Kerekesszékkel a nézőtéren – „Először beengedem a nézőket, aztán majd magukat is…”

Akkoriban készült el a Mesi-mesék című könyvem és a hozzátartozó hangoskönyv, melyhez legnagyobb örömömre Huszárik Kata adta a hangját. Ezt már önmagában megtisztelőnek éreztem, az a közvetlen kedvesség pedig, amellyel Kata az egész folyamat során megajándékozott, kifejezetten meghatott. Egy percig sem volt kérdés, hogy valahogyan viszonozni szeretném. Már csak azt kellett eldöntenem, hogyan tehetem meg ezt a legszebben. 

Hamarosan támadt is egy tuti ötletem. Megkérdeztem az egyik legjobb barátnőmet, eljön-e velem színházba. Kinéztem Kata egyik bemutatóját, jegyet vettem rá, aztán a hónom alá csaptam a könyvet, és elindultunk a színházba.

Izgatottan ültem le a helyemre, de gyorsan világossá vált, hogy a Thália ezt a darabot mégsem nekem szánta. 

Sehogy sem akart megérkezni hozzám az a bizonyos varázslat. 

Ráadásul Kata jó ideig színre sem lépett, amikor pedig ez végre megtörtént, kiderült, hogy olyan erős hangszálgyulladása van, hogy az orvos megtiltotta neki, hogy megszólaljon. Ezért ő végül „csak” állt, és pantomimosokat megszégyenítő profizmussal gesztikulált a színpadon, a szövegét pedig a takarásból olvasta be valaki. 

Bármennyire lélegzetelállító színészi teljesítmény volt is ez Katától, én már az első felvonás végén tudtam, hogy ha nem a sor közepén ülnék, már rég nem lennék ott. Ám mentségemre szóljon, miután rájöttem, hogy „meglépni” nincs esélyem, elhatároztam, hogy mindenképp megpróbálom megfejteni, mi lehet a jó ebben a darabban… 

Igyekeztem jelen lenni, és mert igazán akartam, néha sikerült is elmosolyodnom – de azért már nagyon vártam a finálét. Annál is inkább, mert azt terveztem, hogy utána adom át a könyvet, ám a tapsrend végén több meglepetés is ért. Az egyik az volt, hogy az előadást fórumbeszélgetés követi, amin persze Kata már nem vesz részt. Nem voltam hát túlságosan feldobva, de a terem tele volt, „menekülésre” nem volt esélyem. 

A beszélgetés végeztével mindenki elindult hazafelé. A barátnőmmel megvártuk, míg elmegy a tömeg, csak azután kezdtünk el öltözködni. 

Már azt hittük, csak mi ketten vagyunk a teremben, amikor egyszer csak odalépett hozzánk a rendező. 

A legjobb szándékú kíváncsiság által vezérelve, mégis kacagtató módon – szigorúan a fejem fölött – folyamatosan lefelé mutogatva rám, szinte kínosan ügyelve az egyes szám harmadik személyű beszédmódra, beszélgetést kezdeményezett Orsival – rólam. Először csak arról érdeklődött, honnan ismerjük egymást. 

Aztán néhány mondattal később, még mindig intenzíven mutogatva felém, minden bátorságát összeszedve, azt is megkérdezte tőle, hogy: „Milyen gyakran szokott színházba járni? Mert olyan jó helyen nevetett…” És bár a beszélgetés elején mindketten igyekeztünk jelezni, hogy én is itt vagyok, eddigre nekem szinte minden önuralmam elfogyott. „Kissé” bugyborékolva vettem a levegőt, és már csak arra tudtam koncentrálni hogy, meg ne fulladjak a röhögéstől.

Most már tudom, hogy „jó helyen tudok nevetni”, de még mindig nem sikerült átadnom Katának a könyvet. Erre csak néhány évvel később, egy másik bemutatón került sor. Bár a darab súlyos görög dráma volt, az én történetem természetesen ezúttal sem nélkülözheti a vígjátéki elemeket. Ismét elhívtam Orsi barátnőmet, és ezúttal a kedvesemet is, aki színháztörténész, és szintén „négykerekű”. 

Talán ezért is volt számunkra, ha nem is meglepő, de kifejezetten mulatságos a jegyszedő srác abszolút őszinte, spontán, szívből jövő mondata: „Először beengedem a nézőket, aztán majd magukat is…” Mit mondjak, kuncogva fogadtuk. 

Csak ebben a pillanatban tudatosult bennünk, hogy mi tulajdonképpen nem tartozunk a nézők közé – az persze nem volt egyértelmű, hogy akkor kik vagyunk valójában, de úgy voltunk vele, egyszer úgyis rájövünk.

 Amikor végre bejutottunk, és elkezdődött az előadás, ez meg is történt. Én időutazó lettem, és hirtelen Trójában találtam magam egy vad háború hátországában, ahol egy teljesen összetört Andromakhé éppen halott kisbabáját siratja. Már éppen osztoznék vele mérhetetlen fájdalmában, amikor egyszer csak véletlenül hozzám ér a mellettem ülő néző, és ezzel egy csapásra visszazuhanok a valóságba.

Ahol jó néhány percbe beletelik, mire újra tudatosul bennem, hogy egy kicsiny lakásszínház még kisebb nézőterén ülök, és hogy az imént tőlem kevesebb mint másfél méternyire, az őrület szélén táncoló Andromakhé valójában nem más, mint Kata. A halott „pólyás baba” a kezében, pedig nem egyéb, mint egy fehér textilpelenka. Hát, mi ez, ha nem katartikus színészi teljesítmény? 

Így ért célhoz a tiszteletpéldány. És bár az ajándékba szánt virág lebucskázott az asztalról, túlélte, „a kézi csokit” pedig közösen fogyasztottuk el aznap este.