Víz alatti labirintus a Rózsadomb mélyén – A Molnár János-barlang még mindig titkokat rejt

A Budai-hegység, egészen pontosan a Rózsadomb mélyén bújik meg hazánk legnagyobb víz alatti barlangrendszere, amelyet a világ legnagyobb hévizes barlangjaként tartanak számon. A Molnár János-barlang a Boltív- és az Alagút-forrás vízvezető járata, a mélyből feltörő hévíz és a Budai-hegységből érkező hideg karsztvíz a Malom-tavat, valamint a Lukács Gyógyfürdőt és Uszodát látja el. Az 1982 óta fokozott védettséget élvező barlang évszaktól függetlenül állandó hőmérsékletű, 22-23 Celsius-fokos vizébe kizárólag képzett búvárok merülhetnek le, elsősorban kutatási célból. 

A mai Frankel Leó úton található mesterséges Malom-tó története egészen a 16. századig nyúlik vissza. A télen-nyáron melegvizes források által táplált tavat a törökök alakították ki, ahogyan az ott álló lőpormalmot is. Utóbbi 1686- ban, a Habsburg uralommal hagyományos funkciót kapott, és Császármalom néven folytatta működését egészen a 19. századig. A tó partján 1806-ban nyílt meg a Betegápoló Irgalmasrend kórházaként üzemelő Császárfürdő, amelyet a század második felében átalakítottak, és Hild József tervei alapján felépült a klasszicista stílusú épületszárnya is. A századfordulón adták át az id. Ray Rezső tervei szerint készült, mór jegyeket viselő, török kori fürdőkre emlékeztető Lukácsot, amely hamarosan átvette a Császárfürdő szerepét.  

A forrás nyomában 

A Budai-hegység természetes hőforrásait már a rómaiak is ismerték, a Felhévíz néven ismert terület számos termálkarsztos barlangot rejt, amelyek többségét véletlenül fedezték fel, így a sokáig Malomtavi-barlang néven ismert járatrendszert is. Molnár János patikus 1858-ban a mai Lukács fürdőt tápláló forrásokat keresve, a József-hegy oldalában talált egy hasadékot. A kíváncsi természettudós egy vízzel teli barlangot sejtett a Malom-tó vízszintje felett, a hegy gyomrában. 

Egy kollégájával lemerészkedtek, hogy saját szemükkel győződjenek meg a barlang létéről, és bár az üreg kiterjedését nem tudták megállapítani, az elérhető részeket bejárták, és részletesen elemezték az ott talált vizet. 

A forrás megtalálása érdekében megpróbálkoztak a tó lecsapolásával is, de a vízzel teli járatok ellehetetlenítették a további kutatást. Molnár 1858-ban osztotta meg felfedezését a nagyközönséggel, a barlangról szóló első leírását az Orvosi Hetilap adta közzé, amit egy évvel később egy tanulmány követett a Magyar Királyi Természettudományi Társaság évkönyvében. Molnár vizsgálta először a fürdőt tápláló forrásokat, emellett részletesen elemezte a barlang vizét, hőmérsékletét, sőt még rajzokat is készített a természeti csodáról.  

Kép

A Malom-tó – Forrás: Wikimedia Commons

Merülés csak haladóknak 

Megfelelő technológia híján évtizedeken keresztül csak kisebb kutatások zajlottak, kevesen vállalkoztak az életveszélyes műveletre, hiszen egy kis vasajtón, majd egy szűk járaton át kellett lemerülni az ismeretlen mélybe. A barlang első részletesebb felmérését Papp Ferenc és Tarics Sándor végezte 1937-ben, ezt követően 1953-ban dr. Kessler Hubert, Rádai Ödön és Chambre Attila a tűzoltóságtól kapott oxigénes légzőkészülékekkel kísérelte meg a hazai könnyűbúvárkodás egyik első budapesti merülését a Malom-tóban, sikertelenül. 

Több eredménytelen próbálkozást követően 1959-ben Holly István volt az első, aki szabadtüdővel, csupán egy búvármaszkot és vízhatlan lámpát használva ereszkedett a vízbe, majd szerencsésen átúszott két időszakosan víz alatt álló átjárón, vagyis szifonon. 

„Azon túl alacsony barlang következett, a víz és mennyezet között alig arasznyi résben volt levegő. Nemsokára a barlangot teljesen kitöltötte a víz. Beúszva azonban megállapította, hogy itt a folyosónak vége van. [...] Másnap két teljesen száraz termet találtak 4 emelet magasságban. Pár próbaúszás után kiderült, hogy nem ez az egész barlang, a helyenként 10 méternél is mélyebb víz egész nagy üregrendszert takar” – számolt be az évtizedek óta várt felfedezésről az Egyetemi Lapok. Ezt követően külső segítség is érkezett, „békaember-felszereléssel behatoltak a vízzel ellepett barlangrendszerbe, több vízalatti folyosót találtak. A legnagyobb mélység, amelyet elértek, 15 méter volt, de lehetett volna tovább is haladni lefelé.” 

A természeti kincs hegyen keresztüli megnyitásának tervét már Molnár János is felvetette, 1976 ban pedig dr. Kessler Hubert érvelt a barlang gyógyászati célú felhasználása mellett. A légzőszervi megbetegedésben szenvedőket az ötvenes évek vége óta kezelték a hazai barlangokban, így adta magát az ötlet, hogy – a Rózsadombon épülő SZOT-üdülőt a járatrendszerrel összekötve – kialakítsanak egy húsz beteg befogadására alkalmas helyiséget, valamint egy folyosót, amelyen keresztül az időjárási viszonyoktól függetlenül elérhető a szállóvendégek számára a Lukács fürdő. Bár nekiláttak a kivitelezésnek, az ötlet végül nem valósult meg. 

A kutatások aranykora 

A Malomtavi-barlang kutatása az 1960-as években élénkült fel, 1973-ban pedig jelentős expedíció indult Plózer István búvár, barlangkutató vezetésével. A csapat egyik tagja, Mozsáry Gábor így emlékezett vissza az eseményre a föld alatti vizek mélyén című munkájában: „Alámerülve, mintha akváriumban úsznánk. Gyönyörű, tiszta víz és élet mindenütt. Halak, növények. Fényképezünk a tóban, mert ez ritka alkalom. Liliom úr, a bérlő úgy érzi, mintha a veteményes kiskertjét taposnánk. Azt hiszi, hogy mi kiszaggatjuk a növényeket, pedig csak a víz kavarodik föl, ahogy úszunk. A tóban merülni csodálatos, de amiért jöttünk, az csak most következik. A tó sarkán rakott boltív alatt sötét hasadék nyílik, víz fölött és víz alatt is messzire látni benne. Ide úszunk be egymás után. A hasadék szűk, de járható.” 

A biztonságosabb merülés érdekében színes köteleket rögzítettek a járatokban, két levegős teremben pedig bázisokat alakítottak ki, amelyek segítették a további járatok felderítését. 

A kutatás eredményeként háromszáz méter hosszúságban fedezték fel a barlangrendszert.  

Nyolc kilométernyi labirintus 

Az 1977 óta Molnár János nevét viselő barlang legmélyebb részei a kilencven-száz métert is elérik, ismert járatainak hossza mára elérte a nyolc kilométert, azonban továbbra sem tudni, hogy pontosan mekkora rész vár még felfedezésre. A 2000-es években a barlangban egy mesterséges vágattal feltárták a világ legnagyobb termálvizes termét, a húsz-huszonöt méter magas, Kessler Hubertről elnevezett csarnokot. Ez alapjaiban változtatta meg a barlang feltárásának további lehetőségeit, hiszen a búvárok számára egy felszíni bázis épülhetett ki, hatékonyabbá téve a merüléseket. A mai kutatások során nem csupán a feltárt részeket, a víz áramlását és a vízhozamot vizsgálják, de az élővilágot is aprólékosan tanulmányozzák.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.