Lehet jó szülő, aki függő?

Miért kezdtél a függők szülőségével is foglalkozni? 

A Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott Boldog Gellért Szakkórházban működő rehabilitáción kezdtünk beszélgetni az ottani kollégákkal arról, mit tehetnénk azért, hogy a bent fekvő szenvedélybetegek gyermekei is kaphassanak segítséget. A gyerekek támogatása kapcsán vetődött fel, hogy foglalkozni kell a rehabon fekvők szülőségével, azzal, hogy milyen a kapcsolatuk a gyermekükkel. A nemzetközi szakirodalomban ezt az aspektust kevesen tárgyalják. A tavalyi EGy Konferenciára készült előadásommal ezért is szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a függő szülőkkel legtöbbször mint függőkkel és nem mint szülőkkel foglalkoznak. Ők az elfeledett gyerekek elfeledett szülei. Pedig a szülői szereppel való foglalkozás segíti a felépülést. 

Lehet jó szülő egy szülő, aki függő?

Az egészen biztos, hogy minden szülő jó szülő szeretne lenni. Még a szerhasználati zavarban érintett szülő is. A szerhasználati zavar kifejezést jobban szeretem a szenvedélybetegség szónál, mert megmutatja, hogy a jelenség milyen széles spektrumot fed le. 

Az is lehet szerhasználati zavar, ha valaki esténként, már a gyerekek lefektetése után iszogatja meg az egy-két pohár borát, hogy oldja a stresszt. És ettől ő még lehet nagyon jó szülő, és szeretne is az lenni. 

A függő szülők szülőségének megítéléséhez többfelől lehet közelíteni. Egyrészt, hogy a külvilág hogyan ítéli meg a szerhasználó vagy viselkedéses függőséggel küzdő szülőket. A stigmatizáció biztosan nem segít, sőt inkább fenntartja a helyzetet. Hiszen ezt üzeni: „Kizárt, hogy egy függő jó szülő legyen, hiszen, ha az volna, nem használna szert.” A kényszer kérdését nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem láttam még embert, aki szerhasználati zavarban érintett szülő akart volna lenni. A függőség nem szabad választás kérdése. Az a szabad választás, hogy valaki szerrel, addikciókockázatos viselkedéssel oldja-e a stresszt. Ha igen, és ez idővel kényszeressé válik, ott a szabad választás csak az marad, hogy kér-e segítséget vagy sem.

Az is fontos, hogy a függő szülők hogyan ítélik meg saját magukat. Az a szülő, aki a szerhasználatnak egy súlyosabb fokán van – de ez akár a kezdeti szakaszra is igaz lehet –, nem tud érzelmileg megfelelően kapcsolódni a gyerekéhez, nem tud olyan biztonságot nyújtani, és sokkal alacsonyabb a stressztűrő képessége. Alapos kutatások vannak arról, hogy a stressz és az addikciós probléma hogyan függ össze. A szenvedélybeteg szülők stressztűrő képessége, különösen az anyáké, alacsonyabb. Akik maguk is ilyen családban nőttek fel, azoké még alacsonyabb. 

Ez akár csak abban is megnyilvánulhat, hogy nehezebben kezelnek egy gyermeki ellenkezést, nehezebben tűrik a gyerek viselkedéséből fakadó frusztrációt vagy tehetetlenséget. A nagyobb stresszt megélő szülő egyre rosszabbnak látja magát, és az egyre romló önértékelése nyomán tovább durvul a szerhasználata. A kis herceg történetében az iszákos bolygója jól leírja ezt az állapotot. – Miért iszol? – kérdezi az iszákost a kis herceg. – Mert szégyellem magam – feleli a másik. – És miért szégyelled magad? – Azért, mert iszom. Ez ördögi kör. 

Többnyire minden függő szembesül azzal, hogy az ő szerhasználata milyen helyzetbe hozta a gyerekével való kapcsolatát. De a szembesülés sok esetben sajnos nem a változást jelenti, hanem a még nagyobb fogyasztást. 

A szégyen az, ami megakadályozza, hogy egy függő szülő a józanság útjára lépjen?

Fontos a szégyen és a bűntudat közti különbségtétel. A bűntudat ez: „rosszat tettem”. A szégyen ez: „rossz vagyok”. A függő szülők direkt vagy indirekt módon azt az üzenetet kapták az előző nemzedéktől, hogy ők rosszak. Aki a saját szülei diszfunkciói vagy függősége miatt elhanyagolást, bántalmazást él meg, az nem a szüleit nem fogja szeretni, hanem önmagát. Ha egy ilyen gyerek később szülő lesz, eleve egy rossz hozott mintával, egy önbecsülési nehézséggel és rossz stresszkezelési eszköztárral érkezik a szülőségbe. Tehát olyan készlettel, amely nagyon-nagyon megnehezíti azt, hogy olyan szülővé váljon, amilyen szeretne lenni. Még akkor is, ha nagyon sokszor fogadta meg, hogy biztos nem lesz olyan, mint a saját szülője. Hihetetlen erős a szülői minta, mert a nevelés elsősorban a mintaadáson keresztül történik. 

Sokszor szoros összefüggés van a gyerekneveléssel kapcsolatos hiányosságaink miatt érzett stressz, szégyen és a szerhasználati zavar között. Ebben lehetnek akár generációs különbségek is, mert ma valahogy többen érzik stresszesebbnek a gyereknevelést, ma jellemzőbb a szülői inkompetencia érzése, a bizonytalanság. Függő szülőknél ez még súlyosabb. 

Aki szerhasználattal próbálja kezelni a stresszt, orvosolni az érzelmi hiányait, problémáit, annak lényegesen kisebb esélye van igazán kapcsolódni a gyerekéhez és megérteni az érzéseit, mert eltompítja magát. A függő családokban nem beszélnek a függőségről, az egész tabu, így még nehezebb kapcsolódni, mert minden a látszat fenntartása körül forog. 

A függő szülő is törekedhet jó szülőnek lenni. Miért nem sikerül? 

Egy függő szülő csak nagyon súlyos állapotában működik úgy, hogy nincs józan perce. Az átlag helyzetben vannak periódusok, amikor józanul, jól működik. 

Sok szülő sokszor erősen túlkompenzál, próbálja jóvátenni az addig elkövetett és felismert hibáit, amelyek miatt bűntudatot érez – és olyan dolgokat enged vagy ad meg a gyereknek, amire a gyerek egyébként nem jogosult. 

Aki sokszor ki is használja ezt a helyzetet: nem fekszik le, tévét néz, kér még egy tábla csokit – törekszik helyreállítani az igazságtalanságot, ami korábban érte.

A függő ember sokszor alapvető dolgokat hagy vagy hanyagol el. Elmaradnak rutinok, hiányzik a kiszámíthatóság, a következetesség. Pedig például a rutin, a napirend nagyon fontos megelőző tényező azoknak a gyerekeknek, akik szenvedélybeteg családban nőnek föl. 

A függő szülő inkompetenciája következtében az addikt családokban magasabb elvárások, követelések jelennek meg a gyerekekkel szemben – nem feltétlenül kimondva. Nem a reális, természetes felelősségvállalásról van szó (hogy mosogasson el vagy vigye le a szemetet), hanem arról, amikor például egy kiskamasz gondozói szerepet vállalva már úgy gondoskodik a kisebb testvéreiről, ahogyan nem neki kellene. 

Ezek a gyerekek szülősített gyerekké válnak, parentifikálódnak. Azt érzik, hogy nekik kell helyreállítani a szülő függősége miatt felborult családi rendet, pedig erre ők képtelenek. Ez a belső törekvésük a saját szülőségüket is megnehezítheti, még akkor is, ha ők nem válnak függővé.

Kép

Frankó András családterapeuta – Forrás: Frankó András

Hogy lehet úgy együttérzéssel fordulni a függő szülő felé, hogy közben a gyerek fájdalmát is elismerjük, és nem bagatellizáljuk, amit át kellett élnie?

Az, hogy megbélyegzés nélkül tekintünk egy függő szülőre, nem azt jelenti, hogy felmentjük, vagy hogy a(z akár már felnőtt) gyermekétől elvárnánk, hogy akárhogyan is érezzen iránta. De a függőre mint szülőre együttérzéssel tekinteni mégis nagyon fontos, főleg amikor aktív helyzet van, tehát ott van a családban egy szenvedélybeteg szülő, neki van egy gyermeke, akit érint a függőség, és keressük a legjobb megoldásokat. 

Az, hogy valakit stigmatizálunk, nem a másik emberről szól, hanem gyakran arról, hogy mi különbnek érezzük magunkat nála. 

Rengeteget árt az olyan ítélkezés, hogy „Milyen anya az ilyen!” – mert a stigma fenn is tartja az állapotot. A gyerek is rosszabbul fogja érezni magát, mert ha a külvilág megveti a szülőt, és nem fogadja megértéssel a jóra törekvését, akkor ettől nem jobban fogja csinálni, hanem rosszabbul. Ha önmagát is megveti, akkor meg még rosszabbul. 

A szülők szülőségükben való megtámogatása a gyerek érdeke, és ha együttérzéssel fordulunk a szülő felé, azzal a gyereket segítjük. Nem a gyereknek kell fölmentenie a szülőjét, ő öntudatlanul úgyis azt csinálja sok esetben. Nagyon jellemző, hogy a legelhanyagoltabb, legkiszolgáltatottabb, már az ellátásba kerülő gyerekek is védik az anyjukat, ha bármifajta rossz szó éri. Egy gyermek a saját identitását is meghatározza azzal, amilyennek a szüleit látja.

Terápiás helyzetben a gyereknél azt szerencsés támogatni, hogy a valódi érzéseiről beszéljen, és ki tudja mondani akár azt is, hogy haragszik. De itt van az a szempont is, hogy ha valaki fiatalként, felnőttként beleragad a szülei iránt érzett haragba, és a saját sorsának az alakulásáért a szüleit hibáztatja, akkor az ő változása szinte lehetetlen. Igen, el kell ismerni, ki kell mondani, hogy mi minden történt vele gyermekkorában, aminek nem szabadott volna megtörténnie. De ha a mostani életében hozott döntéseit még mindig ide vezeti vissza, akkor még mindig függő helyzetben van a szülőtől, és nem fog tudni leválni róluk. 

Aki őrzi a gyűlöletet, haragot a szülei iránt, az nem fogja tudni megoldani az életét, mert bármire, akár a saját függőségére is mondhatja, hogy azért van ez az egész, mert apám, anyám ilyen volt. 

Hogy a megbocsátásig (nem a felmentésig, hanem a béklyó letételéig) hogyan és milyen szinten lehet eljutni, arra sokféle példa van.

A tavalyi előadásodban idézted egy szenvedélybeteg családban felnőtt gyermek mondatát: „Apám az italt szerette, engem nem tudott.” Mit tehet egy függő ember, hogy képes legyen szeretni a gyerekét?

Engem azért ragadott meg ez az idézet, mert nagyon pontos. Így fogalmaz: „nem tudott”. Az az apa valószínűleg akarta szeretni a gyermekét, de az ital miatt nem tudta. És ezért nyilván saját magát sem szerette. Az apák nagy többsége szeretné szeretni a gyerekét, nem szeretne függő lenni, nem szeretne rossz apa lenni. Sok függő szülő éppen azért jut el a segítségkérésig, mert szülő: a gyereke a legfőbb motivációja a józanságra. 

A felépülés egyik legfontosabb része az érzelmi őszinteség, hogy a függő ember képes legyen a saját érzéseihez közel kerülni. Tudja azt, mi történik benne akkor, amikor iszik, mi zajlik benne, amikor a gyerekeivel rosszul bánik, és mindez milyen érzéseket kelt benne – és idővel képes legyen azonosulni azzal is, hogy a gyereke min mehet keresztül, mit érezhet. Ez iszonyatosan nehéz. Nem is gondolom, hogy egyedül meg lehet csinálni, kell, hogy legyen kapaszkodó: egy hozzáértő, támogató szakember, aki ott van mellette. 

Nagyon bátornak tartom azokat az embereket, akik eljönnek hozzánk a Fogadóba, és segítséget kérnek szülőként, mert azt mondják: nem akarják, hogy a gyerekük szenvedjen. Az utóbbi években egyébként egyre többen jönnek maguk az érintettek, míg korábban inkább a hozzátartozók fordultak hozzánk. Jó, ha a szerhasználati zavarral küzdő szülő egyrészt belátja, hogy egyedül nem fogja tudni ezt a dolgot megoldani, másrészt képes elhinni, hogy van lehetőség a változásra. Meghatározó az is, hogy hogyan tekint önmagára. 

A bélyeg, hogy „alkoholista vagyok”, más nyelvtani szerkezettel közelebb vihető az igazsághoz: „én egy ember vagyok, akinek az alkoholizmus a problémája”. 

Annak megfelelően, hogy milyen idős a gyermek, beszélni is érdemes vele a függőségről. Nem szabad azt gondolni, hogy a gyerek nem veszi észre a bajt: ő a nagyon apró reakciókat is látja, a szülő érzelmi állapotát folyamatosan tökéletesen monitorozza. A gyerek mindig tudja. Akkor is, ha a szülő úgy él a szerrel, hogy ő nem látja. 

Tavaly megrendítő volt hallani az előadásodban, hogy kutatások szerint az ártalmas gyerekkori hatások (szaknyelven ACE-k) átélésénél nagyobb kárt csak a pozitív gyermekkori élmények (PCE-k) hiánya okozhat egy ember életében. Ez viszont azt is jelenti, hogy az ártalmakat, amiket – akár szülőként – okozunk, van lehetőségünk tompítani, ellensúlyozni? 

Szerintem ez is egy nagyon erős szemléleti kérdés, hogy mire nézünk. Hajlamosak vagyunk azt nézni, hogy mit rontunk, rontottunk el, és nem azt, hogyan lehetne mindezt megjavítani. A pozitív gyermekkori élmények erőforrást jelentenek. Nem minden diszfunkcionális családban felnövő gyerek lesz függő vagy mentális beteg – és a kutatások szerint ebben a PCE-knek is döntő szerepe van. 

Sok ilyen hátterű gyermek mondja, hogy volt egy felnőtt, akire számíthatott. Volt egy barát, egy tanár, aki elfogadta, aki megbecsülte, és ez beépült a személyiségstruktúrájába. A teljes leértékelés sokkal nagyobb rombolást okoz, mint az, ha oda van téve mellé az a biztonság, az az elfogadás, hogy te oké vagy. Ezek mind segíthetnek az olyan ártalmak csökkentésében, mint hogy bántottak, nem voltam elég fontos, nem kaptam figyelmet, szeretetet.

Ezek szerint a felépülő függő szülőt is lehet bátorítani, hogy ő se csak azt lássa, hogy milyen károkat okozott.

Pontosan. Annak kell megtalálni a módját, hogyan csökkenthető a stressz, hogyan lehet megerősíteni őt, a szülőt a szülői képességeiben, miként lehet a gyermekével való kapcsolatát építeni, változtatni, gyógyítani. 

Sokszor azokat a szülőket, akik maguk is nagyon sérült családból jöttek, meg kell tanítani a szülőségre. 

Mert egyszerűen nem tanultak meg érzéseket észlelni, megfogalmazni, mentalizálni – vagyis belegondolni, beleérezni, hogy a másik hogyan érezheti magát. 

A szülőnek érdemes ráismernie, hogy ő miben jó. Az már egy nagyon-nagyon súlyos állapot, a függőség legvégső stádiuma, amikor már semmi jót nem tud csinálni. Talán nincs is ilyen. Ismertem egy teljesen lecsúszott, borzasztó állapotú alkoholista hajléktalan embert, akinek valamiért nagyon fontos volt, hogy rajzzal köszöntsön mindenkit a névnapján. A legleromlottabb helyzetben is ott marad az emberség egy szikrája. Sőt annál talán több is.

A Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata nyolcadik alkalommal szervez konferenciát a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért 2025. október 14-én a Lurdy Konferencia- és Rendezvényközpontban. Az EGy8 Konferencián előadásokkal és workshopokkal várják az érintetteket, segítő szakembereket, a téma iránt érdeklődőket.

A cikk a Média a Családért díj 2025 pályázatára érkezett. A pályázat idei témája: „Függőség és család”.

Pályáznál te is? Olyan újságírói igényességgel készült munkákat várunk, amelyek bemutatják a függőségek családon belüli hatásait, érzékenyen tárják fel a megküzdés, a gyógyulás, a kapcsolatépítés folyamatait, megszólaltatják az érintetteket: függőket, családtagokat, szakembereket, hozzájárulnak ahhoz, hogy a témát övező tabuk oldódjanak, és helyüket a megértés, párbeszéd vegye át. Riport, interjú, publicisztika, portré vagy más műfaj – a forma szabadon választható, ha a tartalom illeszkedik a kiírás témájához és szemléletéhez. Pályázati feltételek, határidők és további tudnivalók: mediaacsaladert.hu/palyazati-felhivas

A pályázat főtámogatója a Magyar Telekom, a döntősök díját az MBH Bank, a külhoni különdíjat a Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja.