Kimondatlan: „Boldogabb lennék, ha nem lenne kapcsolatom a szüleimmel”

„Azt reméltem, megnyílik alattam a föld és elnyel” – fogalmaz egy tizenéves youtuber, miután szülei fiatalos szlengeket pufogtatva próbáltak menőnek tűnni az osztálytársai előtt. „Engem pedig mindig csirkének hívtak” – panaszolja.

A kéretlen becenévvel éppúgy kellemetlen helyzetekbe sodorták az iskolában, mint ragaszkodásuk túl harsány kimutatásával. „Amikor a szüleid azt kiabálják az iskola kapujában, hogy szeretlek, hiányzol, attól hatévesnek érzed magad – pironkodik, ugyanakkor hozzáteszi: – Nem arról van szó, hogy nem szeretjük a szüleinket. Csak ezt nem akarjuk nyilvánosan mutogatni.”

Gyűlöld a tettet, bocsáss meg az embernek

Hasonló, mégis más helyzet, ha valaki már érett felnőttként él meg hasonló érzéseket.

„Attól félek, ha egy rendes férfi megtudná, honnan jövök, nem kellenék neki, azt gondolná, sérült áru vagyok” – kesereg egy negyven körüli anonim posztoló.

Úgy érzi, a szülei képe mélyen beleégett a személyiségébe, az ő hibáik szinte a saját identitásává váltak. Vele együtt sokan gondolnak arra, hogy talán jobb lenne, ha felmenőiket örökre kizárhatnák az életükből, a miattuk érzett szégyen okán.

Helyzetüket nehezíti a közösségi média, amely a tökéletlenségeket elrejtve azt tanítja, mindenki más élete sima, elegáns és harmonikus. Pedig szinte minden család hordoz valamilyen terhet: mentális betegséget, függőséget, magányt, kimondatlan szégyent.

Terapeuták szerint az emberi agy hozzászokik a szégyen és a harag önmarcangoló gondolatához, ami testi tünetekhez vezethet. Ezért is fontos tudatosítani: nem mi felelünk azért, ahogy a szüleink viselkednek, nem szerencsés az ő történetüket a mi felnőtt életünkbe továbbvinni.

„Gyűlöld a tettet, bocsáss meg az embernek” – vallja a magyar származású Dr. Máté Gábort is példaképének tekintő kanadai pszichológus, Blair Abbas. Talán ez a legjobb mottó, amit követhetünk.

„Apám fiatalabb korában futballhuligán volt – meséli egy 41 éves nő egy online fórumon. – Idősebb korában pedig társadalmilag vállalhatatlan lett a szövege. Ráadásul anyám is nagyhangú nő, erős személyiséggel, már a hangerejét is nehezen viselem.

Amikor bemutattam a munkatársaimnak, túlkiabált másokat, félbeszakította a beszélgetéseiket, udvariatlan volt, ami sokakat meghökkentett. Mintha mindenki figyelmét magára akarta volna vonni, de ezzel pont, hogy rám vonta.

Én viszont sokkal csendesebb vagyok, így a szégyenérzetem a szüleim miatt állandó. Anyám ráadásul hatvanévesen a korához és az alakjához képest igencsak kivágott ruhákat hord. Próbálom elfogadni, de kínosnak érzem. Csak én vagyok ilyen, vagy más felnőttek is szégyellik a szüleiket?” – teszi fel a kérdést.

Fontos különbséget tenni aközött, amikor egy szülő rombolóan, bántóan, vagyis tényleg szégyellni valóan viselkedik, és aközött, amikor az ő önkifejezése nem találkozik a gyereke szubjektív elvárásaival. A felnőtté válás fontos része, hogy elfogadjuk: a szüleink nem mutogatásra való díszletek, hanem önálló személyiségek saját vágyakkal és ízlésvilággal. A szeretet arról is szól, hogy megtanuljuk elviselni a másik ártalmatlan külüncségeit – még akkor is ha néha zavarban érezzük emiatt magunkat. 

„Szörnyűek, de tudom, hogy szeretnek”

Valaki a „hiú, önző, arrogáns” apjára gondolva küzd, hogy a róla alkotott képe ne torzítsa el általánosságban a férfiakról alkotott képét. Egy másik nő megrázó részletességgel írja le, milyen felnőttként is úgy érezni: a szülei társasága elviselhetetlen. Olyannyira, hogy húszévnyi házasság alatt alig engedte őket találkozni a férje családjával. Panaszlistája hosszú és kegyetlen: borzasztó modor az asztalnál, túlzott italozás, sértő megjegyzések, állandó konfliktusok és kínos öltözködés. Az egyik legdurvább jelenet az volt, amikor az apja vendégségben levette a zokniját ebéd közben, „hogy megmutassa a dagadt lábát”.

A nő szerint a szülei folyamatosan ítélkeznek mások felett. „Anyámnak alig vannak szociális készségei. Tele szájjal beszél, és már befejezi az étkezést, mire én egyáltalán asztalhoz ülök. Néha azt sem értem, mit mond, vagy épp rikácsol és gesztikulál, de még akkor se fogja vissza magát, amikor jelzem neki, hogy ez sértő. Ezenfelül borzalmas az öltözködési stílusa, majd kiesik a szemem a helyéről néha, amikor meglátom, mit visel. Mindezt leírva szörnyű embereknek hangzanak, pedig tudom, hogy szeretnek.”

Talán épp ezért fájdalmas a szöveg zárása: „Szomorú vagyok, hogy nincs olyan kapcsolatom velük, amilyet szeretnék.

Irigykedem másokra, amikor megismerem a szüleiket, és ők annyira normálisak.

Nem bírok még 20–30 évet ebből, folyamatosan megfájdul a fejem a feszültségtől a közelükben. Boldogabb lennék, ha nem lenne kapcsolatom velük”. Hozzáteszi, tudja, hogy ezzel összetörné őket, épp ezért saját magát is gyűlöli az érzéseiért.

A gyógyulás nem egyenlő a hibáztatással

„De nem akarom hibáztatni őket…” Andrea Mathews amerikai pszichoterapeuta szerint ez az egyik leggyakoribb mondata azoknak, akik hosszabb elfojtás után beszélni kezdenek a szüleikkel kapcsolatos sérelmeikről. A legtöbben egyszerre éreznek szeretetet, lojalitást, bűntudatot és szégyent.

Sokan még felnőttként is attól félnek, hogy „rossz gyerekek”, árulók lesznek, ha kimondják: a családjuk megsebezte vagy sebzi őket. A kimondatlan szabályok pedig generációkon át öröklődnek: „Nem beszélünk az érzéseinkről. Légy láthatatlan – így senki sem lesz rád mérges.” Pedig a nehéz történeteinkről beszélni az egyik legbátrabb dolog, amit tehetünk, véli a pszichológus.

Ha nem tesszük, ezek a csendes szabályok alakítják a felnőtt személyiségünket is. Vannak, akik túl gondoskodóvá válnak, mások rideggé, mert úgy vélik, másképp nem élhetnének túl, vagy épp túlteljesítő „supermanek” lesznek.

A terapeuta szerint a gyógyulás nem a szülők hibáztatásáról szól, hanem arról, hogy ki-ki megértse a saját működését, leváljon a múltjáról, többet fedezzen fel önmagából.

„Lehet saját életünk, amely nem azoké a szülőké, akik még mindig a fejünkben élnek és onnan irányítanak minket.”