„Az otthonomtól a hazámig” – 16 nap misztikus utazás a gyergyószentmiklósi árvákért

Futni mentem

Sebestyén Tímea, aki hobbi ultrafutónak tartja magát, de a szobája telis-tele van érmekkel és kupákkal, az egri albérletében fogad. Bár előző este ért haza második nagy Székelyföldi futásáról, már mindent elpakolt, kitakarított, és csak az arcán látszik némi fáradtság. Nincs sérülése, nem fáj semmije, egy vízhólyagot sem hagyott a lábán a sportcipője, csupán bevizesedett a terheléstől. „Ez ilyenkor természetes – legyint Timi –, de más baj nem lett. Pár nap, és elmúlik. Sokat ettem és ittam, szedtem C-vitamint, sótablettát és magnéziumot, minden rendben volt.” 

Az erdélyi származású nő gyerekként kedvelte meg ezt a sportot, és arra a legbüszkébb, hogy tizenhárom évesen – Petőfi utolsó útján – tizenhárom kilométert futott, és a saját korcsoportjában első helyezést ért el. „Jutalomképp egy borítékot kaptam, ötszáz lejjel. A pénzt természetesen a szüleimnek adtam” – emlékezik. 

Tizenhét évet töltött Székelykeresztúron, ahol szakmát tanult. Ezután költözött Budapestre, hogy munkát találjon. Két hétig az utcára kényszerült, évekkel később pedig magára maradt a lányával, akivel Egerben kötöttek ki. Nem lehet megállítani, és a futásban is egyre aktívabb. 

„Először 2013-ban futottam félmaratont, és beindultak az agykerekeim, hogy székely vagyok, milyen szép volna hazafutni, az otthonomtól a hazámig. Akkor épp nyolc órában egy ügyfélszolgálaton dolgoztam, futva jöttem-mentem, naponta kétszer is megtéve tíz-tizenöt kilométert” – mesél a kezdetekről. 

Timi először 2016-ban futott haza, a Hősök terétől a székelyudvarhelyi sportcsarnokig 802 kilométert tett meg, hogy a helyi általános iskola javára gyűjtsön eszközöket. „Amikor vége lett, ürességet éreztem. Másnap nem kellett újra elindulni, megszakadt minden. Akkor megfogadtam, hogy ezt az életre szóló élményt még egyszer átélem.” 

Lépésről lépésre

Az ultrafutó egy Eger melletti gyárban dolgozik hol nappal, hol éjjel tizenkét órát. Amikor eltervezte az újabb jótékonysági futását, saját edzésterve szerint elszántan látott neki a felkészülésnek. „Amikor este hétkor hazaértem, átöltöztem, és indultam edzeni. Télen, sötétben is este fél kilencig vagy kilencig. Egy héten egy nap pihenőt tartottam. Ha elfáradtam, az ajtóm melletti parafa táblára néztem, elolvastam a kifüggesztett idézeteket, és erőt merítettem – avat be a mindennapjaiba Timi, akinek úgy megerősödött az immunrendszere a sporttól, hogy három éve nem betegedett meg. – Három éve, 2022-ben volt egy szívproblémám, kórházba kerültem, és néhány hónapig nem futhattam. Amikor javultak az eredményeim, a kardiológusom javasolta, hogy érzésből kezdjem el. Az egy laza év volt – értékeli Timi, aki abban az évben »csak« 2622 kilométert futott, a naplója szerint. – Azóta nincs problémám. Nem győzni akartam vagy versenyezni. Ha azt érzem, vissza kell vennem, akkor lassítok vagy belesétálok. Nekem az életem a futás, szeretem Eger környékét, ahol csodaszép helyeket fedeztem fel.”

Timi két évig készült a jótékonysági akciójára testben-lélekben. Bár két fő szponzora lett volna, az utolsó pillanatban visszaléptek, így önerőből kellett a kísérő lakóautót bérelnie. Az erre szánt kölcsönpénzt a Futapest Klub egyik tagjának köszönheti. A klub támogatta 2016-ban is, amikor munkanélküliként indult Székelyföld felé. Bár néhányan próbálták lebeszélni, nem engedett. Nekivágott a 640 kilométer hosszúra tervezett útnak, amely végül 676 kilométer lett. 

A tizenhat nap alatt naponta több mint negyvenkét kilométert, vagyis egy maratont tett meg. Így gyűjtött adományt a gyergyószentmiklósi Szent Anna Gyermekotthon huszonnégy árvájának.

Két fiatal kísérte, tizennyolc éves Bibi lánya és osztálytársa, a tizenkilenc éves Doni, aki másfél éve szerzett jogosítványt. „Megbíztam bennük, és nagyon szépen összedolgoztunk – mondja Timi. – Mindig csak a következő napot, a következő lépcsőfokot néztük. Lépésről lépésre haladtunk előre, mert csak így lehet.”

A bajból is a jót kihozni

Az ultrafutó reggelente kilenc órakor állt az elképzelt rajtvonal elé, és hat-hét órát futott az aznapi célig. Nem múlt el nap izgalmas kaland vagy kihívás nélkül, de ez nem zavarta őt. Annál élvezetesebbnek találta az egészet. „A szívem-lelkem erdélyi – vallja. – Mindig székely maradok, függetlenül attól, hogy az anyaországban élek. Mi, székelyek a bajban is a jót látjuk, és megoldjuk a problémát. Nem húzzuk le, inkább felemeljük magunkat.” 

Most csak néhány kalandot említünk meg, a teljesség igénye nélkül. „Nem gondoltam volna, hogy a kutyáktól félni fogok – jut eszébe Timinek a nehézségeket felidézve. – Erdélyben sok kóbor kutyával találkoztam, már Nagyváradtól kezdve. A kilencedik napon Zsibó és Kisesküllő között három kutya majdnem rám támadt. Nem volt időm kivenni a kutyariasztót a hátizsákból, ezért az emelkedőn, a szerpentinen szaladtam fel. Akkor húztam meg a jobb lábam. Aznap el is tévedtem a gyalogos úton, ezért utána az országúton futottam. Inkább pluszkilométerekkel, de biztonságosan tartottam előre az út szélén, a forgalommal szemben.” 

A kutyáknál még komolyabb veszélyforrásnak számítottak a medvék. Érthető, hogy az erdős részeken beköltözött Timi szívébe a félsz. Megnyugvást jelentett számára, amikor a néptelen országúton végre szembejött vele egy székely bácsi. Azért látott egy fiatal medvét, le is fotózta, de szerencsére motoros és biciklis is járt arrafelé, és a zaj beűzte a macit az erdőbe. 

Nem kis kihívást jelentett a Hajdúszoboszló és Biharkeresztes közötti szakasz a vihar miatt. Szerencsére akkor az ultrafutóhoz társult egy régi barát, így együtt küzdöttek. „A szénabálákat az útra fújta a szél, fák dőltek ki. 

Egymásba kapaszkodtunk, de így sem tudtunk haladni. Mentők mentek el mellettünk az úton, és a harmadik intett, hogy szálljunk be, mert életveszélyes odakint. Hátul kinyitottuk az ajtót, de hosszú percekig nem bírtuk becsukni, és szakadt be az eső. 

Egy nénivel és bácsival együtt bevittek a kórházig. Ott kezdett kisütni a nap, és párás meleg lett. Visszaszaladtunk a kiinduló helyre, hogy egy kilométert se veszítsünk el a távból” – teszi hozzá Timi, aki inkább élvezetesnek találta ezt a helyzetet, mint bosszantónak.

Minden nap csoda

„Mindennap úgy keltem fel, hogy ez a nap is csoda lesz” – mondja lelkesen, és a beszélgetésünk során folyamatosan mosolyog, de a meghatottságtól olykor a sírás kerülgeti. Útja során szinte mindig érte valamilyen meglepetés: meleg vacsora, zuhanyzási lehetőség, áram a lakókocsi számára. Kőbányánál egy árustól két csomagolt kürtőskalácsot kapott, az egyik bontatlanul megmaradt, és engem is megkínál belőle. A konyhában majszolgatjuk az édes, málnadarabokkal szórt tésztát, miközben Timi sorolja az ismeretlen, jólelkű emberektől kapott segítségeket. 

„A magyar polgármestereknek írtam e-mailt a várható érkezésemről, de ott is gondoskodtak rólam, ahol román a polgármester. Margittán egy biciklis látta meg a lakóautót, és felajánlotta a segítségét. Mutatott egy helyet, ahol meleg ételt ehetünk, és felhívta az egyik képviselőt. Hamarosan Almási István portáján kötöttünk ki, sosem fogom elfelejteni. Nála székely szokás szerint egy pohár pálinka mellett beszélgettünk. Telefonált a péknek, hogy hozzon reggelre friss kenyeret és kalácsot. Egy boltostól tejet, sajtot, szalámit kért. Egy mezőgazdász negyvenkét liter gázolajjal tankolta meg a lakóautót, és egy-egy szatyor házi paradicsomot és paprikát adott. Másnap Szilágysomlyóba készültünk, ahol szintén román a polgármester, de felhívta a magyar iskola igazgatóját, aki háromcsillagos szállást intézett nekünk. Szívmelengető volt ez az egész történet. A lányomék ámultak-bámultak, hogy ­idegen emberek, és milyen segítőkészek.”

Szalárdon Timinek egy ismeretlen futótársa akadt, akinek az édesanyja a szennyes ruhákat is kimosta. De a legszebb mégis az utolsó nap volt. Az ultrafutó hatvanhárom kilométert tervezett a végére, Székelyudvarhelytől Gyergyószentmiklósig. Épp félúton, Sikaszón laknak a szülei, akik útközben frissítették, és két öccse családja is szurkolt neki. 

„Tudtam, hogy az árva gyerekek várnak a gyergyószentmiklósi táblánál. Jó volt látni a szemükben az örömöt. 

Megfogtuk egymás kezét, és együtt futottunk. Tettünk egy tiszteletkört, és kérdezgettek, hogy tényleg Magyarországról futottam-e idáig. 

Mutatták, hogy melyik iskolába járnak, mesélték, hogy mit sportolnak – sorolja a könnyeivel küszködve. – Amikor vasárnap reggel elindultam a cél felé, olyan volt, mintha egy templomban imádkoznék, és Isten elé mennék. Mintha ünnepelnék a gyermekotthon árváival. Sokat kaptam fizikailag és lelkileg is, teljesen feltöltődtem. Ez volt az én nyári szabadságom. Minden percét, minden lépését megéltem: a hegyeket, a bokrokat, minden virágot. Misztikus utazás volt ez a tizenhat nap.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2025. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>