„A töréseink nem hibák, hanem a történetünk részei”

Egy teljes életút rajzolódik ki a történetedben: kommunikáció, oktatás, majd egy személyes fordulópont, ami végül országos kezdeményezéssé nőtte ki magát. Hogyan áll össze benned ez az ív?

Mindig is hittem abban, hogy a tudás és az emberi kapcsolatok képesek hidakat építeni. Ez a gondolat később még erősebb lett bennem, csak akkor már nem projektekben, hanem élethelyzetekben kezdtem látni: generációk között, szülők és pedagógusok között, gyerekek és felnőttek között is szükség van ezekre a hidakra.

Kommunikációs területről érkezem, hosszú éveken át reklámügynökséget vezettem, nagy kampányokon, állami rendezvényeken dolgoztunk, miközben végig ott volt az életemben az oktatás és a szemléletformálás is. Egyetemistákat tanítottam újságírásra, fesztiválokról tudósítottam, és számos edukációs projektben vettem részt – ösztöndíjprogramoktól kezdve vállalati képzésekig. 

A valódi fordulópontot az anyává válás hozta. Amikor megszületett a kisfiam, írtam egy üzenetet a kollégáknak: „kicsit nem leszek, szülni mentem”. 

Ez a „kicsi” végül az életem egyik legnagyobb stoptáblája lett. A várandósság rendben zajlott, de a szülés után komoly nehézségekkel kellett szembenéznem, és ez teljesen átírta a világképemet. Addig folyamatosan pörgettem a „tányérokat”, mentem előre, de nem feltétlenül éltem meg a pillanatokat. A szülővé válás viszont lelassított – és közben mélyebb lett minden.

A kórházban, a MÁV-kórház szülőosztályán sok más szülő történetével is találkoztam. Akkor értettem meg igazán, hogy nem minden történet végződik úgy, mint a miénk. És ott fogalmazódott meg bennem először nagyon tisztán: a szülőknek szükségük van támogatásra. Nemcsak információra, hanem valódi kapcsolódásra és közösségre is.

Innen vezetett az út a Felelős Szülők Iskolájához. Mit szerettél volna létrehozni, és mivé vált azóta?

A kiindulópont egy egyszerű felismerés volt: a szülőséget senki nem tanítja. Mégis ez az egyik legnagyobb felelősséggel járó szerep az életünkben. Tizenöt–tizenhat évvel ezelőtt ráadásul rengeteg fontos témáról egyszerűen nem beszéltünk. A gyerekágyi depresszió, a mentális egészség, a stresszkezelés vagy a pszichoszomatikus problémák tabunak számítottak. Inkább az volt a narratíva, hogy „bírni kell”, „erősnek kell lenni”. Én viszont azt éreztem, hogy ez nem elég – és nem is működik hosszú távon. 

A Felelős Szülők Iskolája ezért egy olyan közösségi térként indult el, ahol lehet kérdezni, hibázni, megosztani, tanulni. Ahol nem kell félni attól, ha valaki segítséget kér. A célunk az volt – és ma is az –, hogy „divat legyen beszélgetni”. Az elmúlt tizenhat évben ez a kezdeményezés sokkal nagyobb lett, mint amire az elején gondoltam. Több száz rendezvényt szerveztünk, és létrejött egy több mint tízezer fős pedagógusközösség is, a Pedagógus Power. 

Ez különösen fontos számomra, mert a tanárok ma egészen új szerepben vannak. 

Egy olyan világban tanítanak, ahol egy okostelefon a gyerek kezében sokszor több információt ad, mint egy tankönyv. 

Ezért már nem elég tudást átadni – mentorrá kell válniuk. Kritikus gondolkodást, szemléletet, együttműködést kell tanítaniuk. Ebben próbáljuk őket támogatni képzésekkel, tréningekkel.

Miért fontos, hogy összetett szakmai háttérrel rendelkezzenek azok, akik ezekkel a fontos kérdésekkel foglalkoznak?

Mert a problémák sem egydimenziósak. Ma egy gyerek vagy egy család helyzetét nem lehet egyetlen szemszögből megérteni. A csapatban pedagógusok, mozgásterapeuták, média- és társadalomkutatók, traumaszakértők és orvosok is dolgoznak velünk. Van, aki élményalapú pedagógiával segíti a fiatalokat, más az ADHD és a figyelemzavar területén hoz gyakorlati megoldásokat, megint más a digitális világ hatásait segít értelmezni. De ugyanúgy fontos a testi-lelki egészség komplex megközelítése is. Ez a sokféleség teszi lehetővé, hogy ne csak tüneteket kezeljünk, hanem mélyebben megértsük, mi történik valójában a gyerekekkel, a szülőkkel és a pedagógusokkal.

Milyen kérdésekkel, dilemmákkal fordulnak hozzátok ma a legtöbben, és mit látsz a mai fiatalok állapotáról?

Azt látjuk, hogy egyszerre van jelen egy hatalmas bizonytalanság és egy óriási információs zaj. Soha nem volt még ennyi inger, ennyi elvárás és ennyi összehasonlítási lehetőség a gyerekek és a szülők életében. A leggyakoribb témák között ott van a netfüggőség, az álhírek világa, a testképzavar, az önbizalomhiány, a kamaszkori – sőt egyre gyakrabban gyerekkori – kiégés, valamint a teljesítményszorongás, vizsga- és versenyhelyzetek kezelése.

Fontos látni, hogy ezekre nincs egymondatos válasz. Minden helyzet mögött ott van egy családi háttér, egy személyiség, egy értékrend. Éppen ezért a mi feladatunk nem az, hogy kész megoldásokat adjunk, hanem hogy kapaszkodókat. Ebben a coaching szemlélet nagyon sokat segít. Valahol a tanár és a pszichológus között helyezkedik el: kérdéseket tesz fel, nem ítélkezik, és abban támogat, hogy az ember saját maga találja meg a válaszait. Mert az elakadás sokszor nem maga a probléma, hanem az, ami mögötte van – egy működésmód, egy belső minta.

Az elmúlt években egyre hangsúlyosabb lett a kamaszokkal való munkád, és ebből született a Kamaszokkal suttogó is. Mekkora kihívást jelent a kamaszokért dolgozni?

A kamaszokkal való munka számomra nagyon különleges. Ebben az életkorban természetes módon elkezdődik a leválás, és a szülő már nem mindig referencia. Ilyenkor egy külső, megbízható segítő sokkal hatékonyabb tud lenni. A Kamaszokkal suttogó podcastot azért indítottam, mert szerettem volna teret adni a fiatalok hangjának. 

Azt tapasztalom, hogy elképesztő őszinteséggel tudnak beszélni szorongásról, testképről, kirekesztésről vagy akár függőségekről – ha valódi figyelmet kapnak. És talán ez a kulcs: a figyelem. 

Amikor egy kamasz megéli, hogy tényleg jelen vagyunk, hogy nincs telefon, nincs zavaró tényező, csak egy biztonságos tér – akkor megnyílik. Segítséget kér, és ami még fontosabb: el is tudja fogadni azt. Megtanulja a stresszkezelést, az önkifejezést, és elkezdi jobban érteni saját magát.

Gyakran hozol filozófiai képeket is, például a kintsugi gondolatát. Hogyan kapcsolódik ez a munkádhoz?

A kintsugi számomra egy nagyon erős szimbólum. Ez az a japán technika, amikor az eltört kerámiát arannyal ragasztják össze – nem elrejtve a törést, hanem kiemelve azt. Ez számomra azt jelenti, hogy a nehézségeink, a töréseink nem hibák, hanem a történetünk részei. Nem eltüntetni kell őket, hanem integrálni. És sokszor pont ezek tesznek minket erősebbé, hitelesebbé. Ugyanezt látom a szülőségben és a fiatalokkal való munkában is. Nem a tökéletesség a cél, hanem az, hogy értsük, mi történik velünk, és tudjunk kapcsolódni önmagunkhoz és egymáshoz.

Ha mindezt egyetlen gondolatba kellene sűrítened: mi ma a legfontosabb a családok számára?

Az, hogy jelen legyünk. Igazán jelen. Figyeljünk a gyerekeinkre – de ugyanúgy saját magunkra is. Merjünk kérdezni, merjünk segítséget kérni, és merjünk lelassulni ebben a folyamatosan gyorsuló világban. Azt kívánom a családoknak, hogy legyen több őszinte, tabuk nélküli beszélgetés. Kevesebb képernyő, több valódi együtt töltött idő. Mert a legfontosabb mondatok sokszor nem egy előadásban vagy egy könyvben hangzanak el, hanem egészen hétköznapi helyzetekben: egy közös sétán, egy fagyi mellett, a fűben ülve. Valahol ott kezdődnek a valódi kapcsolódások. És végső soron a nevelés is: jelenlét.