Kényszertömték, sokkolták, őrültnek nyilvánították – Pákh Tibor túlélt mindent, és soha nem tudta megtörni a hatalom

Gyermekkor szabadságban

Pákh Tibor 1924-ben született Komáromban. Édesanyja, Konkoly-Thege Gizella tehetséges zongoraművész, míg édesapja, dr. Pákh János nemesi származású ügyvéd és gazdálkodó volt. Gyermekkora nemcsak jómódban, de nagy szabadságban és sokszínű társadalmi környezetben telt. Utóbbi hozzájárulhatott ahhoz, hogy felnőttként elfogadóvá vált a másként gondolkodókkal szemben – írta róla tanulmányában Kőrösi Zsuzsanna szociológus, kutató. 

11 kilós kalapáccsal kellett dolgozniuk

Tanulmányait Komáromban kezdte, később a tatai piaristákhoz, majd a komáromi bencésekhez került gimnáziumba, ahol érettségit szerzett. Apját követve jogásznak készült, így a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karán tanult, azonban tanulmányait meg kellett szakítania.

A második világháború végén bevonult a negyedik huszárezred pótkeretéhez Sopronba. Ahogy az oroszok előretörtek, ő és társai fogságba kerültek. Kezdetben azzal hitegették, hogy kapnak papírokat, és utána hazamehetnek, de nem így lett. 

Először Moszkva mellé vitték, majd egy kőbányában fogták munkára, kőtörő lett a bátyjával együtt. 

11 kilós kalapáccsal kellett dolgozniuk és napi 10 köbméter követ kellett feltörniük – mesélte egy vele készült portréfilmben a túlélésről egy olyan helyen, ahol nemcsak fizikai, hanem komoly lelkierőre is szükség volt. A Szovjetunióból csak 1948-ban térhetett vissza Magyarországra.

„Bácsi, gyere velünk! Elmegyünk Nagy Imre bácsihoz” 

Mire hazatért, szeretett édesanyja már nem élt, apját, bátyját és őt pedig kuláknak nyilvánították, és a kuláküldözés minden szenvedését el kellett viselniük. „Nappal kapáltam, kaszáltam, dolgoztam, éjszaka pedig tanultam” – fogalmazott. 

Végül ledoktorált, ami nagy tudása ellenére nem ment egyszerűen. Új professzorok kerültek ugyanis az egyetemre, egyikük a szigorlaton közölte a fiatal joghallgatóval, hogy nála márpedig Lenin Állam és forradalom című könyvéből kellett volna felelni. „Azt se tudtam, hogy az mi fán terem” – emlékezett vissza Pákh Tibor, aki megszerezte a diplomáját, hivatásában elhelyezkedni viszont nem tudott. 

Végül a Csepel Autógyárban kapott állást mint fordító: orosz, német, angol, francia nyelvről fordított. A gyárban dolgozók pedig annak ellenére, hogy mindenütt különböző kommunista jelmondatok, képek vették őket körül, nem törődtek a kommunista mozgalommal. 

Átlőtték a lábát

A gyárban a műegyetemi mérnökhallgatók mindig beszámoltak neki a forradalom aktuális eseményeiről. Így történt, hogy 1956. október 22-én már értesült róla, milyen események zajlanak egyetemista körökben, majd eljött október 23-a. „Én a Múzeumkertben voltam továbbra is, amikor jött egy csoport fiatal gyerek, és megszólítottak: »Bácsi, gyere velünk! Elmegyünk Nagy Imre bácsihoz«” – mesélte az egy.hu-nak adott interjújában.

Pákh Tibor állította, a Kossuth téren nem sortűz volt, hanem egy folytatólagos, huzamos vérengzés. 

Amikor lőni kezdtek, egy orosz tank tövébe feküdt, majd társaival az Országház egyik oldalsó bejáratához szaladtak, de nem engedték be őket. Újabb sortűz kezdődött, a jogász a metró felé futott, amikor lövés érte, átlőtték a lábát. Először befeküdt a halottak közé, onnan vitték aztán kórházba. 

„Lefogtak hárman, és benyomtak az autóba”

Felépült és folytatta munkáját, egészen 1957-ig, amikor a gyárban egy ENSZ-tiltakozási jegyzéket akartak vele aláíratni: a szövegben az állt, hogy ne tárgyalják az ENSZ-ben a magyar ügyet. Pákh Tibor nem értett ezzel egyet, nem írta alá. Kirúgták. 

Amikor értesült róla, hogy ’56 után hogyan végzik ki a fiatalokat, próbálta tájékoztatni erről a külvilágot, írásait a forradalomról, a retorziókról, a kivégzésekről eljuttatta nyugatra. A következő években módszeresen ráállítottak valakit, végül 1960 novemberében elfogták.

„Mentem a munkahelyemre, a Műszaki Fordítóirodába. Mellém állt egy autó, lefogtak hárman, benyomtak az autóba” – emlékezett vissza.

A Gyorskocsi utcába vitték. Végül politikai tanulmányok írásával vádolták meg, de a per tárgyalásán nem tudtak semmit bizonyítani, ami az elítélésére okot adott volna. „Veszedelmes ellenforradalmárnak” titulálták. Tizenöt évre ítélték a fiatal jogászt, aki a börtönben és mindenütt az emberi jogokért harcolt. 

Göncz Árpád volt a társa

A rácsok mögött először a fordítóirodában dolgozott, ahol Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök volt a társa. Később, amikor Pákh-ot áthelyezték, a szintén elítélt Bibó István egykori államminiszter került a helyére. Egy jogszabály szerint 1963-ban amnesztiával szabadulnia kellett volna, de őt és összesen körülbelül ezer politikai foglyot továbbra is börtönben tartottak. 

Kádár János miniszterelnökként ezt letagadta. A hír eljutott a börtönben ülő jogászhoz is, panaszt írt a Legfőbb Ügyésznek arról, hogy Kádár megsértette az alapvető személyiségi jogaikat. Megbüntették, magánzárkába zárták, és csillagfűtő (szleng kifejezés arra, aki a börtöni kazánházban dolgozott) lett egy gyilkosságért elítélt személlyel. 

Megtömés, elektrosokk és inzulininjekció – brutálisan megkínozták

Egy másik alkalommal panaszt írt az igazságügyi miniszternek arról, hogy a börtönben működik egy belügyi szerv – operatív osztály néven –, amely jogtalan kihallgatásokat szervez, visszaél a foglyok belső életével. Kijelentette, hogy amíg nem távolítják el őket, éhségsztrájkot fog tartani. 

Fölszólították, hogy egyen, amit ő mindig visszautasított, 48 óra után elvitték az orvosi rendelőbe, ahol megtömés várt rá. 

„A megtömés azt jelenti, hogy lenyomnak egy gumicsövet az ember torkán, amelyik tölcsérben végződik, és ebbe a tölcsérbe beleöntenek 960 kalória folyadékot: egy liternyi tejbe kevernek cukrot, vajat és tojást, és ezt erőszakkal beletömik az emberbe. És ezt mindennap egyszer megcsinálták. Úgyhogy mikor láttam, hogy tényleg tömnek, először abbahagytam az éhségsztrájkot, de aztán folytattam” – részletezte. 

Az éhségsztrájkot böjtnek nevezte

Mélyen hívő katolikus volt, az éhségsztrájkot tiltakozó böjtnek nevezte. „Az ember fő feladata, hogy ne változzék meg. Nehéz nem megváltozni, mikor különböző kegyetlen dolgokat kell átélni. Az Úristen kegyelméből nem féltem soha. Úgy tűnik, a Mindenható valamiért életben akart tartani” – vallotta. 

5 év, 150 elektrosokk

Ezután következtek a keményebb módszerek. Például inzulininjekciót kapott, és megvárták, hogy lecsökkenjen a vércukorszintje, mert amikor bizonyos határ alá csökken, kómás állapotba kerül az ember. „Ez olyan mintha átélnéd, hogy gyengülsz le, és hogy halsz meg” – fogalmazott. Válogatott kínzásokat kellett elszenvednie. 

„(…) odatették a két elektródát a halántékomhoz, és ráadták az áramot. Volt úgy, hogy kisebb feszültséget adtak rá, akkor mindjárt magához tért az ember. Szóval lehetett ezzel játszadozni, de veszélyes volt, sokan belehaltak. 

Jóval később, mikor magához tért az ember a fekhelyén, ahova elvitték, először csak a közelmúlt jutott az eszébe, és csak aztán a korábbi emlékek.

Öt év alatt körülbelül 150 elektrosokkot kaptam. Majd inzulin- és hibernál injekciókat is adtak nekem, amikor kényszergyógykezelésre ítéltek” – sorolta az egy.hu-nak adott interjúban. 

„Gyógyíthatatlan elmebetegnek” nyilvánították 

Miután éveken át elektrosokkos és inzulinkómás „kezelésnek” vetették alá, 1971-ben gyógyíthatatlan elmebetegnek nyilvánították, és a hátralévő büntetését elengedték. Először elmegyógyintézetbe – ahogy ő fogalmazott, a Hárshegyi Bolondházba – vitték, majd hazaengedték, ám továbbra is felügyelet alatt tartották. Hivatalos munkát akart vállalni, hogy megszűnhessen a rákényszerített elmebeteg titulus, de ezt mindig megakadályozták, így egy ideig titokban fordított. 

Folyamatosan megfigyelték, „Diétás” néven célszemélyként hivatkoztak rá a jelentésekben. Még a ’80-as években is többször jöttek érte, és „kocsikázni” vitték, hogy megfélemlítsék, majd messze, akár egy teljesen más országrészben kilökték. 1981 októberében azért tiltakozott éhségsztrájkkal, mert jogtalanul elkobozták az útlevelét. 

Erre beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, ahol kényszergyógykezelésben részesítették, tudatára ható infúziót kapott, és durva mesterséges táplálást alkalmaztak. Magyar értelmiségiek tucatjai és nemzetközi szervezetek is tiltakoztak az embertelen bánásmód ellen, így végül kiengedték, bár útlevelét nem kapta vissza. 

„Az igazságnak csak egy abszolút változata van, az Úristen”

Utoljára 1988. október 23-án tartóztatták le ellenzéki megmozduláson való részvételért. A róla készült titkosrendőrségi jelentéseket először nem akarták kiadni neki, amit azzal indokoltak, hogy ezzel sérülnének azoknak az emberi jogai, akik ezeket a jelentéseket készítették. A szovjet megszálló csapatok kivonulását erkölcsi győzelemként értékelte. 

A rendszerváltás után rehabilitálták, de hivatalosan csak jóval később, 2013-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság javaslatára – amihez a Magyar Pszichiátriai Intézet is csatlakozott – állapították meg, hogy nem elmebeteg.

„A jogász az igazságra esküdött föl, és az igazságnak csak egy abszolút változata van, az Úristen (…) Mivel az igazságnak a letéteményese és védelmezője az Úristen, ezért mindig is harcolni kell az igazságért, és az igazság mindig is győzni fog, előbb-utóbb” – erről beszélt már időskorában, amikor átvette aranydiplomáját. Dr. Pákh Tibor antikommunista aktivista 2022. november 18-án, 98 éves korában hunyt el.