Vendégségben a MáSzínháznál

Pár percet tévelygek a színek útvesztőjében, régi vágású biciklijén ugyanis hamarosan begurul Bakonyvári L. Ágnes, a MáSzínház vezetője. Hatalmas rózsaszín batyujával a hóna alatt tökéletesen belepasszol a tarkaságba. El is kapja a pillantásom, amellyel a rikító csomagot méregetem. „ Egy nagy adag rakott krumpli van benne. Vacsorára hoztam, de hol van még az?” – legyint csibészes lemondással, míg leülünk a szabadtéri kantinban. Itt idézi fel a kezdeteket:

„Tíz éve jött az ötlet egy gyógypedagógus kollégámtól, hogy csináljunk drámafoglalkozást fogyatékkal élőknek. Semmit nem tudtam erről a világról, drámapedagógusként csöppentem bele. Az én szerencsém a tudatlanok bátorsága” – mondja, de a kérdő tekintetemet látva gyorsan megmagyarázza a kijelentést: „Fogalmam sem volt kinek, hol vannak a határai, ezért nagyon magasra tettem a lécet a próbákon. A srácok pedig idővel mind megugrották” – mosolyog.

Az arcán felderengő büszkeségben sokakkal osztozik. Az asztalnál ugyanis erre már nagyobb társaság gyűlik össze: a társulat egészséges tagjai. Köztük találjuk a segítőket, akik színészként erősítik a csapatot. Kriszti, Mariann és Gábor pedig próbavezetőként dolgoznak, Ágival kiegészülve párokban visznek egy-egy csoportot. Akad, aki pár hónapja tag csupán, más szinte a kezdetektől ide tartozik, egyben azonban mindnyájan egyetértenek: a MáSzínház beszippantotta őket. Egyszer csak észrevették, hogy nem tudnak szabadulni tőle. Valójában nem is akarnak.

Dolgozni mindenkinek kötelező

Négy óra. Kezdődik a próba. Az emeletre érve a ragasztószalagok további útját fürkészném. De ismét felesleges a keresgélnem: egy tarkabarka pulóver terem a szemem előtt, kedves-furcsa lány magyaráz belőle. „És akkor egyszer csak átszökött hozzám a kutya, oda, be az öltözőbe” – kiáltja felém hahotázva, majd kezet nyújt, és Ági kérésére bemutatkozik. „Annamari” – hadarja, de a gondolatai nem időznek nálam sokáig. Még mindig a rendetlen állatról beszél, miközben észrevétlenül a próbaterem felé vezet. Magas, mackós fiú ballag mellettünk, óvatosan szemlél. Balázsnak hívják, a kézfogásában szelíd üdvözlet lakik. Némán egymásra nevetünk, de a pillanatnyi csendet megtöri az időközben padlón elfekvő Annamari hangja: „Jaaaj. Nagyon álmos vagyok. Mindjárt elalszom” – ásítozza. A kutya okozta lendületnek nyoma sincs. Ági és Gábor a két próbavezető azonban határozott: aki itt van, annak dolgoznia kell. És így is teszünk. Kezdetnek egy nagy körbe állunk mind a kilencen: érkezik a tündérarcú középiskolás, Hanna valamint kicsit késve, a szórakozott tekintetű Dóri is befut. Köztünk még Kinga és Dani a csoport segítői.

Hiába az izgatottságom: csak játszunk. Zsip-zsuppot, zsivajt és csendet, vagy épp temérdek koncentrációt varázsolunk. Itt minden természetes. A lány és a fiú, a magas meg az alacsony, az egészséges meg a fogyatékkal élő, az állandó társulati tag és az egy napra arra tévedt újságíró. A MáSzínházban a szereplők különböznek. De az élmény ugyanaz.

„Ne kérdezd, ki milyen betegséggel él, nem tudom róluk pontosan. Nem ez a lényeg” – súgja Ági, miközben követjük a többieket végig a folyosón. Az épületben keresnek érdekes helyeket, amelyek ihletet adhatnak egy rögtönzött, izgalmas jelenethez. Végülis egy trónszéket választ a társaság, amellett támaszkodunk éppen. „Ők mind szerencsések, mert nyitott szemléletű családokba születtek. Ahol addig tolják a határokat, amíg csak lehet. Máskülönben, hogy találtak volna ide? A szüleik mellett mi is figyelünk rájuk, foglalkozunk velünk, élményt adunk nekik. De legalább ennyit kapunk tőlük” – mondja a társulatvezető, anyai meleg tekintetét azonban egy pillanat alatt felváltja a szakértő figyelem. Mire a mondat végére ér, Balázs és Dóri már mint király és királyné vonul a trón felé: őket Kinga, az udvari bolond, Hanna, a meghatott inas, Dani az érsek, valamint Gábor és Annamari, a két gonosz trónbitorló várja.

Magamat fürkészem. Furcsa, de nem zavar, hogy az uralkodó kissé szende, hogy a feleségének púp a hátán a föl-le vonulás, és hogy az inas azt sem tudja, sírjon-e vagy nevessen. A történet másként zajlik, mint a séma szerint várható, de él és virul.

Ági szigorúbb nálam. „Javítsuk!” – kiált a végén, de nem kritizál. Csak dicsér és kérdez. Például arról, hogy biztosan ennyire savanyú képet vág-e egy koronázásra vonuló feleség, akinek egy óra múlva emberek tömkelege lesi minden elsuttogott kívánságát?

Két fél, egy egész

Újra a teremben ülünk. A készülő darab körvonalait rajzolja a társaság. A Pinokkiót állítják színpadra egy kicsit másképp. Ahogy azt a nézők tőlük már megszokhatták. „Kétféle alapkérdést jár majd körbe a mi előadásunk. Először is adott egy ember, aki régóta vágyik gyermekre, de amikor az végre megérkezik, mégsem olyan, amilyennek elképzelte. Másrészt ott van maga a fiú, aki bár fabábú, szeretne hús-vér kisgyerek lenni. Választhat: vagy egész életében cipeli a megfelelés terhét, és várja a csodát, vagy elfogadja, amit kapott. És abból hozza ki a maximumot” – fejti ki Ági, és kicsit most megáll körülöttünk a levegő.

A srácok három-négyfős csoportban beszélik meg a teendőket. Most éppen hajléktalanokat játszanak: azt gyakorolják, miképpen mutathatják meg némán az evés, az alvás, valamint a közösen eltöltött szabadidő pillanatait. Színpadi gesztusokat, mozdulatsorokat rögzítenek lépésenként. Nevetés, bosszankodás, elszántság. „Ez a csütörtök nem az én napom” – legyint Hanna, amikor az almába harapás mozzanatát elsieti. Dani, a segítője noszogatja, próbálja meg még egyszer. „Igen, ez a csütörtök ilyen” – szajkózza most lemondóan Balázs, de Ági máris ott terem. „Na, hagyjuk ezt a dumát, mutasd meg nekem, hogyan kell. Én is meg akarom tanulni” – és már csinálják is együtt. Persze, hogy sikerül.

A módszeres gyakorlást aztán improvizáció követi. A szituáció adott: az egyik hajléktalanbanda szálláshoz jut, ággyal, meleggel, étellel. A másikat kidobják a helyéről, mennie kell az ismeretlen felé. A játék párhuzamosan folyik. A terem közepén ülök. Jobbra felszabadult, örömmel ugrándozó embereket látok, akik életük nagy lehetősége előtt állnak. „Nem hiszem el, zuhanyzok! Van melegvíz!” – kiáltja az egyikük, és látom, ahogy folynak a cseppek lefele a kezében szorongatott, nem létező mosdószivacson. Balra kétségbeesettség, nyomor. Búcsú a szeretett gyárépülettől, ahol a sok utcára vetődött ember eddig meghúzta magát. „Emlékeztek a macskára, amelyik levetette magát a párkányról?” – sóhajt Gábor némi nosztalgiával a hangjában. És érzem, a többiek tényleg emlékeznek.

Nézek jobbra, nézek balra. Egy furcsa varázsige dereng fel bennem, Weöres Sándoré. „Fel a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út. Hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút. Huss!”

Már újra kinn lépkedek a szürke betonjárdán. Színes csíkok sehol, de ma néhány órára a szivárvány közepében jártam.