„Azonnal költözhető, csak nem eladó!” – Így adtam el két hét alatt és tartottam meg a lakásomat

A szerelmestől a hadvezérig

Alig 48 órával azután, hogy tudomást szereztem az otthoncsere esélyéről, máris teljes puccparádéban várom az érdeklődőket – rendrakás, takarítás, lakás befotózása, három felületen való meghirdetése, a kéretlenül hívogató, matricaként tapadó ingatlanosok lerázása kipipálva. A harmadik-negyedik napon már nélkülük is egymásnak adják a kilincset a vevőjelöltek, csak úgy kapkodom a fejem a forgatagban.

Betoppan a helyszínen szerelembe eső típus, aki azonnal meg is tervezi, mekkora lesz az új fürdőkád, melyik sarokba állítja az olvasólámpáját, hol fog aludni a macskája. Majd soha többé nem jelentkezik.

A mindenbe belekötő alkat, aki ha látható hibáját nem fedezi fel a lakásnak, képzeletben még a falat is kibontja: nyilván a csövekkel lesz probléma odabent. Gyanúját mutatóujja öblös kopogásával nyomatékosítja a fürdőszobacsempén. Felbukkan a magát rögtön otthon érző típus, aki kidobja a szemetét, családilag elvonul a mosdóba, végignyitogatja a csapokat, ráfekszik a franciaágyra, sőt a futópadon is letekerne egy sprintet, ha engedném. Szóban ajánlatot tesz, majd kámforrá válik. Nem gond, élvezem a kihívást.

Jön aztán a hadvezér, aki mindjárt seregestül érkezik: egyik apródja a lépcsőházat fürkészi, a másik a kanapé alatt hasalva szuszog, a harmadik egy mérőszalaggal a bojler és a vízóra közti távolságot méri. Ugyanezt a kijárat és a metrómegálló között is megtenné, de lebeszélem az aránytalan fáradozásról.

Inga, kártya, csavarhúzó

Távozásukkor kiszúrok a földszinten egy „A kutyapszichológus rendelési ideje megváltozott” táblát, a következő jelölt érkezéséig egy csavarhúzóval azon kepesztek, hogy eltávolítsam. A ház Ace Venturája ugyanis már rég elköltözött, nem hiányzik, hogy valakit depressziósan vonyító ebek rémképe riasszon el a lakásvásárlástól. Mondjuk még mindig jobb, mintha csótány- vagy patkányirtást hirdettek volna.

Hogy biztosra menjek, a felső szomszédhoz is felcsöngetek, kérve, hogy legalább ma ne rohangáljon a plafonomat dobogtatva fel-alá a kisfia, mert ők a hirdetésben „csendes szomszédokként” szerepelnek.

Kezdem úgy érezni magam, mint Chevy Chase a Fura farm című filmben, aki, miután meghirdette a házát eladásra, az egész települést felbérelte, hogy játsszák el az angyali közösséget, amivel a leendő vevőt – bizonyos százalékért az árból – leveszik a lábáról. Az alsó szomszéd ebben mondjuk aligha lesz partner, miután kijelentette: ha én elköltözöm, neki sem lesz maradása (tényleg ilyen jóban vagyunk).

Nemsoká feszült kisugárzású nő érkezik, táskájában ingával, amivel a lakás energiáját mérné, de végül csak beszél róla, elővenni nem meri. Otthon kártyát is vet rá, hogy neki rendelték-e ezt az otthont, veti fel a lehetőséget – ráhagyom. Középkorú házaspár követi őt a lányukkal, aki elvarázsoltan téblábol. A nadrágot az anyuka viseli, aki meg se szólal, csak mimikával jelzi a férjének, hova (ne) lépjen, mit (ne) mondjon. Az úrral végül semleges témáról, a futballról csevegünk, miután az erkélyről megvizslatta a szemközti családi házat, melyen szintén „ELADÓ” tábla függ, és eltűnődött, vajon az mennyibe fájna.

Otthon Start, Happy End?

Barátnők is jönnek lakást nézni, a nappali olyan napos, hogy bent is napszemüveget viselnek, ez még sose jutott eszembe, pedig nem rossz ötlet. Később a falszomszédom is befut, ő is szeretné megvenni az ingatlant, konkrét ajánlatot is tesz rá, csak az a lassú fizetési ütemezés miatt nem ideális. Sorjáznak az Otthon Start hiteles érdeklődők: fiatal pár, apuka a lányával, újabb fiatal pár. Hétközben csökken a hétvégi dömping, újra ingatlanosok garmadájával hadakozom. Egy energetikai tanúsítvány készítését kínáló hölgy is telefonál, de olyan robothangon darálja el a tudnivalókat, hogy visszakérdezek: ugye nem mesterséges intelligenciával beszélek? Ez rosszuleshetett neki, mert kiderül, hogy nem.

Ekkorra már gyűlnek a dilemmák a fejemben a tervezett költözést illetően – annyit ajánlgattam másoknak a lakásomat, kihangsúlyozva az előnyeit, velük együtt csodálva a pazar kilátást a budai hegyekre, hogy magam is újra beleszerettem.

Még öt napot adok a projektnek, addig eldől, hogy megnyerem-e a versenyfutást az idővel, meg az is, hogy mit szeretnék valójában: feladom-e a járt utamat a járatlanért, aminek – időközben mérlegelve – már jó néhány várható hátrányát is előrevetítem.

Kedves idős hölgy érkezik másnap, miután hellyel kínálom, egy órácskára letelepedik a karosszékben. A gyerekkoráról mesél, a lakás kevésbé foglalkoztatja, inkább a környékhez fűződő emlékeit cibálja elő, amik hatására bepárásodó szemmel távozik. A lépcsőházból visszafordulva bizalmasan odasúgja: a pénze is megvan ám a vásárláshoz. Többé nem hallok felőle. A naptáramban még egy név szerepel, ő lesz az utolsó, akit beengedek, ám az érkezésére virradó éjszakán szokatlan rémálomra riadok fel.

A dollárjelek csábítása

Az egyetlen családi költözésünket követően édesapámat látom az új nappalinkban tehetetlen dühtől majd szétrobbanó fejjel, mi tanácstalanul vesszük körbe. Ő bő évtizede nincs köztünk, azóta csak szép, megnyugtató álmaim voltak vele – vajon miért látom most ilyennek, mit üzenhet odafentről ezzel?

Fölidézem: akkor úgy költöztünk, hogy egy nap volt csak hátra a letett foglalónk elvesztéséig, amikor beesett egy készpénzes vevő a régi lakásra, akinek hála ki tudtuk csengetni az új árát, így megléptük a cserét. Ám az új helyen rengeteg gonddal szembesültünk, boldogság helyett káoszt hozott a váltás.

Közben delet harangoznak, belép az utolsó vevőjelölt, aki körbesétál – nem kopogtat, nem kritizál, azzal támaszkodik le a konyhapultra, hogy minimális alkuval készpénzben azonnal letenné a vételárat.

Egy nap gondolkodás után visszahívom: a lakás nem eladó. Ő is beleszeretett, válaszolja, még ráígér, gondoljam át, így már tényleg jó feltételekkel költözhetnék. Hihetetlen sikerélmény, hogy két hét alatt sikerült a lehetetlen: lényegében eladtam a lakást még egy millióval többért is, mint amire szakértőm, az AI taksálta. Ergo bármire képes vagyok! Akár meg is tarthatom. Hirtelen ez lett a vonzóbb kihívás: nemet mondani a szemem elé kúszó dollárjelekre. Pont mint Chevy Chase tette a Fura farm végén.

Elnyújtózom a kanapén, jobb kezem a telefonon, hogy tárcsázzam az ajánlattevő számát a végleges válaszommal. Bal kezemmel az erkélyajtó üvegén át intek a budai hegyeknek. Jó újra itthon lenni.