A puzzle története – Így álltak össze a kirakós darabkái

A mai puzzle elődjével már II. Apafi Mihály (1676-1713) erdélyi fejedelem is játszott gyerekkorában. Igaz, akkor ez még nem a ma ismert módon nézett ki, görbe vonalakkal elválasztott papírelemek helyett csontlapocskákon volt a kép. A brit John Spilsbury 1766-ban alkotta meg a játék azóta is kedvelt formáját: ő egy falapra ragasztott Nagy-Britannia térképet vágott fel kisebb darabkákra lombfűrésszel. 

A „boncolt térképnek” nevezett kirakóst kezdetben földrajztanításra, térképészeti tudnivalók gyakorlására használták. 

A fa puzzle-t a 19. században váltotta fel a papír, köszönhetően a nyomtatási és a vágási technika fejlődésének. Mivel a darabkákat előállító gyors fel-le mozgással működő fűrészek valamelyest hasonlítottak a varrógépre, és főleg, mivel a bérükre jóval kevesebbet kellett költeni, a tömeggyártott kirakósok készítésére gyakran nőket foglalkoztattak.

Feldarabolt országok

Hazánkba eleinte német gyártású darabok érkeztek, és azokkal jómódú családok gyermekei játszottak az 1800-as évek közepén. A szélesebb körű elterjedésre a 20. századig kellett várni. Erre lehet az egyik első példa az országtérképet ábrázoló puzzle, amely már a nagyszebeni Neuzil Ferenc papírgyárában készült 1906-ban. A nép- és középiskolák számára ajánlott kirakós segítségével nemcsak az egyes vármegyék elhelyezkedését, de azok méretét, alakját is megtanulhatták játékos formában a gyerekek. Felnőtt szórakozásként az Amerikai Egyesült Államokban lett először divat belőle, a nagy gazdasági világválság idején. Itt lehetett puzzle-t kölcsönözni, sőt akár ingyen is hozzájuthattak egy-egy kirakóshoz – igaz, ezek általában valamilyen terméket reklámoztak. Az óriási népszerűséget nemcsak az olcsóság okozta, hanem az, hogy az ára ellenére mégis tartós, többször használható szórakozási forma volt a kirakósozás a nehéz időkben, több korosztály számára. E jó időtöltés ráadásul az agynak és a léleknek is jót tett és jót tesz. Jobban érezzük magunkat tőle. De miért is?

Kép

Kirakós játék 1766-ból – Forrás: Wikipedia

„Játszani mindent, mi élet”

Ahogy elkezdjük keresgélni az összeillő darabkákat, hamar azon kapjuk magunkat, hogy kizárólag erre koncentrálunk, a mindennapos gondok és aggodalmak háttérbe szorulnak. 

Csökkenti tehát a stresszt, mert a fokozott koncentráció segít a zavaró tényezők háttérbe szorításában, arra késztet, hogy kizárólag a jelenre összpontosítsunk. 

Éppen ezekért a járulékos jótékony hatásokért ajánlják például ADHD, depresszió esetén. A képrejtvény ugyanakkor nemcsak a figyelmünket javítja. Fejleszti a memóriát, a türelmet, a kitartást, a képzelőerőt, az analitikus gondolkodást. A kirakós játékok egyszerre foglalkoztatják az agy bal és jobb féltekéjét. Kisgyerekeknél emellett javítják a szem–kéz koordinációt. Ha csoportosan játszunk, beszélgetésre, együttműködésre ösztönöz. A végeredmény pedig a problémamegoldó képességeinkbe vetett bizalmat növelheti.

Kép

Egy régi puzzle a Birmingham Museum and Art Gallery gyűjteményéből – Forrás: Flickr/Birmingham Museum and Art Gallery

A Nagy Rejtvény

Babits a fent említett művében szépen érzékelteti a játék összetettségét és a sorozatos új kihívásokat, amit az adni tud. A brit asztrofizikus, Sir Arthur Stanley Eddington gondolatai kapcsán ugyanis ezt írja erről a játékról és úgy általában az emberi elméről, az ember helyéről a világban: „Ami pedig a Nagy Rejtvényt illeti, azt Eddington a kirakós puzzleökhöz hasonlítja: ez ma szintén divatba jött játék. Egy nagy képet szétnyírnak ezer apró darabkára, nem kockában vagy szabályos figurákban, hanem szeszélyes girbegurba vonalakban; azt kell megint összeállítani. Így próbálja a tudós összeállítani a világ képét, hogy olvashassa rajzát, jelentését. Mit jelent az, hogy Einstein megcáfolta Newtont, és az új elmélet minduntalan fölborítja a régit – s a tudomány azért mégis halad? A puzzle-fejtő összeilleszt néhány darabkát a nagy kép töredékeiből, s boldogan kiált föl: megismerhető figurát vél felfedezni benne, egy részletet az égből felhőkkel. De sejtését hamar megcáfolja a kirakott képszelet növekedése (vagyis a tudomány haladása); még néhány darabka, s mi előbb égnek és felhőknek tűnt föl, az most duzzadó vitorla, a kék tenger hátterében. Ez is csak hipotézis, melyet romba döntenek az új adatok. A kép fejlődik, s a vitorlából bő drapériájú emberi öltöny lesz, vagy talán egy lebegő istenség köntöse. 

A kirakó örül minden újabb felfedezésnek, mert mankót ad neki a továbbhaladásra, lépcsőt az ismeretlen Igazi Kép felé. 

De rossz úton jár, és megcsalódik az, aki a felhőre vagy vitorlára, vagy akár a köntösre vallást vagy világnézetet akarna alapítani. Így nem használhatók vallás vagy világnézet alátámasztására a Tudomány hipotézisei sem. Vallást vagy világnézetet adni számunkra a Tudomány a legkevésbé illetékes. Mindennek igaza lehet; de a tudománynak végső feltevéseiben egész bizonyosan nincs igaza: mert az Igazi Képtől még messze vagyunk... Az igazi képet sohse fogjuk látni.”