Jókai elképzelte a jövőt, a számításai bejöttek – ilyen az első magyar sci-fi

Hogyan illeszthető bele a kiállítás fő ihletforrásának számító mű, A jövő század regénye ebbe a sokszínű életműbe?

Jókai közéleti szerepvállalását alapul véve ezt a művet nem a nagy romantikus nemzeti író felől érdemes megközelíteni, hanem egyértelműen a politikus felől. A regényben ugyanis nagyon fontos szerepet kapnak azok a bel- és külpolitikai, valamint közéleti események, amelyek Jókai körül zajlottak: a porosz–francia háborútól kezdve a párizsi kommünön át egészen az anarchista merényletekig. 

Emellett a kiegyezés utáni Jókai erősen kiábrándul a magyar közéletből, ami hozzájárul ahhoz, hogy ez a regény kicsit kilógjon az életműből. Ezzel magyarázható az is, hogy a legtöbb Jókai-kutató nehezen tudja beilleszteni ezt a puzzle-darabkát a nagy egészbe. Jókai általában egy nagy romantikus történetbe ágyazza azt, ami foglalkoztatja, ebben a regényben viszont mást tesz: elkezdi analizálni az eseményeket, és azt vizsgálja, vajon hová futhatnak ki.

Ennek eredményeként jön létre egy furcsa, kalandos, véres háborúval induló, mégis kifejezetten pozitív jövőképbe átcsapó regény, amit számos ponton a tudomány vélt vagy valós fejlődése inspirált. 

Olvasóként ezt úgy is értelmezhetjük, hogy Jókai hitt abban, hogy a technikai haladás képes egy kedvezőbb, harmonikusabb jövőt teremteni. Ez a gondolat ma különösen aktuálisnak mondható, hiszen miközben egyesek lelkesedéssel fogadják a technológiai fejlődést, mások inkább aggodalommal tekintenek rá. 

Mivel találkozik az olvasó, amikor kézbe veszi A jövő század regényét?

Mindenekelőtt egy rendkívül hosszú, szinte felsorolásszerű bevezetővel találkozunk, amelyben Jókai kijelenti, hogy mi mindenhez nem szeretné, ha hasonlítanák a regényét. Valljuk be, hogy ez a bevezető nem túl olvasóbarát, talán azt is tanácsolnám, hogy érdemes innen ellapozni és később visszatérni rá.

Amennyiben viszont az első fejezettel indítjuk el olvasóként ezt a könyvélményt, úgy Habsburg Árpád karakterével találkozunk egy rendkívül szórakoztató leírásban. Ez az alak egy olyan Habsburg, aki az Árpád-házhoz próbálja kötni magát, ami meglehetősen különös elképzelés, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy Jókai ezt nem sokkal a kiegyezés után írta, bár az egyre jobban elszigetelődő Habsburgokat tekintve mégsem annyira furcsa. A regény ugyanis egy olyan monarchiát ábrázol, ahol a súlypont Magyarországra helyeződik át… 

Hogyan fogadta ezt a furcsa sci-fi-kezdeményt a korabeli recepció?

Már A jövő század regénye előtti is jelent meg egy-két olyan kötet, amikben egy science fiction kezdeményt vélhetünk felfedezni, de ez a jövőre fókuszáló, technikai újításokra alapozó mű teljesen új volt mind a kritikusok, mind az olvasók számára. Ezt próbáltuk meg kiemelni a kiállításban, de erre fekteti a hangsúlyt a regény kritikai kiadása is. Egy más típusú kritikai visszhang – amit a tőle megszokott gunyoros hangnemben Mikszáth Kálmán is lejegyez – az, hogy Jókai ezt a regényt lázas betegen, kvázi lázálmában kezdte el írni. Erre az álláspontra erősít rá, hogy 1872-ben, amikor a regény folytatásokban elkezdett megjelenni A hon című periodikában, akkor vele párhuzamosan jelentek meg hétről hétre a különböző fejezetek kikarikírozott változatai is. A korabeli kritikusok ugyanis nehezen tudtak bármit is kezdeni ezzel a furcsa és formabontó művel.

A valódi siker inkább az első világháborúval egyszerre érkezett, amikor Jókai egy vátesz szerepébe került, aki előre látta a jövőt. 

A jövő század regénye azonban – önhibáján kívül – soha nem futhatta be a neki szánt karriert, hiszen a szocializmus ideje alatt már-már a tiltott kategóriába tartozott, emiatt a kritikai kiadás megjelenése is a ’80-as évekig váratott magára.

Miben különbözik Jókai regénye napjaink sci-fijeitől? Inkább utópiaként, szatíraként vagy tudományos vízióként olvasható ma ez a mű?

Míg a kortárs tudományos-fantasztikus alkotások gyakran komplex tudományos elméletekre, technológiai részletekre vagy disztópikus jövőképekre építenek, Jókainál a regény cselekménye egyetlen központi találmány köré szerveződik. Ez nem más, mint az aerodrom, amely az ichor nevű különleges anyagnak köszönhetően válik törhetetlenné, rugalmassá és biztonságossá. A technikai fejlődést jelképező csapkodó szárnyú repülőgép lesz a katalizátora az utópisztikus történéseknek, amelyek egy harmonikus, boldog jövő ígéretét hordozzák magukban, ahol ember, természet és gép egyensúlyban él együtt. A stílus mégis többfajta olvasatot kínál: olvashatjuk a regényt Tatrangi Dávid kalandos történeteként is; utópiaként, ez esetben egy ideális állam megteremtése áll a középpontban; de akár a repülés által lehetővé tett új korszak optimista víziójaként is.

Ami a tudományos elemeket illeti, Jókai műve ma már inkább egy megmosolyogtató gondolatkísérlet, mintsem pontos előrejelzés. Leonardo Da Vinci csapkodó szárnyú repülőgépe ma is foglalkoztatja a kutatókat, és bizonyos formában meg is valósították már, de értelemszerűen nem ez lett a repülés fő iránya.

Ugyanakkor az elektromosság jelentőségének felismerése kifejezetten előrelátónak bizonyult a regényben, hiszen valóban alapjaiban alakította át modern világunkat.

Annak ellenére, hogy a regény bevezetőjében Jókai óva inti az olvasót, hogy művét bármihez is hasonlítsa, ez az asszociatív tárlat mégis nagy vállalást tesz, és évszázadokat átölelve keres kultúrtörténeti és történelmi kapaszkodókat, ami valamilyen módon összeköthető Tatrangi Dávid kalandos történetével. Hogyan állt össze ez a nagy ívű kiállítási anyag?

A Jókai-emlékév során Feke Eszterrel, az OSZK Kézirattárának kutatójával kezdtünk el azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt a kevéssé ismert regényt valamilyen módon újraértelmezni és közelebb hozni a mai közönséghez, párhuzamosan pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban is születtek ezzel kapcsolatos elképzelések. Végül így állt össze a kurátori csapat – Veres Miklós csatlakozott még hozzánk, aki a dualizmus kori science fiction szakértője, és különösen jól ismeri A jövő század regényét.

A közös munka során mindhárman a saját szakterületünkből indultunk ki: Feke Eszter irodalomtörténeti szempontból, az utópiák és szépirodalmi párhuzamok felől közelített, én inkább vizuális és képi anyagokkal, illetve azok értelmezési lehetőségeivel foglalkoztam, Veres Miklós pedig a sci-fi-hagyomány felől hozott be fontos szempontokat.

Mivel a regény rendkívül szerteágazó, az első lépés az volt, hogy valamilyen kontextusba helyezzük – még akkor is, ha ezzel tulajdonképpen megszegjük Jókai tilalmát. Úgy éreztük, hogy a mai befogadó számára csak így válhat igazán értelmezhetővé. Ezután kezdtünk el párhuzamokat és ellenpontokat keresni, így került be például a magyar irodalomból Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című regénye is mint egyfajta ellenpont.

Fontos szempont volt az is, hogy ne egyszerűen a regény jóslatait hasonlítsuk össze a XX. század valóságával, mert ez könnyen egy leegyszerűsítő vagy akár lehangoló olvasathoz vezethetett volna. Inkább azokat a kérdéseket és problémákat szerettük volna kiemelni, amelyek Jókai korában is aktuálisak voltak. Ilyen például a várostervezés vagy a technikai fejlődés hatása az emberi életre. A célunk az volt, hogy ne mi adjunk kész válaszokat a regény nyitott kérdéseire, hanem inkább gondolkodásra ösztönözzük a látogatót, egyfajta asszociációs játékot kínáljunk fel. 

A kiállításban feltűnően sok XX—XXI. századi műtárgy is megjelenik. Kurátorként hogyan tudod ezeket a stílusban meglehetősen távoli műveket Jókai regényéhez kapcsolni?

A XX—XXI. század ebből a szempontból nagyon termékeny, számomra az egyik legfontosabb ilyen mű Bortnyik Sándor Ember és gép című alkotása. Ez azért különösen erős darab, mert nagyon jól megragadja azt az ambivalens viszonyt, ahogyan a technológiai fejlődéshez ma is viszonyulunk. 

Egyszerre van jelen benne a lelkesedés és a bizonytalanság, hiszen miközben sokan a technikai fejlődésben látják a jövő kulcsát, mások inkább tartanak tőle, ez a mű pedig pontosan ezt a belső feszültséget ragadja meg. 

A magyar avantgárd alkotók szkeptikusan szemlélték a futurizmust, amelyből fakad Bortnyik Sándor szatirikus látképe, ami a kiállításban még tovább árnyalja ezt a kérdést, és érdekes módon a látogatók is nagyon különbözően értelmezik. 

A másik, számomra kiemelten fontos alkotás a már említett Trifusz Péter IRIS II című műve, amely már a bevezető térben megjelenik. Ez egyfajta kapuként működik a kiállításhoz, és nagyon erősen kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, amit Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a művészetben című művéből is idézünk. Ő azt mondja, hogy a néző váljon „egyetlen belső szemmé”, aki képes átlátni a világ összefüggéseit. 

Benned – egyszerű befogadóként – milyen asszociációkat hív elő ez a kiállítás?

A tárlatot végignézve talán az a gondolat jelenik meg legerősebben előttem, hogy nincs jövő múlt nélkül. Lehet, hogy ez abból is fakad, hogy történész vagyok, de én nagyon erősen érzem ezt a kapcsolatot. Még egy kortárs műalkotás mögött is mély történeti és kulturális rétegek húzódnak meg, megannyi előzmény és hatás dolgozik bennük, sokszor észrevétlenül. Ezt az érzést erősíti bennem a kiállítás is, hogy minden mindennel összefügg; a múlt, a jelen és a jövő folyamatos párbeszédben állnak egymással.