Van szerelem, amely nem gyógyítható

Szenvedélyes szerelmi történet

Anton Pavlovics Csehov és Olga Leonardovna Knyipper a 19. század két rendkívüli embere: első a világirodalom egyik legjelentősebb írója, másik a kor ünnepelt színésznője. Kettejük levelezésének, szerelmének nyomán írt színdarabot Carol Rocamora, a New York-i művészeti egyetem tanára. A darab ősbemutatója 2001-ben volt a londoni Almeida Theatre-ben. Csehov 1899-ben ismerkedik meg a nála tíz évvel fiatalabb Olgával, aki akkoriban a Moszkvai Művész Színház vezető színésznője. Szerelemre lobbannak egymás iránt, ám szerelmüknek le kell győznie környezetük ellenszenvét, a korkülönbségből fakadó problémákat és a fizikai távolságot is. Házasságuk néhány éve alatt Olga végig kitart a tüdőbeteg író mellett, mellette van akkor is, mikor férje 42 évesen elhuny. Vagyis a darab olyan egyetemes, átlagembert is érintő problémákról szól, amelyekkel könnyedén lehet azonosulni. Szirtes Tamás rendezése – pont az előbb említettek miatt – az individuum hétköznapi történetére, drámájára fókuszál, a hangsúly a figurák milyenségén és az érzelmeken van, az esendő két főhős lelkének apró rezdüléseit követi végig.

A forma változott, de az esszencia nem csorbult

A rendkívüli körülmények miatt az előadások helyszíne nem más, mint a színészek otthona, az előadás értékéből azonban ez mit sem von el.

A Nagy-Kálózy–Rudolf házaspár nappalijának egy szeletét látjuk, ahol a két színész sötétzöld kanapén (végig ülve!) mutatja be Csehov és Olga megismerkedését, szakmai sikereit és vívódásait.

Feltárulnak magánéleti tragédiáik és boldog pillanataik. A háttérben, a kanapé mögött egy asztali lámpával megvilágított hálószoba, egy fehér ajtó, egy fekete-fehér levélmintás tapéta. Utóbbi tökéletes választás, hiszen a levél a hanyatlás, de a növekedés és az öröklét jelképe is, s mint ilyen, utal Csehov és Olga sírig tartó szerelmére. A rendező egyetlen kamerával dolgozik, a szereplők a dialógusok közben előre és hátra dőlnek; egymás felé, egymásnak háttal és a kamera felé, azaz a néző fordulnak, így érzékeltetve az idősíkok (a házaspár múltja és korabeli jelene) és a helyszínek (Moszkva, Jalta, badenweileri tüdőszanatórium) közti váltásokat.

A videóstreameléssel (élőben közvetítve) készült előadás természetesen emlékezteti a nézőt arra a médiakörnyezetre, amelyben az előadáson kívül létezik, de talán még közelebb is hozza a nézőhöz a karaktereket, sokkal személyesebbé és szerethetőbbé teszi őket, mint egy nagyszínpados produkció.

A közvetlenség illúzióját kapjuk, a látottakat úgy fogjuk fel, mintha mi magunk is ott lennénk a helyszínen a szereplőkkel.

Kép

Na, persze hiába volna a jól eltalált forma, ha a színészi játék csapnivaló lenne. De nem az. Olyannyira nem, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter nem játszanak, nem alakítanak, és nem szerepet formálnak, hanem valósággal Olgává és Csehovvá lényegülnek. (Rudolf Péter Csehovja szürke öltönyben, szalmakalappal és csokornyakkendővel egyébként is szakasztott olyan, mint maga az író a korabeli fotókon). Mintha a karakter felépítése helyett a saját személyiségüket csupaszítanák le annyira, hogy láthatóvá váljon: ők esendő emberek, akik csak annyit kérnek az élettől, hogy egymást szerethessék. Arckifejezésükkel, hangsúlyokkal, minimális mozgásukkal tökéletesen képesek fenntartani a feszültséget. Gulyás Levente hol játékos és idilli, már-már mesék hangulatát idéző zenével erősíti a romantikus jeleneteket, hol pedig mély hangokból álló zongorajátékkal fokozza a drámai helyzetet.

A Madách Színház azt adja, amit ígér: megteremti a kollektív varázst. Spirituális kapcsolatot hoz létre (otthoni) nézőtér és virtuális „színpad”, néző és előadó között.

Az „Örökké fogd a kezem” sok szempontból fontos előadás. Egyrészt a szenvedélyes szerelmi történeten túl információkat és képet kapunk a kor pezsgő orosz kulturális életéről, Csehov finom humoráról, színdarabjainak születéséről (és hát ne feledjük, hogy a mai rendezők, illetve a 21. századi egyetemi oktatás is pont a 19. század végének orosz színházából, az orosz színházi esztétikából, azon belül is a Csehovból és Sztanyiszlavszkij által képviselt színházeszményből táplálkozik). Másrészt kiváló példa arra, hogy bár változhat a forma, a technikai lehetőségek és a narráció eszköze, a színház mindig ugyanazt fogja jelenteni: lelki táplálékul szolgál, valamint történetmeséléssel ad mankót az eligazodáshoz az életben.

Az „Örökké fogd a kezem” további időpontjai: június 5., 6., 9. és 10., 20 órai kezdettel. A jegyvásárlásra – jelképes áron – a Madách Színház honlapján van lehetőség.