„A terápia sikere az, ha az áldozatból túlélő lesz” – Vörös Anna pszichológus bántalmazó kapcsolatok elszenvedőit támogatja

A Romokból Élet Alapítvány április 26-án, Budapesten a verbális, emocionális és szexuális bántalmazásból való gyógyulás lehetőségeiről tart konferenciát.  Mivel foglalkozik az alapítvány?

Bántalmazott nők rehabilitációját tűztük ki célul, az emberi méltóságuk visszaszerzésében igyekszünk segíteni. Bántalmazó kapcsolatból kilépett nőkkel dolgozom, dolgozunk. Az a célunk, hogy nyugodt, biztonságos környezetben újra rátaláljanak önmagukra. A hosszú távú cél, hogy egy bentlakásos intézményben egy-két éves programot hozzunk létre, ahol nemcsak lelki gondozói támogatást kapnának a kliensek, hanem védett környezetben is élhetnének. 

Civil segítőszervezetek becslése szerint minden ötödik nőt ért már élete során fizikai bántalmazás a partnere részéről, és jelenleg több mint 226 ezer magyar nő élhet fizikailag is bántalmazó kapcsolatban. Ez a szám közelíthet a valósághoz?

Azt gondolom, ez a szám jelenik meg az ellátórendszerben. Ezek a nők azért kerültek látótérbe, mert például a bántalmazásuk már olyan súlyos formát öltött, hogy a rendőrséget is be kellett vonni. Sok érintett azonban – legyen akár fizikailag, verbálisan vagy emocionálisan bántalmazott – rejtve marad. Sokszor számukra is nehéz felismerni, hogy olyan környezetben vannak, akár családban, akár munkahelyen, ahol bántják őket. Ez egyre inkább téma a társadalomban, de a felismerés nem egyszerű. Mire valaki felismeri, hogy miben van, már annyira körbeszőtte őt a probléma, mint a pók hálója, ezért borzasztó nehéz kilépnie. 

Nem kér segítséget, mert elveszik a realitásérzéke, és egyre távolabb kerül, izolálódik a környezetétől – ez a bántalmazó célja is egyébként. 

„Biztosan bántanak?” Ez is felvetődik ilyenkor az áldozatokban.  

Művészetterápiával is foglalkozol. Hogyan segít ez a kapcsolati erőszakból kilépő embereknek?

Ez egy csoportos terápia, ahol megtartó közösséggel találkoznak, sorstársakkal kapcsolódhatnak. Ahol igazából érzik és értik, min megy keresztül a másik. Ha olyan emberrel beszélnek, aki nem élt át hasonlót, sokszor szembesülnek azzal, hogy nem értik meg őket, hanem inkább azt kérdezik: „de hát, miért nem szóltál?” Mi itt a természet szimbolikáját vesszük alapul, például az évszakok váltakozását vagy a mag növekedését. Minden foglalkozás elején van egy relaxáció, amikor verset és zenét hallgatunk, amivel elérünk egy meditatív állapotba. Utána ebben a hangulatban alkotnak a résztvevők: dolgozunk akvarellfestékkel, agyaggal, montázzsal. Felszabadító egy bántalmazó kapcsolatból kilépve azt megélni, hogy itt nem kell megfelelni, nincsenek szabályok, nincsen kontroll, hanem kapnak az érintettek egy üres lapot, amin nyugodtan megélhetik az érzéseiket. 

Egy órán át nem gondolnak a nehéz helyzetükre, de mi lesz azután? Hogyan mérhető egy ilyen terápia sikere? 

Nem az a cél, hogy ne gondoljanak a traumáikra, hanem pont az, hogy itt meg lehessen élni azt, amire már szavak sincsenek. Ami úgy feszít belül, hogy másként nem tudom kifejezni, mert előtte elnyomtak, megaláztak, azt mondták, hogy nem vagyok jó semmire. 

Szó szerint tiszta lapot kapnak, amin megjelenhet, ami bennük van, szavak nélkül. 

Mindenki alkotásáról beszélgetünk, de nem elemezzük, nem ítélkezünk felette. 

Nemcsak kapcsolati erőszak áldozatait segíted, dolgoztál függőkkel, menekültekkel, prostitúció áldozataival is. 

A Veszprémi Alkohol-Drogsegély Ambulancia számomra inkább kitekintés volt, tudtam, hogy nem az az én utam, hogy függőkkel dolgozzak. A traumafeldolgozás már az egyetem alatt foglalkoztatott. Először a Traumaközpontnál kaptam lehetőséget gyakornokként, amikor prostitúció áldozataival is beszélhettem. Ezután következett a menekültekkel kapcsolatos munka, velük éveken át dolgoztam. 

Kép

Anna a suruci menekülttáborban – Fotó: Simone Peyronel

Jól tudom, hogy egy külföldi út hozott hozzájuk közelebb?

Még a pszichológia szak előtt, húszévesen mentem ki önkénteskedni Törökországba. Gyermekotthonban és gyermekonkológián kezdtem el dolgozni, majd egy menekülteket segítő központba kerültem, amely nagyon megérintett. A sorsok, amelyekkel ott találkoztam, elindítottak a pszichológusi szakma felé. Egy év Törökország után elkezdtem itthon az egyetemet, de a nyári szünetben kimentem Görögországba és Egyiptomba. A 2015-ös menekültválság idején szírekkel, majd Eritreából, Etiópiából, Szudánból érkezett menekültekkel foglalkoztam. Diploma után a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz kerültem, ahol afgán és ukrán embereknek igyekeztem segíteni. 

A menekültekkel való munkád egy novelláskötetet is ihletett, amely Vadoma címmel jelent meg. Miről vagy kiről szól?
Egy Vadoma nevű szír lányról, aki Aleppótól Budapestig menekül. Az ő alakja fiktív, de mindegyik novella valamilyen megtörtént eseményből indul ki, amit én tapasztaltam, vagy meséltek nekem az önkéntes munkám során. Mit tudok kezdeni azzal az érzéssel, amikor egyik napról a másikra mindenemet elvesztem? 

Mi történik a menekülés után? Hogyan lehet új életet kezdeni, ha még mindig ott vannak a korábbi élet romjai?

 Nem ez az első irodalmi alkotásod. Hogyan fér össze az írás és a pszichológia? 

Gyerekkorom óta szerettem volna író lenni. 18 éves koromtól jelennek meg irodalmi folyóiratokban írásaim. A pszichológiában és az írásban is emberi történetekkel, sorsokkal, érzésekkel dolgozom, az írás nekem nagyon nagy szabadságélményt ad. Tiszta lap, amin bátran ki lehet próbálni dolgokat, van benne egy nagyfokú játékosság is.

Külföldről nemcsak egy új hivatástudattal, hanem egy különleges tetoválással is tértél haza. Mit jelent ez számodra? 

Amikor kimentem Törökországba, erősen formálódni kezdett az Istenbe vetett hitem. Megtértem. Azt éreztem, hogy kaptam egy új lehetőséget, egy új hivatást. A tetoválást – amely egy kis kereszt a csuklómon – később Egyiptomban csináltattam. Ott van egy hagyomány, hogy a kopt keresztények egy keresztet tetoválnak a kisgyerekek csuklójára, hogy ne felejtsék el, honnan jönnek, kihez tartoznak. Ez náluk a keresztelő része. Régen az iszlám térhódítás alatt sok gyereket elraboltak a keresztény szülőktől, ezért szénnel a kezükre égettek egy keresztet, hogy az emlékeztesse őket a származásukra. 

Kép

Fotó: Kovács Bence

Mit ad hozzá a hited a pszichológusi munkádhoz?

Elsősorban alázatot. Tudom, hogy a klienseim végső soron Isten kezében vannak. Az ő ügyüket bátran átengedhetem Istennek, aki megtartja őket. Sok erőt ad, hogy a terápiás térben nemcsak ketten vagyunk, hanem Isten is ott van velünk. Amikor valakivel nehéz kapcsolatot kialakítani, kérem Istent, hogy segítsen meglátni azt, ami mentén tudok vele kapcsolódni. 

Mesélsz egy példát, milyen az, amikor igazán nehéz? 

Egyszer egy idős asszonnyal dolgoztam, akivel nehéz volt együttéreznem – egy magába forduló, sokat morgó személyt kell elképzelni. Ültem vele szemben, hallgattam, és azt vettem észre, hogy magamban kérem Istent, segítsen, mert nem tudok jelen lenni. 

Pont besütött a fény az ablakon, és úgy sütött a nénire, hogy hirtelen elkezdtem nagyon szépnek látni őt. Elkezdtem nyitni a lénye felé. 

Amikor áldozatok mesélnek nagyon kemény dolgokat, amiken keresztülmentek, nekem nagy segítség, hogy tudok értük imádkozni, letenni őket Isten elé. 

Mi a siker, amikor kapcsolati erőszak áldozatával dolgozol?

Amikor azt látom valakin, hogy elkezd újra önmaga lenni. De nem ugyanaz, mint aki előtte volt, hiszen ugyanaz már nem lehet ilyen háttérrel. Az áldozatból túlélő lesz. Az, amin keresztülment, szükségtelen volt, de úgy tud továbbmenni, hogy már sokkal tudatosabban látja és tudja képviselni, óvni a saját határait. Már nem áldozata a történéseknek, hanem képes cselekedni. Több olyan élményem is volt, amikor a klienseim arról számoltak, be, hogy már nem félnek kiállni magukért. Szép látni azt, amikor valaki újra rácsodálkozik önmagára, arra, hogy de jó, már újra tudok nevetni. Bölcsesség és olyan tudás birtokában van, amelyet használni is tud. 

A sok traumatikus élménytől, amelyekkel mások sorsán keresztül találkozol, távolságot kell tartanod? Számodra mi a feldolgozás módja? 

Igen, de a távolságtartás szót nem annyira szeretem. Mert nem az van, hogy nem érzek együtt a klienssel, vagy nem hallom, nem látom az ő szenvedését, hanem ott vagyok vele, amennyire csak lehet. Viszont, ha túlságosan bevonódom, megfosztom attól, hogy a saját életében kompetensnek érezze magát. Hiszen végső soron csak ő tudja más irányba vinni az életét. Hazafelé menet le tudom tenni a pszichológusi szerepet, nézem a Dunát… És persze van számos hobbi, emberi kapcsolat az életemben, amikhez, akikhez tudok kapcsolódni. Ilyenkor az élet már rólam szól.

 Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]