8 igaz történet alapján készült film, amely felráz és mélyen elgondolkodtat

A király beszéde (The King’s Speech, 2010)

A király beszéde vérbeli történelmi film, amelynek karakterei egytől egyig léteztek. A történet főszerepében Albert, York hercege – Anglia uralkodójának, V. Györgynek a fiatalabbik fia – áll, aki intelligens, ám szörnyen dadog. Felesége hosszas próbálkozás után talál számára egy rendkívüli doktort, aki elvállalja a kezelését. Albert eleinte vonakodik alávetni magát az orvos szokványosnak semmiképp sem mondható módszereinek, ám amikor 1936-ban bátyja lemond a trónról és az ő fejére száll a korona, fel kell készülnie a királyi beszédre. Az újdonsült királynak (akit a történelem VI. Györgyként, II. Erzsébet apjaként ismer) egyszerre kell megküzdenie beszédhibájával és a közelgő háború terhével.

A filmet nem is igazán az események láncolata mozgatja, az sokkal inkább a főszerepeket játszó színészek – Colin Firth, Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter – egymáshoz hangolt mesteri játékára épül. A király beszéde finom lélekábrázolással mutatja be, hogyan kerül közel egymáshoz két teljesen más közegben szocializálódott ember, miközben a háttérben felsejlik a második világháború fenyegető réme.

Kép

Jelenet A fegyvertelen katona c. filmből

A fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge, 2016)

Harcolni nem csak fegyverrel lehet – A fegyvertelen katona című film története is erről tesz tanúbizonyságot. Desmond Doss (Andrew Garfield) az első volt az amerikai hadsereg történetében, aki lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a fegyveres szolgálatot, ugyanakkor a második világháború egyik legvéresebb csatájában, az okinawaiban szanitécként 75 bajtársa életét megmentve kiérdemelte a Kongresszusi Becsület Érdemrendet. Doss nem életeket kioltva akart szolgálni, hanem életeket akart menteni, és ez utóbbihoz, úgy gondolta, nincs szüksége fegyverre. A történet címadó helyszínén, a Fűrészfog-gerincnél Dossnak és társainak egy függőleges sziklafalat kellett megmászni, ami azzal járt, hogy a katonák elfáradtak, mire felértek, nem tudták, mi vár rájuk, és már nem volt hova visszavonulni. Ez a támadás gyászos véget ért, ráadásul Doss valahogy fent ragadt, de nem süllyedt önsajnálatba, hanem elkezdte begyűjteni sebesült társait, és ellátásukat követően leeresztette őket egy kötélen az amerikai táborba, ezzel megmentve 75 életet.

A történet érdekessége, hogy az igazi Doss mindig is ellenezte, hogy az általa mélységesen megvetett Hollywood az életéből filmet készítsen, mondván, ami a Fűrészfok-gerincen történt, az csak rá és Istenre tartozik. 

Ennek ellenére mégis elkészült ez az erőt és hitet adó film, amely olykor talán túl naturalisztikus, mégis olyan mozi, amit látni kell.

Kép

Részlet A bennfentes c. filmből

A bennfentes (The Insider, 1999)

Ezt a filmet már csak azért is beválogattam a listába, mert a mai napig aktuális kérdést boncolgat: vajon mekkora azoknak a cégeknek a felelőssége, amelyek bizonyítottan egészségre ártalmas terméket gyártanak, és van-e joguk elhallgatni a teljes igazságot arról, mit okozhat, ha valaki rendszeresen fogyasztja azokat. Mi, hétköznapi emberek pedig valóban birtokában vagyunk mindannak az információnak, ami alapján el tudjuk dönteni, fogyasztóvá válunk vagy sem?

Jeffrey Wigand (Russell Crowe) kutatási és fejlesztési vezetőként dolgozik az egyik legnagyobb dohányipari cégnél. Amikor a vezetés olyan kísérletekbe kezd, amelyek a nikotinfüggés felgyorsítását célozzák, Wigand tiltakozik, amiért kirúgják. Jeffrey ezek után választhatná az összkomfortos és nyugodt életet, ám ő felelősnek érzi magát több millió dohányos sorsáért, és azt akarja, hogy az emberek megtudják az igazságot, ezért kapcsolatba lép Lowell Bergmannal (Al Pacino), a CBS legnézettebb műsora, a 60 Minutes producerével, aki nyomban kiszagolja a szenzációt. Mivel Wigand elismert tudósnak és abszolút bennfentesnek számít, tanúvallomása felbecsülhetetlen jelentőséggel bír az évszázad legnagyobb perében, amit a dohánygyárak ellen indítottak. 

A bennfentes számomra zseniális oknyomozó filmdráma, amit akárhányszor megnézek, a mondanivalója nem kopik. 

Szívből ajánlom azoknak, akik elgondolkodtató, sok szálat mozgató, végtelenül izgalmas filmre vágynak, amelyen még napokkal később is gondolkozhatnak.

Kép

Részlet a Temple Grandin c. filmből

Temple Grandin (2010)

Dr. Temple Grandin professzor valóban létező személy, aki az állattartást segítő eszközök kifejlesztésével szerzett hírnevet. Grandin az autizmus egyik formájában, Asperger-szindrómában szenved, hároméves volt, amikor diagnosztizálták nála. Az orvosok azt javasolták az anyjának, hogy adja intézetbe, ám ő inkább nevelőt fogadott, aki fáradságos munkával elérte, hogy Temple beszélni és írni kezdjen. Miközben a középiskolában a diákok gúnyolódásának céltáblája lett, néhány tanára rájött, hogy a lányt érdeklik az állatok. Az egyetemen pszichológiát és zoológiát tanult, majd doktorált és a nagyüzemi állattartás szakértője lett.

Amikor először láttam a filmet, bevallom, eleinte soknak éreztem a főszereplőt: nem tudtam hova tenni a furcsaságait, a hanghordozását, a kiabálását, a dühkitöréseit, aztán szerencsére megértettem a helyzetét, félretettem az ellenérzéseimet, és már csak azt vettem észre, hogy egyre kíváncsibban figyelem, hogyan alakul ennek a különleges embernek a sorsa. Valódi katarzisként éltem meg, amikor megértettem azt a különleges világot, amelyben él. Mindez Claire Danes színésznő érdeme is, aki csodálatos átéléssel alakítja ezt a nehéz szerepet.

A filmben megismerjük Temple életét annak minden nehézségével együtt: a lányon élcelődnek az osztálytársai, a tanárok képtelenek kezelni a furcsa viselkedését, és úgy általában véve ellenszenv fogadja mindenhol. Ám ő ahelyett, hogy magába roskadna, tervez egy marhafürdetőt, empatikussá varázsol egy vágóhidat, és sikeres autistaként ismeri meg az egész világ.

A produkció premierjét követően számtalan autista gyermeket nevelő szülő köszönte meg Grandinnak, hogy végre megtudhatták, mi jár a gyermekük fejében. 

Amellett, hogy valóban fordulatos alkotásról van szó, rendkívül tanulságos és látókörtágító is egyben, ezért megtekintését mindenki számára ajánlanám 12 éves kor felett.

Kép

Jelenet a Hacsi c. filmből

Hacsi, a leghűségesebb barát (Hachi: A Dog’s Tale, 2009)

A Hacsi számomra az egyik legszebb alkotás kutya és ember barátságáról és a feltétlen szeretetről. A történet pedig valóban majdnem ugyanúgy játszódott le Japánban az 1920-as években, mint a filmben. 1924-ben Hidesaburo Ueno, a Tokiói Egyetem mezőgazdasági tanszékének professzora fogadta be háziállatként Hacsikót, a gazdátlanul kóborló akitát. A kutya minden munkanap végén hálásan üdvözölte a professzort Tokió Shibuya nevű vasúti megállójában, egészen 1925 májusáig, amikor a professzor agyvérzést kapott és meghalt, így már soha nem tért vissza az állomásra. A következő kilenc évben azonban a kutya mindennap várta a professzor érkezését, és pontosan akkor jelent meg az állomáson, amikor a vonat befutott, egészen addig, amíg 1934-ben (más források szerint 1935-ben) el nem pusztult.

A vasútállomáson várakozó akita története mélyen megérintette a japán embereket, akik elkezdtek Hacsikónak finomságokkal kedveskedni, hogy egyen valamit, amíg a szeretett (bár ekkor sajnos már halott) gazdáját várja. A kutya idővel a nem mindennapi hűség jelképe lett, és 1934-ben egy bronzszobrot is kapott a Shibuya vasútállomás előtt azon a helyen, ahol a professzort várta. A szobor ma kedvelt találkozási pont és turistalátványosság.

Ueno professzor halálának 90. évfordulóján, 2015-ben pedig a Tokiói Egyetem mezőgazdasági tanszéke egy új bronzszobrot állított fel az egyetem előtti kertben, amely a gazdájával ismét találkozó Hacsikót ábrázolja.

Kép

Jelenet a Richard király c. filmből

Richard király (King Richard, 2021)

A Williams testvérek neve valószínűleg azok előtt sem ismeretlen, akiket egyáltalán nem érdekel a tenisz. Az a tenisz, ami a kezdetektől fogva a gazdag fehérek sportja volt. Egy Richard Williams nevű fickó – aki, mint tudjuk, fekete – a kaliforniai Comptonban, a statisztikák szerint az Egyesült Államok legveszélyesebb városában mégis úgy dönt, hogy lányaiból, Venusból és Serenából a világ legjobb teniszezőit neveli, és ehhez a döntéséhez következetesen tartja magát. 

A Richard király történetének valóságalapját bárki ellenőrizheti a neten, és ha valakit érdekel a tenisz világa, akkor a filmre úgy ül be, hogy a benne látottak egy részét már biztosan tudja, hiszen a Williams név fogalom ebben a sportágban. 

Mégis megéri megnézni, mert jó érzés olyan történeteket látni, amelyek azt igazolják, hogy ha van egy terved és megingathatatlan hited a megvalósítását illetően, akkor a fáradozásaidat siker koronázza. 

A fiú, aki befogta a szelet (The boy who harnessed the wind, 2018, Netflix)

A főszereplő, William Kamkwamba feltaláló Malawiban született 1987-ben, és hat lánytestvére van. Tizennégy éves volt, amikor hulladékanyagokból megépített egy nagy szélkereket, amely áramot termelt és vizet szivattyúzott, s ezzel a vívmánnyal megmentette a családját és a település lakóit az éhhaláltól. 

Ezt a filmet nemrég láttam, de eddigi filmes élményeim közül a legmélyebb nyomot hagyta bennem, és biztos vagyok benne, hogy többször is meg fogom nézni. Lélekemelő, egyben letaglózó alkotás, így aki arra vállalkozik, hogy megnézi, készüljön fel, hogy akár hetekre a hatása alá kerül. Tele van nehéz jelenetekkel, amelyeket azáltal is sokkal hangsúlyosabban élünk meg, hogy tudjuk, mindez nem kitaláció. Így csöppenünk bele annak a családnak az életébe, amelynek tagjai épp arról vitatkoznak, melyik legyen a nap egyetlen étkezése, a reggeli vagy a vacsora, és hogy adhatnak-e pár falatot a kiskutyájuknak – megvonva maguktól azt a keveset is, ami van –, vagy nézzék végig az állat éhhalálát.

William olvas egy könyvben a megújuló energiáról, a dinamóról, és elhatározza, hogy szélkereket épít. Ehhez azonban a család utolsó, legnagyobb technikai kincsét, apja biciklijét is fel kell áldozni. Mi pedig drukkolunk, hogy kis hősünknek sikerüljön a terve, és elkészüljön a kis házi szélerőmű, amelynek segítségével majd vizet vezet a földekre, és elkezdhet gazdálkodni a falu. 

A film után érdemes megnézni a szélkerék megépítésének igaz történetét, amelyet William Kamkwamba afrikai feltaláló, ma már energetikai mérnök mesél el személyesen: