„Igyekszünk vigyázni a Föld nevű bolygóra, mint egy csodálatos kertre” – beszélgetés András Attilával, a Magyar Jezsuita Rendtartomány új vezetőjével

A székelyekről úgy tartják, hogy makacsok, furfangosak és szófukarok…

„…meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó, és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője” – írta Wass Albert. Ebben az idézetben saját makacsságomra és furfangosságomra ismerek rá.

Hol találkozott először a jezsuitákkal?

Tizennégy éves koromban elkerültem Gyulafehérvárra, a Római Katolikus Teológiai Líceumba több székelyudvarhelyi barátommal. A második évben jött egy magyar jezsuita atya Japánból, Nemes Ödön. A kispapok lelki vezetője lett a gyulafehérvári szemináriumban, ami a szomszéd épületben volt, így könnyedén meghívhattuk mi is osztályfőnöki órára. Mesélt a keleti tapasztalatairól, és egy ismeretlen világ nyílt meg számunkra. Lenyűgöző volt, ahogy japánul imádkozott. Az iskolában tanultunk németet, franciát és latint, de a japán szavak csodálattal töltöttek el minket. Ödön atya mindemellett nagyon barátságos volt. Könyveket kértem tőle a jezsuitákról, de bevallom, Szent Ignác, a rendalapító akkor nem sokat jelentett számomra. Viszont ahogy Ödön atya tudott róla beszélni, vagy arról, hogy akik ma Ignácot követik, hogyan élnek, mivel foglalkoznak a nagyvilágban, és milyen fontos számukra Jézus „Társasága” – már kamaszként is megfogott. Több mint tízen gondoltuk úgy az ő hatására, hogy szeretnénk közelebbről megismerni a jezsuita rendet. Érettségi után tehát elhatároztam, hogy belépek a jezsuitákhoz. A provinciális elfogadta a jelentkezésemet, ezért 1996-ban átjöttem Magyarországra, Szegedre, mert akkor ott volt a noviciátus.

Ez ilyen zökkenőmentesen zajlott? A családja minden fenntartás nélkül elfogadta a döntését?

Édesanyám békében van a hivatásommal a kezdetektől a mai napig. Édesapámmal kicsit nehezebb volt a helyzet. Amikor először beszélgettünk a döntésemről, azt mondta „jól van, Attila, akkor nem lesz családod, pap leszel, de itt élsz majd valahol Erdélyben”. Abba viszont már nehezen nyugodott bele, hogy hosszú időre elküldhetnek bárhová a világba, és távol leszek a szülőföldemtől.

Tíz évbe is beletelt, mire ezt elfogadta, de aztán már ő kérdezte: „Na, fiam, mikor szentelnek?”

Sajnos a pappá szentelésemet már nem élhette meg. Húgom büszke volt rám, és ez mind a mai napig megmaradt. Hálás vagyok a családomnak, hogy mellettem álltak, és mindig támogattak a döntésemben. Minden évben hazamegyek legalább egyszer Székelyudvarhelyre, és meglátogatom édesanyámat, aki boldog nagymamaként sok időt tölt az unokáival.

Fiatal jezsuitaként eljutott a Távol-Keletre, Tajvanra. De hallottam, hogy hamar vissza kellett térnie Európába, mert nagyon beteg lett.

25 éves koromtól két évet éltem ott. Az ottani időjárást nem bírták az ízületeim. Olyan erős fájdalmaim voltak, amik a mindennapi életemet tették lehetetlenné. Volt egy olyan kritikus időszak, amikor fájdalomcsillapító gyógyszerek nélkül felkelni sem tudtam, és félő volt, hogy akár le is bénulhatok. Ekkor jöttem haza.

Kudarcként élte ezt meg?

Igen, volt kudarcérzés bennem, mert amit megálmodtam, nem valósulhatott meg. Amikor kimentem, a terveim hasonlóak voltak ahhoz, mint amit Jaschkó István atya vagy Maron József atya valósított meg Tajvanon. Szerettem volna megismerni az ottani embereket, a kultúrájukat, a nyelvüket és a szükségeiket, és ezekre az evangélium tanítása szerint választ adni. Ez számomra akkor egy életre szóló misszionáriusi vágy volt. Két év lett belőle. Ha csak ezt nézem, valóban kudarc volt. De szeretném idehozni Nemes Ödön atya gondolatát: „Az emberek azt hiszik, hogy ami értékes és fontos, azt tökéletesen kell megvalósítani. Nem igaz.

Ha fél erővel tudjuk csinálni, mert többre nem futja, és csak tíz százalékát tudjuk teljesíteni, az sem kudarc.

Megcéloztunk egy fontos és értékes dolgot, volt értelme. Félig sikerült, félig is van értelme.” Hálás vagyok ezért a két évért, mert megismertem egy másik kultúrát, tanulhattam a kínai nyelvet. Megtapasztaltam, mennyi jóság, kedvesség van a kínai emberekben és az őslakos tajvaniakban. Megszerettem őket és a kínai nyelvet is. Egy kis humorral összeségében azt mondanám: Félig se sikerült, mégis volt értelme!

Kép

András AttilaSJ - Kép: Katona László

Nemrég kinevezték a magyar jezsuita rendtartomány vezetőjének, provinciálisának. Meddig tart ez a tisztsége, és milyen víziókkal vágott neki?

Három év, amit meg lehet hosszabbítani még három évvel. A tartományfőnök arra kap megbízatást, hogy a Társaság négy egyetemes apostoli preferenciája alapján vezesse a rendtartományt, ami nem feladatok meghatározása csupán, hanem rendi életünk és tevékenységeink hangsúlyait is jelenti. Az első: a megkülönböztetés és a lelkigyakorlatok előmozdítása. A megkülönböztetés a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy kicsit álljunk meg a hétköznapokban, csendesedjünk el, próbáljunk egymásra is jobban odafigyelni, és meghallani, hogy az Isten merre hív bennünket, mert nem biztos, hogy az a jó irány, amerre magunktól mennénk. Erre a folyamatra hívjuk a világi híveket is a lelkigyakorlatainkon. Magyarországon és Erdélyben három lelkigyakorlatos házunk van: Dobogókőn, Püspökszentlászlón és Székelybőn.

A második, hogy a fiatalok mellett legyünk, őket kísérjük, segítsük. Miskolcon közel ezerfős a jezsuita gimnázium, kollégium és óvoda. Emellett öt egyetemi kollégiumunkban majdnem háromszáz diáknak biztosítunk a lakhatás mellett kurzusokat és lelki vezetést Magyarországon, Erdélyben és Leuvenben. A budapesti Jézus Szíve-templomunkban pedig egy hétvégén akár kétezer ember is megfordul, közöttük nagyon sok fiatal.

A teremtett világgal való kapcsolatunk ápolása, amit Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája szépen megfogalmaz, egyre fontosabb. Annyi negatív hír ér bennünket, hogy könnyű lenne elcsüggedni a bolygónk jövőjét illetően, ám a Szentatya – akihez hasonlóan jól kevesen látnak rá a Glóbuszra – bátorítással és reménnyel telve hívja fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. Az ő enciklikája alapján igyekszünk vigyázni a Föld nevű bolygóra, mint egy csodálatos kertre.

És végül, de nem utolsó sorban, küldetésünk van a perifériákra szorultak felé is, akiken leggyakrabban a bevándorlókat értjük, pedig a mi társadalmunkban például a roma lakosság egy része is periférián él. Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Arlóban vállaltuk egy plébánia és egy Jelenlét Ház vezetését, így négy településen tudunk tenni sok hátrányos helyzetű és mélyszegénységben élő emberért. A Jezsuita Roma Szakkollégium pedig Budapesten 25 roma diáknak segíti a felsőfokú tanulmányait.

Ami a víziót illeti, provinciálisként e négy egyetemes apostoli preferencia mentén szeretném a legjobb tudásom szerint vezetni a rendtartományt, Isten nagyobb dicsőségére.

Él néhány előítélet a jezsuitákról az Egyházban, például, hogy „liberálisok”, akik át akarnak lépni a tradíciókon, az Egyházat a külső világhoz akarják igazítani. Miért sütik rá ezt a bélyeget a jezsuitákra?

Ez nem újkeletű dolog, hiszen már a 16–17. században kialakult hasonló vélemény. A Távol-Kelet jezsuita misszionáriusai ugyanis az evangelizálás új módszerét valósították meg akkoriban. Tisztelettel közeledtek a befogadó néphez, például Matteo Ricci Kínában a helyi szokásoknak megfelelően öltözködött. Megtanulta a kínai nyelvet, megismerte a szokásokat és a különböző tartományok vallási kultúráinak alapjait, ez mégsem jelentette azt, hogy elszakadt volna a saját hitétől és a Katolikus Egyház tanításainak lényegétől. Napjainkban érthető, ha sokak számára meglepő vagy szokatlan, főleg, akik katolikusként a tradicionális liturgiához szoktak, ha nem a megszokott körülmények között mondjuk a szentmisét, hanem például egy réten, amikor nyáron elmegyünk táborba a fiatalokkal. A jezsuiták ma is úgy gondolják, hogy a külső formaságok nem állhatnak az evangelizáció útjába.

Mit érez, amikor durva bántások érik azokat a dolgokat, amik az ön számára szentek vagy fontosak? Mire gondol például akkor, amikor a papokat a pedofilokkal azonosítják?

Érthető módon fáj és bántó az általánosítás és megbélyegzés, vagy ha úgy tetszik, rágalmazás. Ugyanakkor a bűncselekményekkel, mint a pedofília, szembe kell szállni. Vezetőként két dolgot látok a feladatomnak. Az egyik, hogy mindent megtegyek azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg, de azt is látni kell, hogy az emberi gyarlóság mindig is velünk lesz, és az elkövető egyéni felelősségét nem lehet átvállalni. Éppen ezért a másik feladatomnak azt tekintem, hogy amennyiben minden elővigyázatosságunk ellenére is megtörténik egy bűncselekmény, akkor az ne maradhasson felderítetlenül és a cselekmény súlyának megfelelő következmények nélkül.

Ha azt mondom, Katolikus Egyház, akkor a legtöbb hívő és hitetlen ismerősömnek Ferenc pápa jut eszébe. Milyen a magyar jezsuiták kapcsolata a jezsuita pápával?

A Jézus Társasága apostoli küldetését már az alapítás kezdetétől meghatározza az egyetemesség, a szemléletét pedig az engedelmesség.

Az egyetemesség azt jelenti, hogy a rend küldetése nem korlátozódik egy egyházmegyére, egy országra, esetleg egy népcsoportra vagy társadalmi osztályra, hanem az egész világra szól.

Ám, hogy hol milyen szükség merül fel, arra a pápa lát rá a legjobban. A jezsuita szerzeteseket az engedelmesség jegyében a mindenkori pápa, látva az emberiség szükségeit, elküldheti bárhova, hogy ott dolgozzanak a lelkek javára.

Soha nem volt még jezsuita pápánk a történelemben, így ez most egy különleges helyzet. Ferenc pápa látogatása számunkra nemcsak a katolikus egyházfő, hanem egy rendtársunk látogatása is volt. Bárhol a világon, ha egy jezsuita meglátogat egy jezsuita közösséget, vendég ugyan, de könnyedén otthon is érzi magát, hiszen rendtársai körében van. Nagyszerű élmény volt, hogy budapesti látogatásakor személyesen is találkozhattunk vele, kérdezhettük őt, és ő nagy figyelemmel válaszolt. Ez a találkozó hangulatában olyan volt, mint egy jezsuita közösségi est, ahol együtt imádkozunk, beszélgetünk, figyelünk egymás szándékára és mondanivalójára. A Ferenc pápával töltött személyes idő életre szólóan és meghatározó élményként hozta közel hozzánk az „Isten stílusát”, a közelséget, együttérzést és gyengédséget.