„Ennyi idő egy férjből is elég, hát még egy gyárból” – Amikor Óbuda harisnyában utazott

Hernyóból textil 

A hazai textilipar gyökerei egészen a római korig nyúlnak vissza, már ekkor Óbudán működött a posztókészítők kollégiuma, de az első textillel foglalkozó üzem létrehozásáig hosszú út vezetett. A spanyol származású Valero család alapított elsőként selyemgyárat Pesten az 1770-es években, Mária Terézia és II. József uralkodása idején. Az uralkodók ösztönözték a selyemfeldolgozó manufaktúrák létesítését, így az 1780-as években elindult az óbudai filatórium, azaz selyemcérnázó – ennek emlékét őrzi ma is a Filatori-dűlő és a Filatorigát HÉV-megálló elnevezése –, öt évvel később pedig kezdetét vette a selyemgombolyítás, szintén Óbudán. 

Ezzel párhuzamosan kékfestő üzemek nyíltak, valamint üzembe helyezték az első kötőgépet. Az újítások ellenére a textil nagyüzemi termelésének elindulására egészen a századfordulóig kellett várni, az igazi áttörés pedig az 1920-as években következett be, amikor a magyar gyáripari beruházások fellendülésével negyvenhárom új textilüzem létesült, köztük a Filatorigáti Textilművek.

A textilművek 

A mai Bogdáni út és Ladik utca között 1923-ban egy négyezer négyzetméteres telken kezdték meg a Filatorigáti Textilművek komplexumának építését. A szecessziós elemekkel díszített kétemeletes főépületek, valamint az egyemeletes fehérítő- és melléképületek mind tűzmentes anyagokból, téglából, cementből és vasbetonból készültek, a nyílászárók pedig vasból. 

A főépület földszintjén és első emeletén a kikészítő üzem, a másodikon háromszáz szövőszékkel a szövöde kapott helyet. 

„Az épületek mintegy 60.000 köbméter térfogata a legmodernebb gépek százait foglalja magában, köztük olyan gépóriásokat is, amelyek a 60 méter hosszú munkatermeknek csaknem a felét betöltik” – számolt be 1925 májusában a Textil című lap a frissen átadott gyárról, amely csupán négy évig működött ebben a formában. Ezt követően egyesítették a pestszentlőrinci fonodával, az új vállalat Filtex néven folytatta textilipari tevékenységét egészen addig, amíg a Viktória Kötő- és Szövőgyár egyik telephelye nem lett.

A vastag zokniktól a finomharisnyákig 

A Budapesti Harisnyagyár 1951-ben hat kisebb üzem, többek között a Viktória beolvasztásával jött létre. Feladata a „harisnya, valamint hurkolt termékek gyártása, fonalak és kelmék kikészítése, tevékenységi köréhez tartozó termékek kiskereskedelmi értékesítése” volt (Figyelő, 1974). Az új gyárban a zoknik és vastag harisnyák készítéséhez ismét „a legkorszerűbb gyártástechnikai eljárásokat alkalmazzák korszerű munkatermekben, a legjobb berendezésekkel dolgoznak” – adta hírül a Magyar Nemzet 1951-ben. 

A finomharisnyákat azonban az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete Kötszövöttárugyár utódüzemében, az Óbudai Harisnyagyárban gyártották egészen 1961-ig. Ekkor több üzem beolvasztásával létrehozták a Budapesti Harisnyagyárat, amely a szocializmus időszakának egyik legnagyobb hazai kötőipari nagyvállalatává vált. 

Az Esti Budapest 1952. novemberi számában arról számolt be, hogy „több dolgozó levélben kifogásolta, hogy a bokafixes harisnyákban a gumi igen rövid idő alatt kitágul és így hasznavehetetlenné válik”. 

A Budapesti Harisnyagyár nem teketóriázott, rögvest felhívta a Ruggyantaárugyár vezetőségének figyelmét a rossz minőségű a gumifonalra. „A gumigyár vegyészei ekkor megfogadták, hogy kivizsgálják a hiba okát és a bokafix gyártásához ezután kiváló minőségű gumit szállítanak.” 

Kép

Archív kép

„A textilipar kohászai” 

A finomtermékek gyártása a Budapesti Harisnyagyár főépületének első emeletén kapott helyett, míg a „durva” harisnyagyártás a másodikon zajlott. A padlástérben az 1950-es évektől tanműhely működött, emlékét ma is színes fonaltekercsek őrzik. A dolgozóktól megfeszített tempót követeltek, a második emeleten tíz-húsz, az elsőn ötven gép munkájának ellenőrzése, fonalcseréje hárult egy-egy kötőnőre. 

Ezt a feladatot ráadásul elviselhetetlen hőségben kellett végezni: „A megnedvesített zoknikat, harisnyákat a formázó-gépek láb formájú részeire húzták fel, majd szedték le. A formázólábak gőz- és villanyfűtésűek voltak, 90-120 Celsius-fokos hőmérsékletűek. Így a nyári melegben a műhelyben a hőmérséklet elérte az 50 Celsius-fokot is, állandóan gőz és pára terjengett. Ezért a formázóműhely dolgozóit azújságcikkekben a »textilipar kohászainak« is nevezték” – olvasható Tóth Eszter Zsófia történész a Múltunk című lap 2003. márciusi számában megjelent tanulmányában. 

A nehéz körülmények ellenére a dolgozók hosszú évtizedeket töltöttek el a gyárban, így a tanulmányban idézett T. Károlyné is, aki negyvenöt évig dolgozott a Harisnyagyárban, viccelődve megemlítette: „Ennyi idő egy férjből is elég, hát még egy gyárból.”

Kép

Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

Nyolcvanmillió pár harisnya

A hatvanas évek végén a hazánkban gyártott harisnyák kilencvenöt százaléka már a Budapesti Harisnyagyárban készült – számolt be a Technika című lap –, és kétszáznyolcvan különböző divatcikket értékesítettek: zoknikat, harisnyákat, harisnyanadrágokat, „számtalan mintával és a szivárvány valamennyi színében, (...) ilyen széles skálájú választékból még soha nem volt módja válogatni a kereskedelemnek”. 

Ehhez az eredményhez a kötőgépek fejlődése is nagyban hozzájárult, míg 1960-ban a varrás nélküli női harisnya kötési ideje tizenöt perc volt, 1964-ben már csupán másfél. A gyár az 1970-es években élte aranykorát, 1974-ben a hat gyáregység összesen 3900 dolgozót számlált, és évente nyolcvanmillió pár harisnyát állítottak elő. Nagy részüket külföldön, elsősorban Dániában, Németországban és a Szovjetunióban értékesítették. 

A belföldi piacon óriási sikere volt „az akril, polyamid fonalból készült, puha lágyfonású, gyapjú hatású férfizokniknak, amelyek jó tulajdonságaik miatt egész éven át viselhetők, tetszetősek. Mind nagyobb divat, hiszen jól öltöztet, elősegíti az esztétikus megjelenést, a praktikus térdharisnya, hullámosított polyamid fonalból, csipkekötéssel, tetszetős mintákkal, a tizenévesek és a nők számára sportoláshoz, kiránduláshoz új mintákkal, divatszínekben” – olvasható a Figyelő 1974-es cikkében, ahol egy újításra is felhívták a figyelmet. 

„Az állandóan növekvő közlekedési gyermekbalesetek nyomán kísérletezte ki a Budapesti Harisnyagyár vegyészgárdája az úgynevezett fluoreszkáló színeket, amelyek rendkívül élénkek, szürkületben is messziről jól látható, fényvisszaverő, világító hatásúak.” 

„Bár e termékek a múlt évi Budapesti Nemzetközi Vásáron nagy elismerést arattak, díjat nyertek, nem keltették fel a kereskedelmi vállalatok érdeklődését, nemigen rendeltek belőlük.” 

A rendszerváltás idején a Budapesti Harisnyagyár üzemei önállósodtak, a privatizáció során folyamatosan leépült a gyártás, emellett megjelentek a piacon a külföldi, elsősorban kínai exportcikkek, amelyekkel nem tudták felvenni az árversenyt. A gyárat 1994-ben számolták fel. Az épület jelenleg a Viking Ingatlanforgalmazó és -hasznosító Zrt. tulajdona, körülbelül hetven vállalatnak adnak bérbe helyiségeket. A loft hangulatú irodák főként rendezvényhelyszínként, film- és fotóstúdióként működnek, többek között a Képmás magazin címlapfotói is itt készülnek.

 Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.