Vérüket és könnyeiket adták Budapestért – Négy tudósító, akik a világ elé vitték ’56 igazságát

A kezei közt halt meg egy fiatal, majd őt is fejbe lőtték

„A tankok közelednek… mindkét rádióállomás a felkelők kezébe került… Heves tüzérségi tűz…” – így szólt a brit Noel Barber egyik tudósítása a forradalomról. A Daily Mail munkatársa kicsivel korábban pont akkor – október 13-án – utazott át feleségével Belgrádból Bécsbe tartva Magyarországon, amikor Nagy Imrét visszavették az állampártba. 

Barber megragadta az alkalmat, és interjút készített a volt miniszterelnökkel – amikor pedig a forradalom kitörésekor hirtelen vissza akart térni hazánkba, Nagy Imre támogatását kérte. A miniszterelnök utasítására haladéktalanul átvehette vízumát a bécsi magyar konzulátuson: október 25-én reggel még Londonban tartózkodott, és telefonon szervezte az útját, majd miután elkészítették a vízumot, rögtön az osztrák fővárosba repült.

A bécsi reptéren bérelt autó várta – tíz karton amerikai cigarettával a megvesztegetésekre és két üveg whiskyvel saját magának.

Este fél tízkor kelt át a határon és autózott tovább néhány kollégájával Budapestre, ahol a Lánchídnál belekeveredett a felkelők és a szovjet tankok tűzharcába, s egy pesti fiatal a karjai közt halt meg.

Október 28-án este Barber – a határtól visszatérve, ahová a külföldi zsurnaliszták a tudósításaikat személyesen vitték el, hogy onnan a legkülönfélébb módokon az országon kívülre juttassák – egy magyar kísérőjével és Sefton Delmer újságíróval körbeautózta Budapestet. A Szent István körúton, a Nyugati pályaudvar közelében megpillantottak egy orosz katonát, de miközben lépésben hajtva el akartak haladni mellette, a katona egy sorozatot lőtt a kocsijukba. A bent ülők közül csak az autót vezető Barber sérült meg: a lövés a fejét érte, de a sebe nem volt életveszélyes. A kocsiból kiugró feldühödött Delmer puszta kézzel nekirontott a katonának, aki szerencsére nem lőtt többet.

A vérbe borult Barbert bevitték a brit követség épületébe – ő volt az első külföldi újságíró, aki megsebesült a forradalom alatt.

A férfi november 3-án, szombaton szétlőtt szélvédőjű autóján már azért tartott Ausztria felé, hogy elhagyja Magyarországot, de közvetlenül a határnál szovjet harckocsik állták útját. Tizennégy órán át rostokolt Hegyeshalomnál, miközben átlátott a határ túloldalára. A szovjetek nem bántak kesztyűs kézzel a külföldiekkel, nem vették figyelembe a diplomáciai védettséget sem. Barber így a várakozás közben azt is látta, amint egy szovjet tank összetöri egy áthaladni igyekvő nyugati diplomata autóját.

Az újságíró később, 1974-ben Seven Days of Freedom: The Hungarian Uprising 1956 címmel jelentette meg beszámolóját a magyarországi eseményekről – tudósításai után könyvével is hozzájárulva ahhoz, hogy egy kis ország nagy pillanata a világ figyelmének középpontjába kerüljön.

A kommunista újságíró, aki nem volt hajlandó hazudni

A veterán újságíró, Peter Fryer a brit kommunista napilap, a Daily Worker tudósítójaként vetette bele magát az események sűrűjébe. Fryer már fiatalon csatlakozott a Brit Kommunista Párthoz (CPGB), és a lap 1956 őszén Magyarországra küldte, hogy tudósítson a budapesti eseményekről – de hamarosan szembesült azzal, hogy amit lát, az nem azonos a hivatalos pártvonal jelentéseivel.

A férfi október 26. éjszakáját még a hegyeshalmi váróteremben töltötte: a határ osztrák oldala tele volt brit, német és osztrák tudósítókkal, akiknek nem volt magyar vízumuk, így az osztrák határőrök nem engedték át őket. Fryernek mint az angol kommunista testvérlap képviselőjének, aki a Szabad Népnek is rendszeresen küldött írásokat Londonból, nem volt gondja a vízummal, viszont nem volt kocsija sem, és mivel a magyarok vendéglátására számított, pénze is alig.

A magyar konzulátuson ügyintézés közben összeakadt Jeffrey Blyth-tal, a Daily Mail Egyiptomból, a szuezi válság helyszínéről épp visszatérő újságírójával, aki felajánlotta, hogy elviszi a határig, ahová kollégáját, Noel Barbert várta Budapestről, hogy továbbvigye az ő tudósításait Bécsbe.

Barber hamarosan be is futott és átadta a cikkeket, de ő nem akarta elvinni a kommunista újságírót. Fryer így egy német Vöröskeresztes szállítmánnyal ment tovább, amely Mosonmagyaróvárra szállított gyógyszert.

Mosonmagyaróváron kezdődött számára az igazi kaland, ahogy írta: „…az előző nap tüzet nyitottak a titkos rendőrség emberei a tömegre. Nyolcvan halott, száz-kétszáz sebesült…” A városban október 26-án volt az a sortűz, amely több mint ötven embert küldött a halálba. 27-én már sok külföldi tudósító volt a helyszínen, az áldozatokat a világsajtó képviselőinek jelenlétében ravatalozták fel.

Fryert megrendítette a tragédia, és megfogadta, hogy csak az igazat írja az eseményekről. Ez sok gondot okozott neki, mert a Daily Worker nem közölte le a lap irányvonalával nem egyező írásokat, így Fryer Londonba küldött tudósításait sem – vagy csak cenzúrázva – jelentette meg. Amint ő később a könyvében leírta, első tudósítása diktálásakor húsz perc után a szerkesztőség bontotta a vonalat.

Fryer tudósításai szembementek azzal a narratívával, amely szerint a harcok ellenforradalomként zajlottak volna. Ő így fogalmazott: „Magam láttam, hogy a felkelést nem fasiszták, nem is reakciósok szervezték, és nem is ők irányították… a szovjet csapatok… valójában… Magyarország köznépe ellen harcoltak: munkások, parasztok, diákok és katonák ellen.”

Fryer tudósítóként nem volt hajlandó elfedni a látottakat, még akkor sem, amikor megbízója és a pártvezetés mást követelt tőle.

A következmény nem maradt el: 13 év után kilépett az újságtól és rövidesen az angol kommunista pártból is. November 11-én a kommunizmusból kiábrándulva távozott Magyarországról, s élményeiről könyvet írt. A Hungarian Tragedy (1956) című kötet azóta is alapmű a forradalomról szóló nemzetközi tudósítások között.

Fotósorozatot lőtt, majd halálos lövéssorozat érte

Jean-Pierre Pedrazzini, a francia-svájci származású fotóriporter budapesti története – sajnos – ennél rövidebb, pedig a sorsa örökre összefonódott az 1956-os eseményekkel. Pedrazzini már 21 évesen a híres francia képes hetilapnak, a Paris Match-nak dolgozott fotósként, olyan helyszínekről is, mint az Északi-sark vagy a Szovjetunió. 1956 őszén Budapest lett számára a végzetes állomás.

Október 28-án egy magyar származású kollégájával Magyarországra érkezett, és a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetését fényképezte, majd a fővárosba utazott. Október 30-án reggel már a Köztársaság téri összecsapások sűrűjében fényképezett, amikor egy egész sorozatot, 14 lövést kapott a törzsébe és a lábába, feltehetően az egyik harckocsiból. A Péterfy Sándor utcai kórházba vitték, ahol azonnal megoperálták, de a sérülései reménytelenül súlyosak voltak. Sebészorvos sógora másnap Magyarországra utazott, és a közbenjárására november 3-án egy osztrák mentőrepülőgépen Párizsba szállították az akkor már haldokló férfit.

Pedrazzini november 7-én halt meg a magyar forradalom egyetlen külföldi újságíró áldozataként, mindössze 29 évesen.

A Köztársaság tér 25. számú ház falán emléktábla őrzi a nevét, a Gustave Eiffel Francia Iskola udvarán is emlékfát ültettek a tiszteletére, munkáiból pedig több kiállítást rendeztek, többek között a Magyar Nemzeti Múzeumban és Párizsban. Képei felnyitották a nyugati közvélemény szemét, tevékenysége megmutatta: a szabadság ügye nemcsak magyar ügy volt, hanem a világ más tájairól jött emberek is áldozatot hoztak érte.

Az utolsó mohikán, aki felnőttként itt sírt először

Russel Jones, az amerikai United Press hírügynökség utazó riportere október 29-én érkezett Bécsből Budapestre. A határ nyitva volt, akkor a beutazó külföldieknek már nem volt szükségük vízumra. Beszámolója szerint az utak tele voltak a felkelők vagy a szovjetek uralta ellenőrzőpontokkal. 

Jones a beszámolóit telefonon küldte, de a beszélgetések idejét hat percben maximálták, ezért sorra hívta a hírügynökség bécsi, frankfurti, belgrádi és stockholmi irodáit. Amikor a diktálás során letelt az első hat perc, folytatta a riport beolvasását a másik irodának. Végül a részleteket az irodák elküldték Bécsbe, ahol összerakták a tudósítást.

Az amerikai újságírók november 10-én elindultak konvojban a követségről Bécs felé, hogy távozzanak az országból, Jones azonban két kollégájával együtt Budapesten maradt. December 1-jén egy amerikai ügyvivő megpróbálta elérni a külügynél, hogy a vízumát meghosszabbítsák, de elutasították a kérést – Jones azonban még aznap felkereste Münnich Ferenc titkárságát, mondván, a Külügyminisztériumból küldték a vízuma meghosszabbítása miatt. Ezzel a trükkel további hat napot maradhatott, csak akkor bukott le, amikor a britek reklamáltak, mert vele ellentétben egy angol újságíró nem kapott engedélyt a maradásra.

Jones december 4-én még tudósított a Hősök terén tartott nőtüntetésről, de másnap kiutasították Magyarországról.

A Time magazin Last Man In című cikke így írt róla mint az utolsó ’56-os amerikai tudósítóról Budapesten: „Miután két éjszakát töltött az amerikai követségen a harcok tetőpontján, Jones visszaköltözött fűtetlen, negyedik emeleti szobájába a tűzharcok által megrongált Duna Szállóban…” A Duna Szálló neve ma már ikonikus: a külhoni újságírók gyűjtőpontja volt, sokan hetekre ott ragadtak. A cikk azt is megjegyzi, hogy a férfi a biztonság kedvéért „…öt másolatot készített a történeteiből, elküldte azokat ismerősöknek, járókelőknek és egy osztrák feketepiacosnak…”

„A magyar kommunisták és orosz uraik számára a legnagyobb megrázkódtatást az okozhatta, hogy kiderült, kik azok az emberek, akik a legkeményebben harcolnak” – Jones ebben a megdöbbentően egyszerű, mégis hatásos mondatban fogalmazta meg azt, amit sokan tagadni próbáltak: nem az elit mozgatta a magyarországi forradalmat, hanem a hétköznapi munkás férfiak és nők.

Az újságíró 1957-ben már Lengyelországban dolgozott a United Pressnek. A hírügynökség két-három hétre ismét Magyarországra akarta küldeni, de a külügyminisztérium „nem tartotta lehetségesnek” a beengedését, „mert nevezett járt már Magyarországon a múlt évi ellenforradalmi felkelés idején, és tapasztalataink alapján nemkívánatos személynek tekintjük”. Russel Jones, aki az ’56-os tudósításaiért Pulitzer-díjat kapott, egyik írásában azt is bevallotta, hogy gyerekkora óta Budapesten sírt először.