Gyerekek, akik nem sírnak, pedig háborúban nőnek fel

„A háború nem a katonák ügye” 

Ukrajna, Gáza, Koszovó, Niger, Kambodzsa, Etiópia, Afganisztán, Algéria, Szíria és Szudán – csak néhány háborús övezet, ahol a beszélgetés résztvevői, hazai haditudósítók, fotóriporterek jártak, kérdeztek és fotóztak. A segélyszervezet budapesti székházában tartott sajtóeseményen olyan tudósítók gyűltek össze, akik testközelből látták a világ legveszélyesebb helyeit, és személyesen tapasztalták meg, mit élnek át a gyermekek és családjaik. 

„A háború nem a katonák ügye. Családok ügye, gyerekek ügye, a mindannyiunk ügye. Ha engedjük, hogy a világ legtávolabbi pontjain elveszett generációk jöjjenek létre, és úgy nőjenek fel, hogy egész gyerekkoruk fegyverek árnyékában telik, aminek következtében nem tudnak fizikailag megfelelően fejlődni, iskolába járni, tanulni, nem tudnak kikapcsolódni, akkor ez nemcsak az ő problémájuk helyben, hanem az egész világ problémája” – hangsúlyozta Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója, korábbi haditudósító. 

Napjainkban a világban több mint 110 fegyveres konfliktus zajlik. Ez a szám magasabb, mint a második világháború óta bármikor. Ez azt jelenti, hogy 450 millió gyermek él konfliktusövezetben, vagy kellett menekülnie onnan. 2023 végére világszerte mintegy 47,2 millió gyermek kényszerült lakóhelye elhagyására. Az UNICEF Magyarország több ismert hazai haditudósítóval fogott össze, hogy segítsék a háborúban élő vagy onnan menekülni kényszerülő gyermekeket. A szervezet élelmiszert, ivóvizet, orvosi ellátást, menedéket, valamint lelki segélyt biztosít nekik,és akkor is segít, amikor a hírek már a következő válságról szólnak. 

Mint az igazgató kiemelte, nekik nincs lehetőségük és nem is dolguk igazságot tenni abban, ki kezd egy háborút, ki tehet róla, ki miatt folytatódik, vagy ki követi el a nagyobb bűnöket. 

Egy feladatuk van: azonnali segítséget nyújtani a gyerekeknek, hogy ne nyomja rá az egész életükre a bélyegét az, hogy megtapasztalták, mit jelent egy háború. 

450 millió gyereknek a világon azonnali humanitárius segítségnyújtásra van szüksége az élet legalapvetőbb feltételeihez, hogy gyerekek tudjanak maradni, és utána olyan felnőtté válhassanak, aki be tud illeszkedni a társadalomba. Pszichoszociális segítséget is kell kapniuk, hiszen még egy békés országban is segítségre szorulnak a gyerekek, a kamaszok a mentális egészségük megőrzése érdekében, hát még háborús övezetekben.

Nyomot hagy a lelkekben – ami a hírekből kimarad 

Szudán, Líbia, Libanon, Etiópia, Gázai övezet, Izrael. Al Ghaoui Hesna tíz éven át, 2004-2014 között tudósítóként járta a háborús övezeteket, majd amikor megszülettek a kislányai, felhagyott ezzel az életformával. De a haditudósítói munka mély nyomott hagyott benne, nem véletlen, hogy ma már a traumával, a félelemmel foglalkozik. Úgy próbálja támogatni az érintett gyerekeket, hogy egy norvég pszichológussal több nyelven elérhető applikációt fejlesztett, ami a nehéz élmények feldolgozásában segíti őket. 

A hírekbe az kerül be, mennyien haltak és sérültek meg, az már nem, hogy milyen mentális következményekkel jár egy háború a gyermekekre nézve. „Amint hallják a repülő hangját, bemenekülnek az asztal alá, és a fejükre teszik a párnát” – erről számolt be évekkel ezelőtt a Gázai övezet mentén egy pszichológus az ott forgató Al Ghaoui Hesnának, aki ijesztő adatokat is sorolt a rendezvényen.

Minden ötödik ember mentálisan súlyosan sérül ezekben az övezetekben. 

A Gázai övezetben a gyerekek fele fontolóra vette már legalább egyszer az öngyilkosságot, ötből három gyerek pedig önsértéssel is próbálkozott már. 

Álmatlanság, ágybavizelés, evési zavarok – ezek mind-mind tünetei és következményei lehetnek a háború sújtotta gyermekkornak. 

Az UNICEF kerekasztal-beszélgetésének résztvevői, balról jobbra: Földes András, Huszti István, Mészáros Antónia, Al Ghaoui Hesna, Nick Thorpe és Vörös Szabolcs – Forrás: unicef.hu

Földes András, a HVG újságírója – aki az október 2-i beszélgetés napján indult Libanonba – arról beszélt, milyen az, amikor a háborúban egyik napról a másikra fel kell nőnie egy gyereknek. Ő egy iraki menekülttáborban végignézte, ahogy egy 12 éves fiú három-négy lánytestvére és édesanyja mellett a családfő szerepébe lépett. 

Sokszor nem Európába irányuló migrációról van szó, hanem arról, hogy a háború sújtotta országban vagy annak szomszédjában rengeteg gyermek él menekülttáborokban. Egy gyerek pedig a háborús viszonyok között is gyerek marad. „Láttam Afganisztánban és Ukrajnában, hogy 8–10 éves gyerekek úti ellenőrző posztos katonát játszanak az út szélén, kibelezett fegyverekkel” – fogalmazott.

Deportált gyerekek és föld alatti iskolák

Az orosz-ukrán háború kezdete óta már több mint száz napot töltött Ukrajnában Vörös Szabolcs, a Válasz Online újságírója. A háború kezdetekor főként Lviv-ből tudósított. 

„A menekültvonatokon csak idős embereket, anyukákat és gyerekeket látott az ember. Volt olyan nap, hogy a 600 ezres Lviv-ben volt 200 ezer menekült.” 

Az újságíró lakott is velük egy menekültszálláson, együtt élték át az első légiriadókat, ami az ukrán lakosság számára ma már természetes, a mindennapjaik része. 

„Az orosz agresszor bevallottan gyerekeket deportál Ukrajnából (…) Az ukránok 20 ezer gyerekről, az oroszok 700 ezerről beszélnek. Az orosz narratíva az, hogy ők megmentik a gyerekeket az ukrán szülők hanyagságától, a háború borzalmaitól. Az amerikai becslés 200–300 ezer közöttre teszi ezt a számot” – összegezte Vörös Szabolcs. Kijev külső részén a Save Ukraine nevű civil szervezet működtet egy rehabilitációs intézményt, ahol a hazakerült gyerekek újra találkozhatnak a szüleikkel. Két hazatért gyerek, Lisa és Denisz mesélte el az újságírónak, mit éltek át. 

Ukrajnában a koronavírus-járvány, majd a háború miatt sok helyen ötödik éve online folyik az oktatás. Ezért, hogy a diákok ne csak képernyőn lássák egymást, Harkivban a háború hozta szükséghelyzetben kitalálták, hogy öt metróállomáson a föld alá iskolákat költöztetnek, máshol pedig bunkeriskolákat építenek, ami sokat jelent a gyerekeknek. „Nem azt élik át, hogy mennyire abszurd ez az egész, hanem végre láthatják egymást, játszhatnak a pajtásaikkal” – mondta az újságíró.

Gyerekkatonák és gyerekek elleni erőszak

„Nemcsak az a gyerekbántalmazás, ha gyerekekre lőnek, hanem ha ők lőnek, vagyis besorozzák őket katonának” – fogalmazott Mészáros Antónia. Tavaly 8655 gyereket soroztak be katonának a világon (leginkább Kongóban, Mianmarban és Szíriában), de a hivatalos adatokon túl óriási a látencia. 2010 óta megháromszorozódtak a gyerekek elleni erőszakos támadások. Egyre gyakoribb a civilek elleni célzott támadás lakott területeken, és egyre többen nem élik túl a háborús konfliktusokat. Tavaly 35 százalékkal nőtt a gyerekek ellen háborúban elkövetett gyilkosságok, csonkítások, és 25 százalékkal az ellenük elkövetett szexuális bűncselekmények száma.

„Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál”

Huszti István, a Telex fotóriportere hét hónapot töltött már Ukrajnában. Legelső emlékeit idézte fel, amikor az ukrán front felé vezető autóúton mindenki szembe jött velük. „Az autókat nők vezették, hátul gyerekek ültek. Látszott rajtuk, hogy általában bevásárolni járnak autóval, és nem több száz, több ezer kilométert tesznek meg. Gyerekek vígasztalták, nyugtatták őket” – mesélte. 

Arról is beszélt, hogy olyan szinten változik meg az életük egyik pillanatról a másikra végérvényesen, hogy az maradandó károsodást okoz a felnövésükben, a pszichéjükben. „Minden tisztelet az övék, ha ezt feldolgozzák” – mondta, majd egy harkivi srác történetét idézte fel. 

A fiú annak ellenére, hogy az oroszok lövik a szülővárosát, az első menekülés után úgy döntött, visszamegy oda, ahol a barátai vannak. Az a vágya, hogy újra focizhasson velük. 

„Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál!” Ezekkel a szavakkal kezdte mesélni a fotóriporternek egy kilencéves ukrán kisfiú a saját történetét. Édesanyját egy rakétarepesz ölte meg, őt magát pedig az oroszok elvitték, végül szerencsére visszakerült a nagymamájához.

A háborúban nem sírnak a gyerekek?

Nick Thorpe, a BBC kelet-közép-európai tudósítója 38 éve él Magyarországon, tudósított a boszniai, valamint a délszláv háborúról, majd járt Ciszjordániában, Izraelben és a Gázai-övezetben. 2022-ben az orosz-ukrán háború első heteiben arra lett figyelmes, hogy nem látott gyerekeket sírni, pedig tele voltak az utak menekülő anyákkal, gyerekekkel. Miért nem sírnak? – erről kezdett írni. A tudósító szerint olyan erejük, bátorságuk volt a gyerekeknek, hogy képesek voltak anyjukat, testvéreiket vigasztalni.

„A gyerekek egy háborúban nemcsak passzív áldozatok, hanem aktív szerepük is van: segítik a családjukat, segítenek a felnőtteknek is túlélni” – magyarázta. 

Felidézte egy meghatározó emlékét, amikor az afganisztáni háborúban egy árván maradt kisfiú lerajzolta neki, milyen házban szeretne majd élni a bátyjával, biztonságban, egy kis tó mellett.

Egy háború után ezeknek a gyerekeknek lehet, hogy még hosszú évekig, évtizedekig segíteni kell nemcsak a traumafeldolgozásban, hanem abban is, hogy újjáépüljön körülöttük az iskola, a kórház... Erről a munkáról is kevés szó esik. Az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója kiemelte: az, hogy a világ figyel, végső soron emberéleteket ment meg, illetve az is, ha jóérzésű emberek akár csak néhány ezer forinttal támogatják a segélyszervezetek munkáját, esélyt adva ezzel a gyerekeknek egy boldogabb életre.