„Magam már nem sajnálom többet” – Interjú aZorkával

– Szabadnapos vagy ma, mondod. Egy énekesnő saját magától kér szabadnapot? 
– Énekesnő is vagyok, de félállásban baristaként dolgozom egy kávézóban. Muszáj volt kitalálni valamit, mert albérletben élek, és egy előadói karrier eleje pénzügyileg nem valami stabil dolog. 

– És a kávénak is lehet némi köze a kreativitáshoz… 
– A Trafó Ház földszintjén lévő kávézóban dolgozom, ahol sok művészet iránt érdeklődő ember megfordul. Mikor rájöttek, hogy zenélek, nagyszerű beszélgetésekbe csöppentem, egy csomó izgalmas találkozásban volt részem. 

– Mi szél hozott a nagyvárosba? 
– Zsámbékon nőttem fel, Budakeszire jártam gimnáziumba. Alig vártam, hogy dolgozhassak és önállóan élhessek, érettségi után szilárd meggyőződésem volt, hogy már felnőtt vagyok. Bele akartam csapni a lecsóba, csak azért is elkezdeni a „rendes” életet a „papíron” – vagy a papírért – élt élet helyett. Egy barátnőmmel közösen ki is tudtunk venni egy albérletet Budapesten, dolgozni kezdtem. Sok klassz munkahelyem volt, de kudarcok is értek, az a bizonyos felnőtt élet több új arcát is felfedte menet közben. 

– Az első aZorka-kislemez megjelenésekor egy interjúban úgy jellemezted magad, hogy szomorú vagy és kedves. Mindig szomorú, mindig kedves? 
– Azt nem mondanám, hogy folyamatosan szomorú vagyok. Szívesen dolgozok fel keserédes témákat, mert úgy érzem, hogy az életemet a szép melankólia, a boldog szomorúság járja át. Szeretem, amikor az öröm és a fájdalom nem válik el vegytisztán, nekem úgy élvezetes az élet, ha mindkét végletet meg tudom élni. A zeném kedves, mert otthonos, és közben mindig szomorkás is valahol. 

– Az eddigi dalaid zöme a saját érzelmi mérföldköveidet, életeseményeidet énekli meg, a Káosz például a városba költözésről, a Vízözön az önmagad elfogadásához vezető utadról, a Hullámzik egy szerelem végéről szól. Önfeltáró dalokat írsz, de ha rád nézek, inkább visszafogottnak látlak. 
– Nagyon érzelmes ember vagyok, és erős igényem van arra, hogy meg is éljem az érzéseimet. A legfőbb inspirációmat is a bennem egyszerre jelenlévő és akár egymásnak teljesen ellentmondó, intenzív érzelmek adják, ezek egyszerűen „ki akarnak jönni”. Közben meg szeretem, ha az összetettségük is látható. Sokan megírták a könnyen megragadható, egyszerűen kifejezhető gondolatokat, mint a „szeretlek, mert csodás vagy”, „megszakad a szívem, mert elhagytál”. A belső történéseket én inkább sűrűbb képekkel, visszafogottabb elemekkel szeretem megragadni. 

– Édesapád egyik híres gyerekversét, a Dorottya és a hiszti címűt is az érzelmi dinamizmusod ihlette… 
– Ez gyerekkoromban komoly nehézség volt, tényleg voltak hisztérikus rohamaim. A mai napig vannak instabil pillanataim, de egyre jobban uralom őket. A vers szerint akkor múlt el a hisztim, amikor apa felemelt.

Ma nincs egyetlen konkrét módszer, ami megnyugtat, mindig az adott helyzetben kell valahogy felülkerekednem a nehézségen. Például elmenni a mosdóba egy gyors taktikai sírásra. 

– A Vízözön című számod az önelfogadásig tartó utadról szól. Milyen küzdelmek végén érkeztél meg ehhez a dalhoz? 
– Amióta csak emlékszem magamra, mindig nehezemre esett magamat szeretni. Sok nehéz érzésem volt velem kapcsolatban, főleg szégyenérzetem. Minden negatív visszajelzésre intenzíven reagáltam, majd az indulatom maximalizmusba fordult. Mindez lassan őrölt belülről, az érzéseim ellenem dolgoztak. Az elmúlt évben pszichológushoz jártam, és ahogy növök fel, és egyre többet foglalkozom tudatosan a fejemben lévő dolgokkal, úgy javul egyre inkább a helyzet. A Vízözön nagyon jókor, éppen akkor jelent meg, amikor már őszintén tudtam énekelni a refrénjét: „Magam már nem sajnálom többet, sem azt, hogy létezem, inkább köszönöm – jöhet utánam vízözön.” 

– Ehhez a dalhoz egy nagyon kifejező borítókép is készült: saját magadat öleled át rajta. 
– Ez a kreatív Székely Zsófi grafikus munkája. Együtt találtuk ki a koncepciót, sokat beszélgettünk róla, de amikor átküldte a kész képet, megkönnyeztem. Megrendítő volt így, egy képben látni azt, ami bennem történt. Szerintem mindenkinek kellene egy ilyen önátölelős kép. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miért épp popban utazol? 
– Mindig is főleg popzenét hallgattam – persze néha rockot, klasszikust és népzenét is, mégis ez az a műfaj, amivel a hétköznapokban a legjobban ki tudok kapcsolódni, a leggyorsabban el tudok kerülni „máshová”. És szuper „hordozóanyag” is, mert a popdallamok könnyebben tapadnak az ember fülében, és ha értékes, összetett tartalommal töltöm meg, akkor a zenével együtt az is könnyebben eljut a hallgatóig. 

– Ennek élő bizonyítéka, amikor a koncerten a szöveget skandálja a közönség... 
– Amikor ez megtörtént velem, az olyan erőteljes élmény volt, hogy a színpadon életemben először belezavarodtam a szövegbe. Pedig még soha nem felejtettem el egy sort sem. 

– Különösen jólesik a reflektorfény annak, aki híres szülők gyermekeként, hat testvér közt az egyik középsőként nevelkedett? 
– Valóban nagyon figyelemhiányos tudok lenni, pontosabban figyelemigényes. Hajlamos vagyok kicsikarni az emberek figyelmét, és ebben biztos van szerepe a nagycsaládnak, amiben felnőttem. Tudom, hogy ezt a késztetést ki kell küszöbölni, folyton próbálom emlékeztetni magam, hogy ne a tetszés miatt csináljam, ne az feszítsen, hányan néznek majd meg egy klipet.

Az igazi örömöt az alkotásban találom meg, nagyon jó néha csak úgy ránézni egy-egy számomra, és arra gondolni, de jó, hogy ezt megcsináltam. Erre az örömre szeretnék összpontosítani. 

– Milyen érzés, amikor a családtagjaid csápolnak a koncertjeiden? 
– Nagyon sokszor eljönnek, Ágnes húgom különösen. Szeretek rájuk nézni, mert gyakran lámpalázas vagyok, és bátorító a színpadról látni azokat, akik a legjobban szeretnek. Érdekes, hogy az ember a hétköznapokban nem néz rá így a szeretteire. Ha találkozunk, sokszor csak gyors puszi-puszi, néha nem is ér össze a tekintetünk, nem is látjuk a másik arcát, hiába áll ott mellettünk. Ilyenkor nem feltétlenül érzékelem azt, amit a színpadról viszont egyértelműen látni: hogy milyen támogató szeretettel néznek rám, mennyire értékelik, amit csinálok. 

– A művészeti örökségen kívül mit hozol otthonról, amiből erőt merítesz? 
– Nagyon sok pozitív dolgot, ilyen a humor mindennapi jelenléte a családban, az érzelmesség, a közös éneklések öröme és a kreativitás természetessége. Anyukám például elképesztő játékokat talált ki nekünk, volt, hogy kavicsokra festve hoztunk létre egy teljes babaház­szettet bútorostól, mindenestől. A tesóimmal eső után csigákat versenyeztettünk – az én versenycsigám Hófehérke néven futott –, meg extrémsportolókká „képeztük ki” a Barbie babákat, volt ejtőernyős meg barlangász Barbie-nk is.

Sok őrültségnek tűnő, de kreatív és rettentően szórakoztató dolgot csináltunk, ami nagyon nagy részben anyukámnak köszönhető, ő elképesztő találékony. 

– Az Elharapott szavak című kislemez, a Vízözön és a fesztiválszezon után maradt akár egy nagylemeznyi alkotói energiád? 
– Írjuk az új számokat, ezeket egyesével tervezem kihozni klippel együtt. A nagylemezt úgy szeretném megírni, hogy egy nagyon erős koncepciója legyen. Az eddigi dalok többfelé ágaztak el hangzásban, most szeretném, ha az első nagylemezen már egy sajátos, egyéni hang jelenne meg, ami összetéveszthetetlenné teszi aZorkát. Ezért nem szabtam határidőt a megjelenésnek. 

– Ha nem színpadon, akkor milyen helyzetekben énekelsz? 
– A fürdőszoba klasszikus. Nagyon sokszor énekelek az utcán is – ez biztos furcsán néz ki, de nem tudom megállni. És amikor otthon a családdal, akár csak viccelődésből elkezdünk énekelni – az nagyon jó dolog. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>