Példakép születik: Szoboszlai Dominik – Az erő, amely a legjobbak közé emelheti

Ha valaki arra kérne, magyarázzam el a különbséget a nagyképűség és a világra szóló sportsikerekhez szükséges egészséges önbizalom között, azt javasolnám neki, üljön le ő is egy cukrászdába Szoboszlai Dominikkal beszélgetni. Aztán csak figyelje a tekintetét, mozdulatait, gesztusait. Amilyen tisztelettel megköszöni az elé tett italt, amilyen csillogó szemmel hivatásáról, a futballról beszél, s ahogyan – a szomszéd asztal mellől őt szigorú büszkeséggel figyelő – édesapjára néz. Arra a Szoboszlai Zsoltra, aki ezt a fiút hároméves korától fogva munkára és alázatra nevelte, s csak amikor ez a kettő már alapnak számított, akkor tudatosította a srácban, hogy nemcsak szorgalmas, hanem tehetséges is.

Mert „A tehetség isteni áldás, de hihetetlen alázat és akarat nélkül mit sem ér” – ahogy azt Dominik 15 évesen a karjára is tetováltatta. 

Az idézet attól a 114-szeres angol válogatott Steven Gerrardtól származik, aki focistaként 17 éven át szolgálta a Liverpool csapatát, amelynek csapatkapitánya és örök ikonja lett. És akinek 8-as számú liverpooli mezét Szoboszlai Dominik a napokban megörökölte. Hogy idáig eljusson, elengedhetetlen volt az az önbizalom, amelyre sok más mellett a másik karjára varrt farkas is emlékezteti, ha valaki rosszindulatú beszólással találja meg. Azt mondta, ilyenkor eszébe szokott jutni,  hogy nem látott még farkast, aki rosszul aludt volna a birkák véleménye miatt.

Ehhez a belső erőhöz persze az is kell, hogy valaki sohase feledje, honnan indult. Dominik állította, nincs példaképe, hogy a saját útját járhassa, ám amikor arról faggattam, tényleg mindig mindenben a legjobb akar-e lenni, egy „Még szép!” kijelentés után rögtön édesapja felé biccentett: „Akárcsak ő.” „És ha egymás ellen versenyeztek?” – próbáltam sarokba szorítani. „Akkor mindig én nyerek!” – vágták rá ketten egyszerre. „Csak egy kicsit tükörbe kell néznem, és őt látom” – summázta az apa.
Az apa, akitől Dominik 14 éves koráig semmilyen digitális kütyüt nem kapott, csakis a labda volt „a” játéka. Amikor meg végre kapott egy Xboxot, mint a kortársai, akkor nem játszott vele, továbbra is csak a labda érdekelte. A tanulás létezett még, viszont a mozi, a lógás a barátokkal a téren vagy a plázában nem. Szülei nevelése egyértelművé tette: csak akkor kap meg bármit, ha tesz érte, semmi nem jön ingyen.

„Meginogtál valaha abban, hogy jó úton haladsz a céljad felé?” – kérdeztem. „Soha” – válaszolta.

Szoboszlai Dominik (jobbra) és szerzőnk, Szász Adrián 2019-ben – Forrás: Szász Adrián

Abban, hogy Szoboszlai Dominik, a magyar válogatott mindössze 22 esztendős csapatkapitányaként most a világ egyik leghíresebb klubjához szerződhetett – több mint háromszor annyi pénzért, mint amennyit valaha magyar focistáért kifizettek –, menedzserének, a jó nevű családból származó Esterházy Mátyásnak is nagy szerepe van. Szerinte nem nehéz megtalálni a fiúval a hangot, mert az a típus, aki meghálálja a törődést. Az időnkénti nézeteltéréseket vele és apjával Dominik ennyivel nyugtázta: „Általában nekik van igazuk, de eljön majd az idő, amikor nekem lesz.” Az önbizalmát azonban sosem akarták letörni: „Örülök, hogy az szinte határtalan, különben nem tudná kihozni, ami benne van” – véli Esterházy.

Én meg szurkolóként annak örülök, hogy ettől a fiatalembertől még nem láttam a pályán felesleges cirkuszt, sztárallűrt, mindig fegyelmezetten teszi a dolgát – ha remek napot fog épp ki, ha rosszabbat, akkor is. Sosem arra használja a kiemelkedő képességeit, hogy a többieket elhomályosítsa, hanem hogy úgy ragyogjon ki közülük, hogy közben ők is fénylenek. Nem egyénieskedik, alázatosan a csapatérdeknek dolgozik. Amilyen elegáns a pályán, olyan nagyvonalú a drukkerek felé is: sosem felejti el például a mezét vagy a cipőjét meccs után egy kiválasztottnak – általában egy gyermeknek – ajándékozni.

Önmagában az, hogy a Liverpool 40 millió követő által kedvelt Facebook-oldala napok óta a magyar Szoboszlait üdvözli, óriási országimázstuning nekünk.

De ami még fontosabb: amikor a napokban láttam egy Messi-mezes kissrácot a Duna-parton biciklizni, arra gondoltam, nemsoká talán ő is 8-as számú Szoboszlai-mezt kér majd a szüleitől az argentin válogatott 10-es trikója helyett. Bevallom, még nekem is kedvem támadt venni egy ilyet, pedig van köztünk némi korkülönbség a javamra.
Ekkor döbbentem rá arra is: hiába imádtam világéletemben a futballt, soha nem vásároltam még feliratozott futballmezt. Gyerekként szerettem volna, de akkoriban nem volt olyan sikeres magyar labdarúgó, akiét igazán büszkén viseltem volna – emlékszem, végül a saját nevemmel feliratozott dresszben szaladgáltam a balatonfüredi strandon. A német nyaralók nyelve rendesen bele is tört a hátamra vasalt „Szász” vezetéknév kimondásába, akit helyi sztárnak sejthettek. Valami azt súgja, a (fonetikusan) So-Boss-Laee-t az angolok hamar meg fogják tanulni, s közös példaképünk lehet velük.

Dominik a saját nevét ugyan nem hordja a testén, ám kishúga és szülei születési dátumát a karján – szintén tetoválásként – igen. Így rendre ők is „kifutnak vele” annak a stadionnak a gyepére, amelyen épp bizonyítania kell. Legyen az a telt házas Puskás Aréna, karján a nemzeti színű szalaggal, vagy – Lipcse után – a liverpooli Anfield Road, ahol a szurkolók a klub himnuszát immár neki is éneklik: „You’ll Never Walk Alone” – „Sosem leszel egyedül.” Hát, persze, hogy nem. Mert mindenkit visz magával, akinek a sikereiben része van. Fő helyen az édesanyját, aki a hullafáradt kölyökkel anno esténként még tanulni is leült. Vagy csak elé tett egy jó vadast, amiből életmentő volt a repeta.