Megtanulhat-e szeretni az, akit gyermekkorában nem szerettek? – a romániai gyereklágerek titkai

Egy kisfiú Máramarosszigeten

Izidor élete első három évében egy kórházban élt. A sötét szemű, fekete hajú kisfiú 1980-ban egy román család harmadik gyermekeként, enyhe fogyatékossággal született: jobb lába kicsit deformált volt. Szegénységben élő szülei lemondtak róla, néhányhetes korában elhagyták.

Mint a futószalag mellett dolgozó munkások, a gondozók izmos karokkal és közönyös rutinnal pólyázták be az újszülötteket. Nem gügyögtek hozzájuk, nem énekeltek nekik. A román-ukrán határnál fekvő Máramarossziget (Sighetu Marmaţiei) kórházában a kicsiket úgy etették, hogy cumisüveget tettek a szájukba, és azt a kiságy rácsaihoz támasztották. Miközben a külvilágban élő kortársaik már szilárd ételt ettek, Izidor és társai továbbra is a hátukon feküdtek, és kiszélesített nyílású cumisüvegekből szívták a híg pépet. 

Megfelelő gondozás és gyógytorna hiányában a kisfiú lábizmai elsorvadtak. 

Hároméves korában „fogyatékosnak” minősítették, és átszállították a város másik végén lévő kórházba, ahová az úgynevezett „helyrehozhatatlan gyermekek” kerültek. 

A beton erődítményből nem hallatszott gyerekzsivaj. A kórtermek ablakain börtönrácsok voltak, a kis Izidor gyakran állt ott és nézte a kinn sétáló, szüleik kezét fogó gyerekeket. Ő és társai szinte ehetetlen, felvizezett ételt kaptak, hosszú asztaloknál meztelen gyerekek ültek a padokon, és bádogtálkáikat csapkodták. 

A gyereklágereken végigsöpörtek a betegségek

A túlzsúfolt szobákban a kis árvák szüntelenül ringatóztak, ököllel ütötték az arcukat vagy sikoltoztak. Felnőtteknek való nyugtatókkal tömték őket, sterilizálatlan tűket használtak, sok beteg gyermek szűretlen vérátömlesztést kapott. Ennek következtében a hepatitis B (fertőző májgyulladás) és a HIV végigsöpört a romániai árvaházakon.

Karácsonykor volt a 36. évfordulója Románia kommunista diktátora – aki 1965-től 1989-ig vezette az országot – Nicolae Ceaușescu nyilvános kivégzésének. Csak hatalma megdöntése után, 1990-ben fedezte fel a nagyvilág a gyereklágerek hálózatát, ahol becslések szerint 170 ezer elhagyott csecsemőt, gyermeket és tizenévest neveltek.

Család helyett állam
Abban a hitben, hogy a nagyobb népesség majd fellendíti Románia gazdaságát, Ceaușescu korlátozta a fogamzásgátlást, betiltotta az abortuszt, adót vetett ki a gyermektelenekre, és hős anyaként ünnepelte azokat a nőket, akik tíz vagy annál több gyermeket szültek. Azok a szülők, akik semmiképp sem tudtak volna még egy babát felnevelni, újszülöttjüket olykor „Ceaușescu gyermekének” nevezték – mintha azt mondanák: „Nevelje fel ő.” Az volt a jelszó, hogy „az állam jobban gondoskodik a gyermekedről, mint te”. De az állam gyámsága alá vont gyermekek fizikai és lelki fejlődése nem érdekelte a rendszert.

A születési ráta az abortuszellenes 770-es rendelet nyomán 1967-ben megduplázódott. Anyák hoztak olyan gyermekeket a világra, akiket nem akartak, vagy nem tudtak eltartani – ezért a kórházakban hagyták őket. 

Egy nemzet szégyene – egy riport, amire felfigyelt a világ

Hároméves korukban az elhagyott gyerekeket szétválogatták. Akikről úgy látták, hogy később alkalmasak lesznek dolgozni, ruhát, élelmet és némi oktatást kaptak, gyermekotthonokba kerültek, ám akit fogyatékosnak minősítettek, kórházi bentlakásos otthonokba helyezték. Nekik szinte semmi sem jutott. A fogyatékosságokat veleszületettnek és gyógyíthatatlannak tekintette a rendszer: még azokat a gyerekeket is „menthetetlennek” minősítették, akik kezelhető problémákkal küzdöttek – például kancsalsággal, vérszegénységgel vagy ajakhasadékkal.

Akárcsak 1945 januárjában Auschwitz felszabadítóit, az árvaházak első látogatóit is életük végéig kísértette mindaz, amit ott láttak. A romániai forradalom után, 1989-től érkezhettek az első segítők, szakértők az árvaházakba, ekkor a nemzetközi média is beszámolt a borzalmakról. 

A külföldi hírműsorokban csontsovány, a padlón vizeletben, ürülékben ülő gyermekeket mutattak be. 

Az ABC amerikai televízió Shame of a Nation (Egy nemzet szégyene) című, 1990-ben sugárzott riportfilmje hívta fel először széles körben a figyelmet a romániai gyermekotthonok tragikus helyzetére. Jelentős szerepet játszott abban, hogy elindultak a nemzetközi segélyakciók és az örökbefogadási hullám. Magyarország is igyekezett segíteni keleti szomszédjának.   

„Zümmögésszerű hangon kántálnak, halandzsát”

Dr. Jane Aronson amerikai gyermekgyógyász annak az első orvoscsapatnak a tagja volt, amelyet a kommunista rezsim megdöntése után az új kormány hívott Romániába. 

„Belépünk egy koromsötét, jéghideg épületbe, és rájövünk, hogy fiatalok lapulnak bent – aprók, de idősebbek, furcsák, mint a trollok, piszkosak, bűzösek. Monoton, zümmögésszerű hangon kántálnak, halandzsát” – emlékezett vissza az Atlantic riportjában az orvos. Ugyanis a jódhiány következtében kialakult és kezeletlenül hagyott pajzsmirigy-alulműködés visszavetette a gyerekek növekedését és agyi fejlődését.

„Nem tudtam megállapítani, hány évesek lehettek – három láb magasak voltak, akár a húszas éveikben is járhattak. Más szobákban 6–7 éves gyerek méretű tinédzsereket láttunk, másodlagos nemi jellegek nélkül. A genetikai rendellenességekkel élő gyerekeket ketrecekben tartották” – fogalmazott Jane Aronson. 

A gyerekek és a kölyökmajmok hasonlóan viselkedtek

– Mi történt ezzel a gyerekkel?
– Összetört a szíve, és bepisilt. Az anyja ma reggel hagyta itt, azóta ilyen. 

Nagyjából ez a párbeszéd zajlott le a ’90-es évek elején egy a Harvardról érkezett agykutató, Charles A. Nelson és egy ápolónő között egy bukaresti árvaházban. 

A kutatót megdöbbentette, hogy senki nem vigasztalta meg, senki nem vette ölbe a zokogó kisfiút. 

A 20. század pszichológusainak kutatásai ahhoz az akkoriban még merésznek számító gondolathoz vezettek, hogy pusztán egy „kötődési személy”, egy szülő vagy gondozó hiánya egész életre kiható károkat okozhat egy ember mentális és fizikai egészségében. Harry Harlow pszichológus híressé vált állatkísérletében külön ketrecbe zárta a bébi rézuszmajmokat, és drótból, fából, illetve habszivacsból és frottír anyagból készült anyapótlékokat adott nekik. 

Egy 1998-as tudományos konferencián először a Minnesotai Egyetem gyermekgyógyász professzora, Dana Johnson mutatott be Romániában gyűjtött fotókat és videókat olyan szobákról, ahol a gyerekek ringatóztak, verték a fejüket és rikácsoltak. Őt egy olyan előadó követte, aki az anyátlan főemlős kölykökkel végzett munkájáról vetített felvételeket, amelyek hasonlítottak a korábban már említett Harlow kísérleteihez: a kölykök imbolyogtak, forogtak, öncsonkítást végeztek. A közönséget megrázták a párhuzamok. Mindenki sírt.

A hasonlóságok új utakra terelték a gyermekek idegrendszeri fejlődését érintő tudományos vizsgálatokat. A kutatók többek között arra is keresték a választ, hogy ha egy intézményben nevelt gyermeket családi környezetbe helyeznek, képes-e behozni a fejlődésben elmaradt képességeit?

Megtanulhat-e szeretni az, akit gyermekkorában nem szerettek?

Nem tudta feldolgozni családja szeretetét

Térjünk vissza a bevezetőben említett kisfiúhoz. Az 1990-es évek elején járunk. Egy amerikai házaspár, Danny és Marlys Ruckel kislányaikkal San Diegóban éltek. Szerettek volna a lányok mellé egy kisfiút is; ismertek egy helyi filmrendezőt, John Uptont, aki romániai árvák örökbefogadását szervezte. A család először egy videón látta Izidort, ugyanis Upton pár nappal a Shame of a Nation sugárzása után Romániába repült, és ellátogatott Izidor árvaházába is. A kisfiú 10 évesen körülbelül 23 kilogrammot nyomott, de rendkívül okos volt. Az amerikaiakról csak a Dallas sorozatból hallott, amit minden vasárnap az egész árvaház közösen nézett a tévében.

„Láttuk John videóját, és beleszerettünk Izidorba” – mondta Marlys, az anya. Végül Izidor 1991-ben került Ruckelékhez, ahol négy, szintén örökbefogadott nővéréhez kellett alkalmazkodnia.

Az amerikai orvosok megállapították, hogy Izidor csecsemőkorában elkapta a járványos gyermekbénulást. Több műtéten esett át, végül meg tudták menteni a lábait, egy levehető lábtartót alakítottak ki neki. Fizikuma javult, de kemény évek következtek. 

A tinédzser fiú nem tudta feldolgozni családja szeretetét: soha nem nevetett, nem szerette, ha megérintették, mindenkire dühös volt.

Hiszen korábban soha nem hallott olyan szavakat, hogy „Különleges vagy”, „A mi gyerekünk vagy”. Nem is értette, miről beszélnek örökbefogadó szülei. 

Kép

Izidor Ruckel Kép: izidorruckel.com

„Minden egyes alkalommal, amikor vitába keveredtünk – emlékszik vissza a ma már 40-es éveiben járó férfi –, azt akartam, hogy az egyikük azt mondja: »Izidor, bárcsak soha nem fogadtunk volna örökbe, visszaküldünk a kórházba.« De nem mondták.” Képtelen volt betartani a családi szabályokat, végül már 18 éves kora előtt elköltözött otthonról. 

Égett benne a vágy, hogy visszatérjen Romániába. Pénz híján a történetével megkeresett tévéműsorokat. Húszéves volt, amikor az ABC elkísérte Romániába. Egykori árvaházában hercegként fogadták, ráadásul megtalálták nehéz sorban élő szüleit is. De utóbbi találkozás megrémítette őt. Visszatért Amerikába, ahol gyorséttermekben dolgozott, ám visszavágyott a szülőföldjére. 

Az árvák érdekvédője

Már 2003 elején nyilvánvalóvá vált a tudósok számára, hogy azok a gyerekek, akiket az árvaházakból a második születésnapjuk előtt vettek ki, sokkal többet profitáltak a családi környezetből, mint azok, akik tovább maradtak. Ezért a román kormány betiltotta a két év alatti gyermekek intézménybe helyezését, és az állami támogatású nevelőszülői rendszer jelentősen bővült. A biztonságos kötődést elért gyerekek számára az előnyök idővel halmozódtak: négy–öt éves korukra szignifikánsan alacsonyabb volt a depresszió és a szorongás aránya, és több érzelemre voltak képesek, mint intézményben maradt társaik. 

Viszont a vizsgálatokban szereplő tinédzserek (akik valaha éltek árvaházban) 40 százalékát később súlyos pszichiátriai problémákkal diagnosztizálták. 

Izidor ma már elmúlt 45 éves, a tengerentúlon él. Nem alapított családot, örökbefogadó szüleivel viszont mostanra helyreállt a viszonya. Időről időre visszatér szülőföldjére, megpróbált Máramarosszigeten új életet kezdeni, azonban nem talált munkát, így Amerika mellett döntött. 

Története a nehézségek ellenére sikeres példája a Ceaușescu intézményeiből megmenekült gyerekek életútjának, és eltökélt célja, hogy segítse sorstársait. Még a húszas évei elején könyvet írt, Abandoned for Life (Életre elhagyva) címmel a saját életéről, később dokumentumfilmet készített a nemzetközi örökbefogadásról és a román árvákról. Románia 2004-ben leállította az összes nemzetközi örökbefogadást, így a legsebezhetőbb gyermekek az intézményekben maradtak.

A férfi az árvák érdekvédőjévé vált, és az évek során több szervezettel együttműködve hívta fel a figyelmet a helyzetükre. Izidor két évet töltött az országban egy nonprofit szervezetnél, amely támogatást nyújt HIV-vel érintett gyermekeknek és családjaiknak. Még Morgan Freeman Oscar-díjas színész is készített vele interjút arról, hogyan változtatta meg életét a „szeretet ereje”. 

Izidor Ruckel Isten feltétel nélküli szeretetének és örökbefogadó szülei állandó támogatásának tulajdonítja, hogy képes volt bizonyos szintig túllépni a gyermekkori traumákon, és önálló, produktív életet tud élni. 

Ma azon dolgozik, hogy élettörténetét rövidfilmként és sorozatként is feldolgozzák.

Gyerekek a számok mögött

Az UNICEF felmérései szerint világszerte több mint 140 millió árva él, ebből körülbelül 15 millióan mindkét szülőjüket elvesztették. Rajtuk kívül több millió gyermek – akiknek vannak szüleik – él még árvaházakban vagy az utcán, kényszerül gyermekmunkára vagy háborúban harcolni, illetve emberkereskedelem áldozata lesz. Őket „szociális árváknak” nevezik. 

Keleti szomszédunkban a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején akár félmillió gyerek is élhetett árvaházakban, de a többségük igazából nem volt árva. A román állam a rendszerváltást követő időszakban gyerekek tízezreit adta örökbe Nyugatra, jellemzően pénzért, de utóbbiról keveset beszéltek. Ahogy Izidor, úgy sokan mások is felnőttként próbálták megkeresni gyökereiket. Minderről Lukács Csaba, a Magyar Hang újságírója készített dokumentumfilmet, Gyökérkeresők – Ezredvégi emberkereskedelem címmel. 

Embertelen bánásmód – 15 ezer kiskorú vesztette életét
Az ICCMER, a Kommunizmus Bűneit és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet becslései alapján 1968 és 1990 között több mint 15 ezer kiskorú halt meg a kommunista rezsim idején gyermekotthonként működő 26 kórházban. A legtöbb haláleset a Bihar megyei Csegődön történt, de feljelentést tettek a păstrăveni-i és a máramarosszigeti intézetben feltárt embertelen bánásmód kapcsán is. Legutóbb, idén januárban a szatmári és aradi gyermekek „megsemmisítő központjaként” ismert, Moreni-Țuicani kórház ügyében tettek feljelentést: bizonyítékaik alapján ezeknek a gyermekeknek semmi esélyük nem volt a túlélésre. 

A cikkhez forrásként elsősorban az Atlantic magazin riportját használtuk.