„Azt mertem mondani a KISZ-titkárnak, hogy Magyarországon szabad vallásgyakorlás van” – Nehéz idők, erős emberek
Eger egyik belvárosi utcájában egy öreg, kopott ház álldogál. Kilincsét szinte kézről kézre adták egymásnak a Csák család generációi, rokonok és idegenek, titkos vallási összejövetelek résztvevői. Ma már csak a bottal közlekedő, nyolcvan felé bicegő Csák György lakja. Vele idézzük fel az emlékeket, lapozgatjuk a fotóalbumokat. Epizódok elevenednek meg börtönbüntetésről, halálról, titkos találkozásokról, bizalmas nyomozásról. Olyan, mint egy bűnügyi történet, csak ezt maga az élet írta, amit mi sem bizonyít jobban, mint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának hivatalos dokumentumai.
„Édesapám a nyíregyházi börtönben ült, édesanyám pedig a temetőben feküdt”
A gyökereink anyai ágon egészen Felvidékig nyúlnak. Nagyapám erdőmérnök volt Besztercebányán, Rozsnyón és Ungváron. Édesanyám három évig járt a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre, amíg a háború közbe nem szólt. 1944. október 6-án Ungvár felé közeledett az orosz front, és a család Egerbe indult.
Édesapám Polgáron volt tiszteletbeli főszolgabíró, de ez idő tájt neki is menekülnie kellett, mert a Tisza felől jöttek az oroszok. Egerben, a Friedl ház pincéjében egyesült a család két ága, itt húzódtak meg. Édesapámnak közben jelentkeznie kellett a Nyíregyházi Megyei Bíróságon, ahol B-listázták. A polgári zsidók egy malmot gyújtottak fel, ennek ürügyén vádat emeltek ellene, bár nem volt köze a történtekhez. Másfél évre ítélték.
Mindeközben, 1944. december 30-án, az egri kórházban császármetszéssel jöttem a világra. Édesanyám a szülés során fertőzést kapott.
Meg lehetett volna menteni, de nem volt kéznél penicillin, ezért hat héttel később meghalt. Még mit sem tudtam a világról, amikor édesapám a nyíregyházi börtönben ült, édesanyám pedig a temetőben feküdt. Az orvos megbiztatta nagymamámat, hogy ez a gyerek nem fog megmaradni. Igaz, vézna kisfiú voltam, de megmaradtam.
Rendőrszázados költözött az egyik szobánkba
1945 novemberében nagyszüleimmel a néhai dédapám házába költöztünk. Sokat köszönhetek Ilona nagymamámnak, aki gondoskodott rólam, és a tanulmányaimat egyengette. Korábban három félévet végzett el a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, míg Trianon el nem vágta a Besztercebányáról Budapestre vezető utat. Amikor édesapám kiszabadult a börtönből, nem kapott állást, ezért családokhoz járt fakivágásra az öccsével. Később bekerült az egri Szőlészeti Kutató Intézetbe. A bizonyítványomban így szerepelt: Dr. Csák László földmunkás.
Mindenféle szempontból össze kellett húzni magunkat. Bár a ház, ahol egy befogadott rokonnal együtt hatan éltünk, édesapám nagynénjének a tulajdona volt, egy utcabeli kiküldette hozzánk a Lakásiroda egyik emberét, kiutalás ügyében. A hölgy rendőrszázados társával le is foglalta az egyik szobánkat, a fürdőszobát pedig közösen használtuk. A rendőr szeretett horgászni, időnként halakat tartott a fürdőkádban. Három évvel később sikkasztás és más ügyek miatt eltávozott a párjával. A helyükre először egy elvtárs, később egy fiatal házaspár került, akiknél nagymamám bábáskodott. 1961-ben, amikor édesapám újra megnősült, megkaphatta a kiutalt szobát, így tíz év után végre felszabadult.
Gimnazistaként az ÁVO egri épületében
A ciszterci Debreczeni Sixtus atya lett az első hittantanárom, aki egri megjelenésével felvirágoztatta a közösségi életet. 1951 februárjában megfosztották papi tevékenységétől, és csak titokban misézett, zárt templomban. Egy év múlva az őt követő plébános, Hervay Levente atya is erre a sorsra jutott. Mindketten mezőgazdasági munkából tartották el magukat, házaknál adtak nyelvórát, és illegális hittancsoportokat vezettek.
Sixtus atyát 1954 februárjában az ÁVH teherautója halálra gázolta.
Levente atya négy-öt fős közösségei továbbra is működtek, egymástól elszigetelten. 1958 nyarán még részt vehettem az utolsó bükki táborában, egy rejtett tisztáson.
1961. február 6-án este egy országos akció keretében papokat, szerzeteseket és világiakat tartóztattak le. 29 fiatalt idéztek be, akik kapcsolatba kerültek Levente atyával. 1961. június 5-én engem is behívtak az ÁVO Klapka utcai épületébe. A főhadnagy vezetett az alagsorban, és hallottam, ahogy kulcsra zárja mögöttem az ajtót. Azt gondoltam, hogy innen soha nem jutok ki. A hittant és a tábort nem tudták rám bizonyítani, csak a németórákat Levente atyánál. Figyelmeztettek, hogy ne kísérgessem a nagymamámat templomba. Leginkább a megfélemlítésre mentek, hogy a fiatalokat elriasszák a vallástól.
Érettségi után a Debreceni Egyetemre kerültem, matematika-ábrázoló geometria szakra. Itt kötöttem barátságot Görömbei Andrással, a későbbi irodalomtörténésszel. Harmadéves korunkban besúgás történt, és bőrkabátosok jelentek meg a kollégiumban. Egy negyedéves bölcsészhallgatót lecsuktak, és az összes felsőfokú intézményből kitiltották. Később tudtam meg, hogy kőműves lett belőle. A mi csoportunkban is tartottak gyűlést, ahol a KISZ-titkár mindenkiről jellemzést olvasott fel. Itt hangzott el, hogy láttak a Béke úton, amikor a Szent Anna-templom felé mentem.
Azt mertem mondani, hogy Magyarországon szabad vallásgyakorlás van, amit az alkotmány biztosít. Nem dobtak ki az egyetemről.
György egy bélapátfalvai kiránduláson. Balra Tomka Ferenc atya, középen Csák György, jobbra későbbi felesége, Valéria – Forrás: Csák György
Bizalmas nyomozás „Természetbarát” fedőnéven
1968-ban, ötödéves koromban ismerkedtem meg Valival, aki szintén a Debreceni Egyetemen tanult, magyar–orosz szakon. Egy évvel később kötöttük össze az életünket, és a hetvenes években született két gyermekünk: Mária és Péter. Különböző helyeken kaptunk állást, de hamarosan mindketten Egerbe kerültünk. Tomka Ferenc atya vezetésével – aki a szeminárium teológiai tanára lett – bekapcsolódtunk a közösségi életbe. Havonta összegyűltünk a Jézus Szíve-kápolnában nyílt órára, azaz hittanórára. A távolról érkezők nálunk kaptak szállást és vacsorát. A szilvesztereket is együtt töltöttük, olykor negyvenen. Időnként a házunk előtti juharfánál megjelent valaki és jegyzetelt.
Amikor az iskolában rám bízták a természetjáró szakosztály vezetését, rájöttünk Feri atyával, hogy ki kell aknázni ezt a lehetőséget. A gyerekek igazolványt kaptak, így biztonságban, de óvatosan elvihettük őket lelkigyakorlatra turistaházakba. Az osztálykirándulásokat is úgy szerveztük, hogy egyházmegyék székhelyeit, szerzetesi központokat érinthessünk. Később kiderült, hogy „Természetbarát” fedőnéven bizalmas nyomozást indítottak ellenünk, és a telefonunkat is lehallgatták.
A bazilika oldalsó kijáratával szemben volt a pártbizottság épülete, és amikor a gyerekek kijöttek a templomból, villogtak a rendőrautóval. Feri atya ezután kettesével-hármasával engedte ki őket a főbejáratnál.
Egy reggel a kapunktól az utca elejéig fiatalokról készült fekete-fehér fényképek voltak szétszórva a járdán, amivel valószínűleg az idegrendszerünket akarták próbára tenni.
Farkasszemet néztem egy III/III-as századossal
Közben tanár lettem. A nyolcvanas években sorra készültek rólam a feljegyzések, de csak 1986. december 19-én csaptak le rám személyesen. Az igazgatóhelyettes a telefonhoz hívott, és a vonal túloldalán egy rendőr szólalt meg. Egész karácsonyi szünetben csomó volt a gyomromban, mert január 4-én találkoznom kellett Árva János III/III-as századossal. Egy üres tanteremben másfél órán át beszélgettünk. Egy levelet olvasott fel, konkrét adatokkal. Ugyanarra hivatkoztam, mint egyetemista koromban: Magyarországon szabad vallásgyakorlás van. Azt is meg tudtam mondani, melyik paragrafusban található. A százados azt ígérte, utánanéz, és három hónap múlva visszajön. Márciusban keresett fel újra. Hosszas beszélgetés után azzal fenyegetőzött, hogy az ügyet átadja az igazgatónak. Tudtam, hogy veszélybe került az állásom. A családdal azon gondolkodtunk, hol kezdhetnénk új életet. Végül mégis maradtunk.
A megfigyelés 1989-ig, a végsőkig tartott. 2005 januárjában tudtam meg Tomka Ferenc atyától, hogy a rendőrségi iratokban gyakran szerepelek. Ugyanebben az évben jelent meg Halálra szántak, mégis élünk! címmel Feri atya könyve az egyházüldözésről, hiteles dokumentumokkal. 2008-ban magam is hozzájuthattam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a rólam készült 49 oldalas feljegyzéshez. Jó, hogy hamarabb nem láttuk, mert talán összeroskadtunk volna. Szembementünk az árral, de kitartottunk és megmaradtunk.
A cikk a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések. A Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Őrmester elvtárs, nem tűröm, hogy templomba járással megszentségtelenítse rendfokozatát!” – Nehéz idők, erős emberek
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
