Itt készül a világ legjobb fagyija – és nem csak emiatt szeretjük Toscanát

Csodákba feledkezve  

Montepulcianóban mondjuk mindjárt az első kirándulós napomon majdnem ott ragadtam, de ez nem a távolsági busz hibája volt. Sőt pont azért eshetett meg a malőr, mert a busz pontosan indult, én pedig pár percet késve csak a hűlt helyét találtam. Montepulcianóba is a sienai főhadiszállásomról kirándultam, ahogyan a kint töltött egy hét alatt csillagtúraszerűen mindenhova. 

Először Az Alkonyat – Újhold című fantasy forgatási helyszínéül is szolgáló kisváros főterének harangtornyába tekeregtem fel egy olyan szűk csigalépcsőn, amelyen úgy kellett közlekednem, mint egy macskának: remélve, hogy ahol a fejem átfér, ott a többi testrészem is. 

A kilátás fentről, a harang mellől annál tágasabb volt Montepulcianóra és környékére. Miután lejutottam, a hangulatos sikátorokban vesztem el – szó szerint. Addig játszottam az „itt még egy szelfi, ott még egy mellékutcába bekukkantás” című játékot, amíg a már említett pienzai busz menetrend szerinti indulását elnéztem, és az utolsó pillanatban már hiába futottam rá. Pont azt az öt percet, amely az eléréséhez hiányzott, egy gyönyörű kis kápolnában töltöttem imádkozással – ezt külföldön, ahol csak lehet, megteszem –, szóval talán az ég is így akarta.  

Mivel aznap délután több járat nem indult Pienzába, taxit kellett kerítenem. A Google által kidobott negyedik telefonszám működött is: Giuseppével, aki felvette, megegyeztünk egy megfizethető árban, majd – nem túlzok – fél perc múlva ott is volt az autó, ahová rendeltem. Hiába, az olaszok mindent ráérősen csinálnak, kivéve a vezetést! Pienzába így a lekésett buszommal egyidőben gördültem be, s újabb varázslatos települést járhattam végig. Itt szakadt rám a Toscanában töltött hetem egyetlen zivatara – szerencsére a csodás Santa Maria Assunta-katedrálissal szemben lévő városháza árkádjai alatt ért utol. 

Ott egy önjelölt Pavarotti épp igencsak minőségi operaáriákba kezdett, ezzel szórakoztatva az eső végét váró turistákat. Ennél olaszosabb jelenetet nem is rendezhetett volna az élet! 

A környező toszkán tájra kilátópontokkal is rendelkező Pienzából busszal indultam vissza a nap végén Sienába. Maga a jármű is olyan autentikus vidékeken haladt, hogy a jobb és bal oldali széksora között ide-oda pattogtam, hogy mindig az aktuális oldal szépségét csodálhassam, és örökíthessem meg a telefonommal.  

Kép

Fotó: Szász Adrián

 Kalapok és kalóriák  

Siena impozáns főterét a túrák után minden este felkerestem, s azon tűnődtem, vajon kagyló- vagy inkább legyezőalakú-e. Egyik este épp a Sienai Egyetem friss végzőseinek diplomaosztó ünnepségét tartották, s eléggé meglepődtem, amikor a kalapfeldobás pillanatában a sorok közül egy „Józsi!” felkiáltást hallottam. Ezek szerint magyar végzőst is ünnepeltünk. De Sienában akkor is érdemes majd minden sarkon a fejünk fölé pillantani, amikor nem hullanak kalapok az égből, mert az óvárost mindenütt más formájú lámpák díszítik. Jó hosszú a központi sétálóutca, tele kitűnő éttermekkel, amelyek közül a legjobb szívvel az OsteriaKamolliát ajánlom. A három legfinomabb ételből, amelyeket Sienában fogyasztottam, kettőt – egy lasagnét, amelyből mindjárt repetáztam is, és egy vaddisznóragus házi tésztát – itt tettek elém. A bevitt kalóriákat úgy sem volt nehéz lesétálnom, hogy a vasútállomástól, ahová a kirándulások miatt gyakran el kellett jutnom, megszámoltam: a kényelem kedvéért tíz egymást érő mozgólépcső, illetve mozgójárda vitt a dombon fekvő történelmi városközpontig.  

A következő napjaim legragyogóbb úti céljainak Volterra és San Gimignano városai ígérkeztek, amelyek logosztikailag akár egy napra is besűríthetők, ám én külön napot szántam rájuk. San Gimignano a mondhatni tökéletes toszkán városnézőélményt nyújtja, egy kicsit Toscana Tihanya vagy Szentendréje, ahol cserébe minden szép toronyra szép számú turista is jut. Tehát az egyik legfelkapottabb hely. A világ legjobbjaként hirdetett gelatóját is itt árulja Sergio Dondoli fagylaltkészítő mester. A fagyizója falán számos olyan híresség fotója látható, akik betértek már hozzá, a helyiség előtt pedig természetesen kígyózik a sor. 

A Tea Mussolinivel című 1999-es film San Gimignanó-i forgatása idején Dondoli azzal vette le a hollywoodi stábtagokat (Cher, Judi Dench, Franco Zeffirelli) a lábukról, hogy szerzett egy 1930-as évekbeli fagylaltos kocsit, és a történet korát megidéző járműből osztogatta nekik a fagyit. 

Én végül nem álltam végig a sort, mert a mellette lévő fagyisgelatója is tökéletes volt, nem bántam, ha mondjuk csak a második legjobb a világon. A közeli Volterra pedig San Gimignanónál egy kicsit tágasabb, a terein jobban eloszlanak az emberek, hajszálnyival kevésbé látványos, de ugyanannyira szerettem!  

A minden közepe  

Most viszont adok egy tippet, amit nekem senki sem adott, mielőtt kiutaztam, pedig szerintem jó tudni: az előző két város árnyékában megbújó és kicsit elvesző Colle di Val d’Elsa település bizonyos szempontból sokkal toszkánabb, mint bármi más, amit előtte láttam. Itt egy olyan hétfői napon szálltam le az aktuális buszomról, amikor néhány éttermen kívül nyitva is alig volt bármi, turista meg egy szál se, vagyis csak az álmoskás helyiek között bolyonghattam, amitől jólesően bennfentesnek éreztem magam. Ez a hely adta meg nekem azt az élményt, amelyet az érintetlen Toscana varázsának nevezek: a régi városrésszel, annak több száz éves kőházaival, időtlen nyugalmat árasztó kis utcáival. Pláne szieszta idején! Itt is egy fontos tanács: a toscanai éttermek hivatalos nyitási idejéhez mindig adjunk hozzá fél órát, ennyi ráhangolódás kell a személyzetnek, hogy ne csak kinyisson, de el is kezdje kiszolgálni a vendéget. 

Volt persze kivétel, ahol megkérdeztem nyitáskor, hogy mikor nyitnak, és jött is a szokásos válasz, hogy fél óra múlva, mire én: de akkor már indulnom kell a buszhoz, erre ők: ja, akkor már nyitva vagyunk!  

Az utóbbi a takaros és szintén alig ismert Buonconventóban (a városnév jelentése: jó kolostor) történt, amely városkából az utolsó nap még egy komoly túrára vállalkoztam. Azért volt komoly, mert a semmi, azaz inkább a minden közepére vitt, a Vald’Orcia régió melletti Crete Senesi nevű vidékre, ahol tipikus toszkán villák találhatók ég felé nyúló ciprusfák által körülölelve. Egy ilyen „zöld tornyos” kirándulásra is vágytam, és Ascianóig el is jutottam vonattal, de onnan busz az általam kinézett Agroturismo Baccoleno nevű luxusfarm felé csak odafele ment, vissza már ismét taxiznom kellett. A háromcsillagos szállásként is szolgáló farm és környezete lélegzetelállító, filmbe illő, úgyhogy megérte a plusz izzadságot, izgalmat, sőt a plusz eurókat is. Szerencsére megint akadt sofőr, aki Ascianóig visszavitt, s ott összebarátkozhattam egy Renato nevű macskával, amíg a vonatra vártam.  

A sienai szállás ablakában mondjuk csak egy szalamandra várt, na meg a kaktuszom, amely éppen az utolsó napig virágzott, majd elhullajtotta elszáradt szirmait. Viszont a kézipoggyászomban minden további nélkül haza tudtam szállítani bebugyolálva, ekkor láttam a papírján, hogy a származási helye Mexikó, és még kaktuszútlevéllel is rendelkezik. Itthon azóta egy új hajtással is megajándékozott, tehát köszöni, jól van! Én pedig boldog vagyok, hogy az otthonomba mostantól van ki mediterrán hangulatot csempésszen, ha már egy egész toszkán olajfaligetet nem hozhattam haza magammal.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.