„Ha nem ülünk a lóra, mit fogunk itt csinálni?” – Natívmethod lovas terápián jártunk

 „Sokan, akik eljönnek, eleve járnak pszichoterápiába, vagy más önismereti módszerrel dolgoznak magukon. Ami itt történik, azt utána továbbviszik az egyéni munkájukba. Időnként egészségpszichológus, coach is elkíséri a kliensét. Az itt szerzett élmények katalizátorként működnek” – magyarázza. 
Azt könnyen el tudom képzelni, hogy egy lovakat nem ismerő, vagy lovaktól félő embernek katartikus lehet egy ilyen foglalkozás, az viszont nem nagyon fér a fejembe, mit adhat olyasvalakinek, aki ért a lovakhoz, beszéli a nyelvüket. „A tanítványaim is ettől a szituációtól félnek leginkább. De a lovasokkal sincs semmi másként, őket abban kell támogatni, hogy a szemüveget át tudják tenni: nem elég, ha az illető jól megcsinálja a feladatot, vagy tudja, hogyan kell megérinteni a lovat. Ezeken a foglalkozásokon a feladatok helyett a folyamatra kerül a hangsúly. Ha ez át tud bennük kattanni, akkor őket is berántja az élmény. 

A kérdéseinkkel és a visszajelzéseinkkel támogatjuk őket abban, hogy a fókusz átkerüljön a lóval való kapcsolatra, illetve az embernek a saját magával, saját testével, saját érzéseivel való kapcsolatára.

Nagyon sok későbbi visszajelzést kapunk a résztvevőktől, amelyekből kiderül, látják a változást az életükben. Megható, hogy a lovak mennyire reagálnak a kliens terápiás igényeire. Belenézni egy ló szemébe, látni magad benne, megérkezni a jelenbe, ez nagyon jó. Megtapasztalni, hogy itt vagyok, élek, jelen vagyok. Nem a gondolataim cikáznak, nem a jövőn, nem a múlton rágódom – már ez is gyógyító.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A foglalkozás ismerkedő beszélgetéssel indul tréner és kliens között, mindig négyszemközt. Ennek intimitását most az én jelenlétem megtöri, a bizalom mégis kiépül. Mivel a férfinak van lovas tapasztalata – egy bérelt lovon rendszeresen lovagol –, Natasa először erről kérdezi őt, és arról, van-e olyasmi, amit már a ló tanított neki magáról. A férfi (nevezzük Sándornak) válaszából az is kiderül, mi a téma, amit a mai alkalomra hozott: „Amit tanultam, az irányítással függ össze. Nagyon finom módszerekkel lehet csak irányítani a lovat, hogy elérjük, azt csinálja, amit szeretnénk. Erre ráérezni bitang nehéz. Másfél éve a munkahelyemen vezető pozícióba neveztek ki, tulajdonképpen kényszerből. Az, hogy ehhez a feladathoz felnőjek, úgy érzem, még folyamatban van. Párhuzamot látok a két dolog között: hogy úgy vezessek egy csapatot, olyan módon irányítsam, hogy az én stílusomnak, habitusomnak megfeleljen. 

Az autokrata vezetési stílusban nem hiszek, másképp kell csinálni. Ez hasonló a lóval is: elérhetem erővel meg erőszakkal is a célt, de nem szeretném. 

Az egyik nehézségem a vezetői mivoltommal kapcsolatban, hogy a saját csapatom tagjaihoz sokkal közelebb állok emberileg, mint az előző vezető, a szerepeket, határokat nehéz tartani, mert úgymond közülük nőttem ki. Annak pedig, hogy ma vezetőként azt csinálok, amit akarok, és nem kéri számon senki a döntéseimet, szintén inkább a nehézségét élem meg: időnként azt is nekem kell megoldani, amire én sem tudom a megoldást. Korábban a munkaidőmet a szakmai feladatok töltötték ki, ma minden problémával hozzám jönnek” – meséli Sándor. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A beszélgetés után Natasa és a kliens együtt kimennek, és bevezetik a fedeles körkarámba a foglakozás másik főszereplőjét, Bocit, aki barna-fehér foltjairól kaphatta nevét. Amikor Natasa kijön a karámból, és Sándor bent marad, Boci magától értetődően a nőt követi, egészen az ajtóig, őt ismeri. A férfi a karám közepén áll. Az első feladat megosztani, megérezni a teret, ismerkedni elvárások nélkül. A ló tanácstalan, szemmel láthatóan bizonytalan, mitévő legyen. Nem segít, hogy elég erősen fúj a szél, hiába vagyunk a karámban, így is érezhetők a lökések, és közben valahol nyerít egy másik ló, ugat egy kutya. Percek telnek el szinte mozdulatlanul, és akkor Boci dönt, odamegy Sándorhoz, mellette érzi a biztonságot. Odadugja a fejét, szagolgatja, egyértelműen barátkozik. Natasa kis idő múlva röviden visszajelzi az eddig látottakat, és megbeszélik, milyen érzés volt a férfinak, hogy a ló odament hozzá, és kereste a testi közelséget. A bemelegítés után nehezebb rész következik: a korábban elhangzottaknak megfelelően a kliens a közelség-távolság tartásával kapcsolatos feladatokat kap. Az állat ekkor már nagyon bizalmas vele, bárhova megy, bármit csinál, követi a férfit.

Csakhogy Sándornak most épp az a legfőbb törekvése – ahogy az életben is –, hogy elérje: a bizalom és a jó kapcsolat ellenére tartsanak egy kis távolságot. 

Kísérletezik testbeszéddel, próbálkozik több módon, ám egyelőre csak pillanatokra tudja elérni, hogy a ló engedelmeskedjen kérésének, és pár méter távolságot tartson. A férfi részéről ez szemmel láthatóan nagy koncentrációt és erőfeszítést követel. Natasa támogatja őt kívülről, majd közösen kielemzik a nehézségeket, Sándor így összegez: „Rengeteg energia kellett hozzá: ha megfeszültem, akkor sikerült, de ahogy engedtem a tartásomból, elveszett az eredmény”. „Próbáld ki, milyen az neked, ha nem csak feszüléssel, erőből éred el, amit szeretnél – mondja Natasa –, a lónak segít, ha egyértelmű az üzenet.” A következő gyakorlat előtt ő maga is bemegy a karámba, és megmutatja, mi következik. Amikor kijön, az állatnak már esze ágában sincs követni őt. Már minden figyelme a férfié, annak minden rezdülésére reagál, olyan ez, mint egy tánc. Szinte szemmel látható: ahogy csökken az izomfeszülés az emberben, egyre több mindenben engedelmeskedik az állat. Legnehezebb feladatként egy konkrét személyre kell gondolnia Sándornak, akivel ellentmondásos, konfliktusos a viszonya, az instrukciók, feladatok ehhez a helyzethez kapcsolódnak. Ez már egy komoly, komplex gyakorlat. El kell küldenie a lovat magától, elérni, hogy körözzön körülötte, és akkor jöjjön vissza, amikor ő kéri. 

Végül nagyon szépen összehangolódik az ember és az állat: az irány, a tempó is harmonikus lesz, az irányítás a férfié, anélkül, hogy megfeszülne. 

Úgy tűnik, a ló dönti el, ideje az egészet abbahagyni, de Sándor elmondja, rajta épp átvillant, hogy ennyi elég lesz, az állat valószínűleg már erre reagált.  

Miután közösen visszavezetik a lovat a helyére, összegzik a tapasztalatokat. Natasa azt kérdezi, mi az, amit a mai alkalomból hasznosítani tud, Sándor pedig ezt feleli: „A belső figyelem. Az ember hajlamos az adott szituációban befeszülni. Az ösztönei viszik el, ahelyett, hogy önmagára is figyelne. Itt is jól látszott, hogy ha egy feszült szituációban akár csak fizikailag el tudok lazulni, akkor ez sikerül mentálisan is. A ló nagyon pontosan jelezte ezeket. Jó volt, hogy egy állat, akivel most találkoztam először, ennyire közel jött. Egy ponton viszont már sok volt. Nekem kell megtanulni felismerni, hogy ez mikor megy át egy határon. Most közel van mindenki, a kollégák is, néha szinte azt érzem, hogy lerágják a húsomat, de nem akarok tőlük távolságot tartani.” 
Natasa pedig így reflektál: „A ló hamar közel került, érezte a biztonságot. A kérdés az, elhiszed-e, hogy tudsz úgy határokat tartani, hogy az mindkét felet szolgálja. Az emberek szeretnek a közeledben lenni. A közelség ugyanakkor dominancia is tud lenni. Érdemes lenne megtapasztalni, mi van a távolságban, ami támogató lehet. A ló például ilyenkor tanul meg önmagában bízni. Már az is segít, ha megnevezzük, hogy ez itt van, tudatosítjuk. 

Sok vezető azért nem tud fejlődni, mert nem vállalja be azt, amit te igen: hogy valamit nem tudsz megcsinálni, vagy valamiben fejlődnöd kell. Te ezt ki tudod mondani. 

Ebben óriási erő van, ami egyúttal sérülékenység is, és ezért lehet hiteles a többiek számára. A lovaknál és az embereknél is nagyon fontos az autentikus működés. Ami van, azzal kell dolgozni: ha éppen félek, akkor kimondani, nem letagadni vagy eltitkolni. A testem – a pulzus, a testszag, a légzés – úgyis mutatni fogja, amit érzek.” 

A foglalkozás valójában élménytanulás: az élményhez mozdulatok, illat, kép is társul, és ezek aktiválódnak, idéződnek fel később hasonló helyzetekben.  

Ez a riport eredetileg a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>