kinek milyen a házassága, milyen szemtelen a gyereke, kinek perlekedő az anyósa, ki mit főzött ebédre. Egyfajta közösség volt. 
Egy másik meghatározó közösség a baráti kollektíva. Együtt nyaralunk, pihenünk egy vidéki házban, a gyerekek egymással játszanak, a felnőttek beszélgetnek. Mindkét csoport tud egymásról, a szeme sarkából figyeli a másikat, és élvezi, hogy most saját korosztályával töltheti az időt. Információcsere, játék, szerepek kipróbálása, történetmesélés, nevetés, vita – megannyi szálon fut a kommunikáció, érzések jönnek-mennek, elérkezett az időtlen létezés aranykora, érezzük, hogy élünk. Tudjuk, ha örökké nem is lenne jó ebben lenni, de a hétköznapi lét folyamából időnként nagy öröm kimászni erre a szigetre, picit sütkérezni a jóban.” (Ákos) 

„Az otthonomtól három házzal odébb, Marika néni konyhájában ülök a bátyámmal, tömjük magunkba a lekváros palacsintát. Szeretem ezt a helyet, szemben a rozoga kredenccel, bámulom a szekrény üvegére ragasztott sárgás családi fényképeket, miközben az idős néni a régi időkről mesél.

Ötéves vagyok, a bátyám hét, a szüleinknek fogalmuk sincs, pontosan hol vagyunk, de nem aggódnak. Egy sváb zsákfaluban élünk a Csele-patak völgyében, ahol a szüleim Budapest forgatagát hátrahagyva otthonra és befogadó közösségre leltek.

Az asszonyok megtanították a fiatalasszony édesanyámat kenyeret sütni, lekvárt befőzni, mi pedig biztonságban kószáltunk a mezőn és az árokparton. 
Néhány évtizeddel később egy budapesti étteremben ülök kamaszkori barátokkal. Ismerős és biztonságos érzés, bár fél éve nem találkoztunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Megvitatjuk mindazt, ami az elmúlt időszakban történt velünk. Ők tudják, honnan jöttem, és azt is, hova szerettem volna tartani. Megnyugtató, hogy vannak, akik rálátnak kívülről az utamra, és szeretettel, de mégis határozottan kérdeznek és visszajeleznek. Ezek a találkozók segítenek, hogy rendszeres időközönként számot vessek, értékeljek, hű legyek magamhoz.” (Lídia) 

A közösségi identitás fejlődése 

A gyermek személyiséggé formálódásának első nagy lépése, amikor a magát anyjával egynek tudó kis lény tudatában lassan különválik az „én” és a „te”. Ez a folyamat néha még le sem zárult, de már kopogtat a következő szakasz, az intézményi közösségek kora: a bölcsődében, az óvodában, majd az iskolában töltött évek. Ekkor megtapasztalja, hogy az „én” és a „te” mellett létezhet a mások sokasága, az „ők”, akik idővel ismerőssé és „ti”-vé válnak, majd némi szerencsével az azonosulás következő fokán már „mi”-ként emlegeti őket. 
Alfred Adler osztrák pszichiáter szerint alapvető vágyunk, hogy tartozzunk valahová, és beilleszkedjünk a közösségbe. Elképzelését később az idegtudomány kutatási eredményei is alátámasztották. Izuma és munkatársai egyenesen így fogalmaznak: „Mindannyian arra vagyunk huzalozva, hogy tartozzunk valahová.” Törekvésünk, hogy egy közösség tagjai legyünk, nem csupán lélektani, hanem biológiai adottság is. Így letettünk arról, hogy gyermekeinket elszigetelten egy-két magántanár nevelje otthonunkban. Társadalmunk intézményhálózatokat hozott létre, hogy biztosítsa a gyermekek számára a közösségi létet. Ezt olyan fontosnak tartja, hogy szabályokban rögzíti, kinek mikor kell bekerülnie ezekbe a közösségekbe. Az itt szerzett tapasztalatok pedig hatással vannak arra, hogy mit gondolunk a közösségekről felnőttként, amikor már szabadon megválaszthatjuk, kívánunk-e egyáltalán a munkahelyen és a családon kívül időt tölteni más emberek társaságában. 
A közösségek számtalan formában várnak bennünket: offline és online, a vallási élet, a sporttevékenységek, az önkéntes segítés, a szórakozási formák, a játékok, a hagyományőrzés és a legkülönbözőbb hobbik területén. Az iparosodás és a polgárosodás magával hozta a hagyományos, többnyire lakóhely alapú közösségek visszaszorulását, ugyanakkor elősegítette az önkéntes elköteleződésen alapuló közösségek virágzását.

Korábban a közösségi lét a túlélés feltétele volt, és az identitás részét képezte. Ma már boldogulunk egymagunk is, és eldönthetjük, kívánjuk-e egyáltalán, hogy bármilyen közösség része legyen az identitásunknak.

Többnyire azonban megjelenik az igény, hogy szükségünk van a többi ember társaságára. A közösség nemcsak kapcsolatot és kapcsolódást jelent, hanem segítséget a nehéz helyzetekben, információforrást, érzelmi támogatást, példát vagy referenciát, az elfogadás megélését, a döntésekre és viselkedésre vonatkozó visszajelzéseket. Ez utóbbiakra igencsak éhezünk, ezt igazolja a közösségi oldalak hallatlan felívelése is. A felhasználókat gyakran nem is a színes tartalmak, hanem az önmegmutatás lehetősége, illetve a hozzászólásokkal kiprovokálható válaszok, azaz valamilyen kapcsolódás illúziója vonzza az online térben. Ugyanakkor az online kapcsolódás gyakran ellentétes hatást kelt, mint amit elvárnánk tőle. Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, hogy a cseten vagy kommentfolyamban való beszélgetésben elbeszélünk egymás mellett, és ahelyett, hogy megértenénk a másik szempontjait, döntéseit, viselkedését és érveit, csak még inkább eltávolodunk egymástól. Úgy tűnik, az offline együttlétet még mindig nem pótolhatja a virtuális tér, hiszen az embernek nemcsak lelke, hanem teste is van. Egy valódi kapcsolatnak része, hogy látjuk a másikat, megérintjük egymást, átnyújtjuk a papír zsebkendőt, amikor a másiknak kicsordul a könnye, vagy főzünk neki egy teát, amikor szomjas. 
Két ellentétes trend alakítja világunkat, hiszen egyrészt látható a közösségek tudatos keresése és vállalása, másrészt tapasztalható a magány terjedése.

Családterápiás tapasztalataink azt mutatják, hogy a nehézségek terhe alatt nyögő, változásra vágyó családok gyakran igen izoláltak. Többnyire alig tartják a kapcsolatot a rokonaikkal, nem keresik meg lemorzsolódott barátaikat, és nem ismerik szomszédjaikat.

Ezt a problémát gyakran időlegesen elfedik a látszatközösségek: a különböző intézmények biztosította csoportok (például szülőtársak), amelyek aztán az élethelyzet vagy a keretek változásával eltűnnek. A közösségek eltűnése a vadul burjánzó feladatokkal szembesülő családok életéből részben érthető, de pont a terhek viselésében és a nehézségekkel való megküzdésben van óriási előnyben az, aki képes közösségek tagja lenni, tud segíteni és segítséget kérni. 

Kép

Kép: Freepik

Közösségek az életünkben és életünk a közösségekben 

Számtalan közösségre találhat az, aki kockázatot vállal és keres. Lehetetlen valamennyit megvizsgálni e cikk keretein belül, de pár választott közösséget érdemes szemügyre venni. 
A kereszténység rögzítette, hogy a hitet közösségben lehet megélni, az összes fontos mérföldkő egyben közösségi esemény is: a keresztelő, a bérmálkozás vagy konfirmálás, a házasságkötés, de még a temetés is. Ahhoz, hogy a hívők valódi közösségé váljanak, rendszeres találkozás kell, amikor sok egyéb mellett megtörténik az egymásra hangolódás és egymásra hatás.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az istentiszteleteket, miséket rendszeresen látogató hívőknek csupán egy része köteleződik el valamelyik plébánia, gyülekezet vagy imacsoport mellett.

A nők nagyobb hajlandóságot mutatnak ezen a téren, pedig látható, hogy a férfiak is éhezik a rájuk szabott közösségek alakulását, ami nagy potenciált tartogat az ezt felismerő egyházak számára. 
A baráti társaságok a megnyílás, a bensőséges együttlét színterei lehetnek, ám sajnos néha csak a hétköznapi események elmesélésének és a viccelődésnek szolgálnak terepül. Nehéz ennél mélyebbre ereszkednünk, talán félünk a megszégyenüléstől, a megértés hiányától. Pedig a felszínt hátrahagyva szembesülnénk azzal, hogy hasonlítunk egymásra: hasonlóak a gondjaink és a vágyaink, azaz, hogy lássanak, értsenek, elfogadjanak és szeressenek minket. Már az is gyógyír, ha kimondhatjuk a nehézségeket, és van valaki, aki meghallgatja azokat. 
Az önkéntes segítő közösségek egyre inkább előtérbe kerülnek Magyarországon. Egy 2011-ben végzett felmérés szerint a lakosság kb. 30%-a végzett önkéntes munkát a megelőző 12 hónapban. A közösségben teljesített önkéntes munka igazi áldás a lelki jóllét számára.

Kevés dolog képes annyira növelni az önbecsülést, a hasznos aktivitás érzetét, a kapcsolatok erejébe és az értelmes létezésbe vetett hitet, így tehát összességében a boldogságot, mint a társaságban végzett önkéntes munka.

Kelly McGonigal, A stressz napos oldala című könyv szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy életünk nehéz helyzeteiben a társas támogatás keresése vagy nyújtása által gyorsabban épülünk fel a stressz káros hatásaiból. Egy tanulmány szerint minden nagyobb stresszes élettapasztalat jelentősen megnöveli az öt éven belüli elhalálozás kockázatát. Ugyanakkor azok esetében, akik gondoskodnak másokról, egyáltalán nem kimutatható ez az összefüggés. Úgy tűnik, nem csupán a valahova tartozás, hanem a közösséghez való hozzájárulás is alapvető a testi és lelki egészségünk szempontjából. 

A magánytól a kapcsolódásig 

Vágyunk a társas kapcsolódásra, olykor mégis nehéz megélni az összetartozás érzését. Szorongunk, lefagyunk, bénának és csődnek éljük meg magunkat, fogalmunk sincs, hogyan kapcsolódjunk a többi emberhez, úgy érezzük, hogy senki sem ért meg minket, nemkívánatos a társaságuk, vagy kirekesztenek minket. 
A társas elszigeteltség érzésének számos gyökere lehet. A változás első lépése, hogy elkezdjük felkutatni annak történetét, hogy miért kapcsolódunk nehezen másokhoz. Miért érezzük magunkat félszegnek és bizonytalannak, amikor bekerülünk egy társaságba? Miért kényelmetlen megosztani az érzéseinket, gondolatainkat és ötleteinket másokkal? Miért menekülünk az egyedüllétbe a konfliktusok elől? Miért gondoljuk azt, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha tökéletes a külsőnk, a viselkedésünk és a reakcióink? Az okok egészen kora gyermekkori élményekig nyúlhatnak vissza, bár sokan számolnak be kamaszkori tapasztalatokról is. Ezek általában az elutasítás és a kirekesztés történetei, amelyeket a gyermek a családjában vagy a kortárs közösségekben élt meg.

A megfélemlítés, a megalázás és a büntetés megtöri a lelket, és elülteti a gyermekben a gondolatot, hogy valami nem stimmel vele. Lassanként ő is elhiszi magáról, hogy nem érdemel figyelmet és szeretetet, így visszahúzódik a saját világába, ahol senki nem sebezheti meg többé.

Ezek a fájdalmas emlékek dermesztőek lehetnek vagy menekülésre késztetnek, ám érdemes tudatosítani, hogy van visszaút az emberi kapcsolatokhoz. Ennek első lépése, hogy együttérezzünk saját magunkkal, felfedezzük a saját szerethetőségünket és pozitív vonásainkat. Mire lenne szüksége annak a magányos kisgyermeknek, aki valahol mélyen ott él bennünk? Az önegyüttérzés mellett fontos, hogy meghozzuk a döntést, hogy kockázatot vállalunk, és tudatosan elkezdünk megnyílni másoknak. Az elfogadó, ítélkezésmentes kapcsolatokban megtapasztalt élmények begyógyíthatják a múlt sebeit. Testi és lelki egészségünk alapja, hogy közösségekben maradjunk: tápláljuk és gondozzuk a családi, baráti és önkéntes elköteleződésen alapuló társas kapcsolatainkat. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>