Schäffer Erzsébet: Harangöntő Boriszka

Férfiakra gondolok, akikért lelkesedni lehet. Akiket szeretni kell, akiket segíteni muszáj, akik esendők és erősek és ettől igazán a mieink.
És eszembe jutott Boriszka. Már nem gyerek, de még nem férfi. Egy suhanc, és pelyhedző állú kölyök Tarkovszkij filmjéből. Boriszka az Andrej Rubljov című film egyik legemlékezetesebb epizódjának tragikus, győzelmes hőse. A Rubljovot egyszer az életben, legalább egyszer meg kell nézni. Mellette majd el kell olvasni az azonos című irodalmi forgatókönyvet. Megrázó mű. Porba sújtja az embert és fölemeli.

Hallgattam utána. Sírtam utána. Mosolyogtam utána. Erőt kaptam általa.

Ezernégyszázhuszonhárom márciusában járunk, egy nagyherceg birtokán, valahol Oroszországban. A kis parasztház udvarát trágyával elegy hó borítja. Egy esetlen, sovány legény az elferdült kapuoszlopra próbálja visszaakasztani a kapuszárnyat. Ő Boriszka, a harangöntő mester fia. Ahogy bajlódik a kapuval, négy lovas katona érkezik.

– Ez-é Nyikolaj harangöntő háza?     

– Ez – feleli Boriszka.

 – Apád a mester?

– Apám – bólint a legény. Ferde metszésű szeme nyomban éberré válik.

– No, hívd ki akkor.

– Nincs itt. – Boriszka tovább bajlódik a nehéz kapuszárnnyal.

– Hát hol van?

– Meghalt – hangzik a nyikorgó kapuszárny mögül. – Elvitt a fekély mindenkit, anyámat is, húgomat is. Apámat is.

A katona megköszörüli a torkát és azt kérdi:

– Hát… Gavrila harangöntő merre lakik?

– Gavrila? – A nyirkos deszkák mögül előbukkan a legényke furcsán vidám arca. – Meghalt Gavrila is. És Kaszjar mester is meghalt, Ivaskát pedig elhurcolták a hordabéliek. Fjodor él egyedül… innét az ötödik porta… – Boriszka csúfondárosan mosolyog. – De siessetek, mert már az is az utolsókat hörgi. Fjodor mester. Alighanem vége lesz hamarosan.

A katonák hallgatnak, a legrangosabbra néznek.

– Ezt is megértük, nincs aki harangot öntsön… – mormolja az és megfordítja a lovát.

A legény, mintha kígyó csípte volna, a lovasok után iramodik.

– Megöntöm én a harangot! Vigyetek magatokkal! Hé!

– Megháborodtál, te kölyök?

– Jól elvégzek én mindent… Úgyse találtok mást… mindenki meghalt… Nem leltek nálam jobbat! – esedezik Boriszka.

– No, tágulj innen! – mérgesedik meg a katona.

– Ti bánjátok! Én tudom a harangöntés titkát, de meg nem mondom!

A lovasok megtorpannak.

– Mit beszélsz?

– Tudom a titkot. Apám rám bízta, amikor haldoklott! Senki… senki rajtam kívül nem tudja! – Megtörli kihevült arcát.

– Hogy hívnak?

– Boriszkának!

Nem lehetett rövidebben idézni a jelenetet. Mert ezzel kezdődik mindaz, amiről beszélni szeretnék.
Boriszkát, a siheder legényt végül megbízza a nagyherceg, öntsön harangot. És Boriszka nekilát. Agyagot keres. Hetekig kutat a megfelelő agyag után. Segítői, az öreg mesterek már rég kiegyeznének, jó lesz, amit találtak. De Boriszka nem nyugszik. 

Azt a zsíros, jószagú, szürkésbarna márgát keresi, aminek nincs receptje, aminek nem tudja a lelőhelyét. 

Mert ekkor már gyanítjuk, a titkot, a harangöntés titkát nem mondta el neki az apja…
És megleli a márgát. És akkor ott, messze a várostól elkezdik ásni az öntésre szolgáló óriási gödröt. Boriszka maga is lázas igyekezettel, mámoros örömmel nekilát. No, ássunk együtt, fordul a mesterekhez. A legöregebb kihúzza magát.

– Mi nem kubikusok vagyunk, hanem öntőmesterek! Nem túrjuk a földet…

Akkor Boriszka, a siheder fölegyenesedik, a mesterre néz:

– Tudjátok, mit mondott nekem apám a halála előtt? Hogy minden harangöntőnek magának kell az öntőgödröt megásni! Ő csak vénségére értette meg ezt. Ennyit mondott és meghalt…

Hetek múlva áll a gödör. Már az utolsó tapasztásokat végzik a hatalmas öntőformán. Boriszka szeme gyulladt a nem alvástól. Szenvedélye egy-két segítőjére is átragad. Már áll az olvasztókemence. Boriszka ezüstöt mér az ötezer pudos haranghoz. Még egy fél pud ezüstöt követel.

– Kell még, értitek?

Kétségbeesetten kiabál.

– Nem fog megszólalni a harang…!

Bolondnak nézik, megszállottnak. De a nagyherceg végül kiméreti a fél pud ezüstöt.

Napok óta dolgoznak megszállottan. Boriszka éjjel sem alszik, percekre szunnyad el. Négy kemencében lobog, morajlik az olvadt érc. Az öntőmesterek Boriszka jelzését várják. Boriszka megnyalja száraz, kicserepesedett ajkát, torkát izgalom szorongatja. Bólint. Az öntőmesterek nyílást törnek a kemencéken… A vakító fém bömbölő, sistergő mormolás közepette ömlik az öntőformába… Boriszka oldalra billentett fejjel hallgatja az ezüst és rézöntvény mennydörgő muzsikáját, elfúló hangon kiáltoz:

– Öntsétek! Rajtaaaa! Uram segélj! Segélj! Öntséééétek!

Este van. A hűlő gödörben ott a megrepedezett öntőforma. Boriszka leüti róla az első darabot. Megszállottan töri, szaggatja, bontja az összeégett cserepet. Már sötét van, amikor az óriási, kormos harang ott áll csupaszon. Másnap lesz a nagy nap…
Oszlopokra szerelt csigákon vastag kötelek. Száz és száz kar feszül meg, mire a harang imbolyogva felbukkan a gödörből. Végre szilárdan függ, nyelve beakasztva hallgat a helyén. Körben a mező feketéllik az emberektől. A nyárfán fürtökben lógnak a bámuló gyerekek. Megjönnek a püspökök, a nagyherceg int a kezével…

Boriszka keresztet vet, és megindul a harang felé. Megmarkolja a kötelet. Lassan meglódul a súlyos harangnyelv… És amikor döngve-bongva megszólal a harang, és szava elúszik a néma sokaság fölött, Boriszka diadalmas kiáltást hallat, aztán megroggyanó térddel leroskad a földre. Amikor felkel, kisfiúarcán a felszabadult öröm könnyei csurognak, s nem tudni gyerek sír-e vagy fájdalmas boldogságában egy férfi…