„Nem elég, hogy elhagyott nő, még bába is!” – A bábaság volt az első választott és fizetett női foglalkozás

A két legősibbnek vélt női mesterség – prostitúció és bábaság – az ókorban valószínűleg összefüggött egymással, hiszen a születés feltétele a testi szerelem. Az utóbbi ókori papnői közül többen, miután kiöregedtek mesterségükből, más nők, családanyák szolgálatába álltak: segédkeztek szüléseiknél, máskor különböző szexuális tanácsokkal, afrodiziákumokkal, bájitalokkal, varázsigékkel látták el a hozzájuk fordulókat. Tanácsaik egy része a fogamzásgátlással volt kapcsolatos, és gyakran közülük kerültek ki a rossz hírű „angyalcsinálók” is. 

Bábák, boszorkányok, tudós asszonyok

Egyes néprajztudósok a népmesék rémét, a „vasorrú bábát” is az angyalcsinálókkal azonosítják.

Szerintük a „vasorr” nem más, mint az a fém eszköz, amellyel ezek az asszonyok az abortuszt végrehajtották. A népmesékből jól ismert fordulat, miszerint a vasorrú bába gyermekeket zabál, szerintük talán szintén erre a rémképzetre vezethető vissza.

Mindez azonban csak feltételezés, és az etnográfusok többsége nem is osztja. Az biztos, hogy a középkortól egészen a 19. századig sanyarú sors várt azokra, köztük bábákra is, akiket magzatelhajtás vagy „vajákolásnak” vélt praktikák vádjával állítottak közösségük törvényszéke elé. A 17. századból fennmaradt boszorkányperiratok egy része e tiltott cselekedeteken kapott nők kínhaláláról tanúskodik. A boszorkánysággal vádolt asszonyok között előfordultak bábák is, de a kis közösségek, falvak a saját bábaasszonyaik jó hírét igyekeztek megvédeni a rosszindulatú rágalmak elől, mert szükségük volt a tudós asszonyra. Mindenféle egészségügyi ellátás és segítség hiányában egyedül benne bízhattak. Az orvosdoktorokat a szegényebb társadalmi rétegek egészen a 20. század elejéig nem tudták megfizetni, a női bajokban pedig szeméremből nem is szívesen fordultak volna férfiakhoz. A bábák 17–18. századi kiváltságos helyzetét mutatja az úgynevezett „bábakeresztség” engedménye. Az egyházi személyek és maga az uralkodó is feljogosították arra a bábákat, hogy a nagyon beteg, gyenge újszülöttet minél gyorsabban megkeresztelhesse, így a kis lélek nem pogányként érkezik majd az angyalok közé.

Kép

Egy népi bába Georgiában, 1941-ben, előveszi szülést segítő szereit, eszközeit.
Hasonlóak lehettek a magyar parasztbábák is.
Kép: picryl.com

Az első választott és megfizetett női mesterség

A bába nemcsak a gyermekágynál volt nagy segítség, de a gyógyítás más módjaihoz is értett, ismerte a természet adta kincsekben rejlő lehetőségeket. A bábák halottkémként is működtek, a csecsemők, kisgyermekek gyanús elhalálozási körülményeit vizsgálták hivatalos felkérésre, sőt, egyfajta igazságügyi orvosszakértő feladatkört is elláttak, például szexuális erőszak esetében. Élettani ismeretekkel rendelkeztek a nőkről, és az áldozatok a vizsgálat kínos procedúrája során jobban megbíztak bennük, mint a törvény férfi képviselőinek. A jómódú asszonyok a női betegségek esetén még a 20. századfordulón is nagyobb bizalmat szavaztak a bábának, mint a férfi orvosnak. Az utóbbiak minden szaktudásuk és felkészültségük ellenére is csak nehezen tudták megnyerni maguknak a női pacientúrát.

Bármennyire furcsán hangzik, de a bábák voltak a feminizmus úttörői. A bábát ugyanis megfizették pénzzel vagy más anyagi javakkal.

Gazdag házaknál bőségesen, szegény házaknál kevésbé, de önálló keresete volt. El tudta tartani magát, így kevésbé tartozott az ura hatásköre alá. A bábaság volt az első szabadon választott, tanult, önálló, államilag felügyelt és fizetett női foglalkozás, művelőit ugyanakkor félelem és tisztelet övezte, mert egyfajta kapocsként működtek a jelenvilág és a túlvilág között.

Kép

Az újszülött Mária első fürdőjét a bába készíti el.
A bibliai jelenetet, Mária születését 17. századi polgári környezetben ábrázolták.
Kép: 17. századi firenzei színezett metszet

Bábaképzés, korabeli tudományos igénnyel

A 19. században Magyarországon az orvostudománnyal együtt a bábaképzés is fejlődésnek indult. Az ezt megelőző időszakban is írtak már korabeli orvosdoktorok, kirurgusok (így hívták régen a sebészeket), borbélyok (akik sok esetben sebészi beavatkozásokat is végeztek), sőt katolikus papok is kisebb szakmai útmutatókat bábáknak, az áttörést azonban Semmelweis Ignác és Tauffer Vilmos orvosprofesszorok hozták meg a szülészet tudományában.

Semmelweis 1851-ben létrehozta a szülészeti osztályt a Rókus kórházban, 1856-ban a pesti egyetem szülészeti tanszékén bábatanfolyamot szervezett, amelyet Tauffer néhány évtizeddel később modernizált. Ők rájöttek arra, milyen jelentős szerepe van a bábák alapos egészségügyi oktatásának abban, hogy a szülőnők és csecsemőik életben maradjanak. Az országban működő parasztbábák ugyanis a tudásukat elődeiktől örökölték, fogalmuk sem volt a sterilitásról, anatómiáról, a magzatról.

A legtöbben sem írni, sem olvasni nem tudtak közülük, és a pálinkát alkalmazták érzéstelenítésre. Semmelweis magasabb képzettségű nőket szeretett volna ezen a nagyon nehéz és fontos pályán látni.

Hogy kik voltak ezek az asszonyok, milyen életút állt mögöttük, tanúskodjon arról két történet.

Kerekes Julianna bába, aki Semmelweis Ignác tanítványa volt

Ilyen ambícióktól vezérelve került fel Pestre Kunmadarasról Pap Sámuelné Kerekes Julianna. Nem számított fiatalnak, 35 éves volt már, amikor tanulásra adta a fejét. 1827-ben született, és 1862-ben érkezett a bábatanfolyamra. Tudják, mekkora kaland volt 1862-ben egy férjezett parasztasszonynak megszokott környezetét hátrahagyni, és a nagyvárosba utazni, tanulni? „Mint jó erkölcsűnek ismert nőnek adassék a Magyar Királyi Egyetem Orvos Sebész Karához bizonyítvány, illetve ajánlólevél.” Ezt a támogatói állásfoglalást kapta a község elöljáróitól, ezzel indult el Kerekes Julianna Kunmadarasról Pestre. Nem a községe ösztöndíjával, olyan neki nem járt, hanem önként jelentkezett az egyetem bábatanfolyamára azért, hogy tanulhasson. „Bábaságra adtam magam, hogy azt jól kitanulhassam” – ezekkel a sorokkal kezdődik Julianna bábanaplója, amelyet 1862-ben kezdett írni. Fél évet töltött Pesten, nem lehetett számára könnyű időszak.

1876-ig az orvostanhallgatókat és a bábanövendékeket együtt oktatták szülészeti ismeretekre. Semmelweis szigorú volt, és hamar dühös lett, nem volt sok türelme a tanításhoz. Az orvostanhallgatók nem érdeklődtek a szülészet iránt, hiszen abban, hogy diplomájukat megszerezhessék, ez a tárgy nem játszott különösebb szerepet. Egyébként is, minek vesződjenek a női test tanulmányozásával, amikor a gazdag hölgyek inkább menekültek tőlük és a bábákat választották.

Semmelweis, az elszánt, de türelmetlen tanár

Semmelweis számára a legnagyobb kihívást a bábanövendékek oktatása jelentette, akik az ország különböző pontjairól, kis mezővárosokból, falvakból érkeztek, sokaknak az írás-olvasás sem ment. Jóval többen voltak, mint a medikusok, lassú volt a felfogásuk, ott nyüzsögtek a művelt, bécsi öregúr körül, és értetlenkedésükkel felbosszantották. Bár Semmelweis magyarul adott elő, anyanyelve a német volt, és ez a kommunikációs nehézség sem tett jót az oktatásnak. Ráadásul sok orvosi szakkifejezést használt, ami még inkább megrémítette hallgatóságának nőtagjait, akik egyenesen rettegtek tőle, egymás között csak a „szigorú öregként”, az „öreg tanárként” emlegették – holott még halálakor, 1865-ben is csak 47 éves volt. A professzor igyekezett minél rövidebben, lényegre törőbben fogalmazni, szemléltetőeszközöket használt, ismételt, amikor pedig végképp kijött a sodrából, ráordított a bamba növendékekre, azok pedig elsírták magukat. Ami „saját tanát”, a klórvizes fertőtlenítő eljárást illeti, abban nem ismert tréfát. A bábanövendékek olyan motiváltak lettek a gyermekágyi láz okainak és megelőzési módjának bebiflázásában, hogy a vizsgán soha nem okoztak csalódást. „Klórvízzel addig mossák kezeiket, míg a kéz sikamlós nem lesz!” – szavalták kórusban. Ha bármelyikük is megfeledkezett a kézmosásról, azt a szigorú Öreg azonnal kicsapta az intézményből.

Kerekes Julianna jegyzetei arról a tudatos jelenlétről, tudásszomjról, fejlődni akarásról, küzdeni akarásról beszélnek lassan kétszáz év távlatából is, ami ezt a 35 éves parasztasszonyt jellemezte. Zavarba ejtő ennek az egyszerű embernek a céltudatossága. A Nemzeti Múzeum kötelékébe tartozó Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltárban őrzik bábanaplóját, amelyet 1862-től 1881-ig vezetett. A napló első részét tanuló éveinek jegyzetei töltik ki, a továbbiakban saját eseteit rögzíti, külön listát vezetett azokról a gyerekekről, akiket ő segített a világra. 1881-ben vezette le az utolsó szülését. 1883-ban gutaütésben halt meg. 56 éves volt.

Az elvált úrilány, aki bába szeretett volna lenni

Pár évvel később, 1900-ban a Bába–Kalauz, a bábák országos szakmai lapja egy szomorú történetet közölt. Egy gazdag családból származó úrilány szülei akarta ellenére szerelmi házasságot kötött szíve választottjával. Csakhogy a szív sokszor választ rosszul. Beigazolódott a szülők jóslata, a „szívtipró” hozományvadász volt. Minden vagyonát felélte a fiatal nőnek, akitől rövid időn belül elvált. A családja nem fogadta vissza a megcsalt asszonyt, sorsára hagyták pár hónapos kislányával. A fiatal nő elhatározta, hogy tanulni fog, kezébe veszi a sorsát. Beiratkozott a Magyar Királyi Bábaképző Intézetbe, kislányát addig dajkaságba adta. Amikor az előkelő társaság értesült a hírről, azok is, akik eddig mellette álltak, elfordultak tőle. Ezt a szégyent, hogy közülük valaki odáig aljasodjon, hogy bába lesz! Züllött nőszemély, nem elég, hogy elhagyott nő, még bába is! Vagy felhagy ezzel a mesterséggel, vagy végképp kitagadják. A fiatal nő feladta, megfélemlítették. Kislánya a dajkaságban meghalt.

A bábasággal kapcsolatos előítéletek még a 20. század elején is átjárták a társadalmat, magasabb körökben alantas munkának tartották.

A prüdéria, és a konvenciók számtalan nőt bilincsbe vertek, pedig a szülés a nők privilégiuma. Nagy tudású orvosprofesszorok próbálták meggyőzni a felsőbb társadalmi rétegek lányait arról, hogy válasszák hivatásnak a szülészetet, de nem sok halló fülre találtak. Ennek ellenére mindig voltak bátor nők, akik ki mertek lépni a bizonytalanba.

Felhasznált irodalom:
Bábakalauz – A magyar bába-egyesület hivatalos közlönye, 1900.
Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban
https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_CSON_MMF_075/?pg=150&layout=s
Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete - A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI. – XX. század), Századvég Pol. Isk. Alapítvány
Gyárfás Ágnes: Domby Sámuel életéről és munkásságáról In: Orvostörténeti Közlemények 102–104, Budapest, 1983.
Hőgye István: „Bábai mesterség” a Hegyalján (1711–1849) In: Orvostörténeti Közlemények 97–99. Budapest, 1982.
Dr. Nagy Anita (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár) főmuzeológus–levéltáros szakmai segítsége, különös tekintettel a Kerekes Julianna kiskunmadarasi bábaasszony naplóját illetőleg.
Dr. Magyar László András orvostörténész szakmai segítsége, szóbeli közlései.
Szenti Tibor: Paráznák III. Bábák. In: Orvostörténeti Közlemények 145–146. Budapest, 1994.