Neked elmesélem – A nő, ha felfedi arcát
Sokat olvastam róla és a kiállításairól. A könyveit is kiolvastam, meghallgattam vele minden létező interjút, mégsem láttam meg bennük őt. Felvetődött bennem a kérdés: ki és milyen lehet valójában az a nő, aki megvalósította a nagy sikerű Rotschild Klára-kiállítást, aki a Magyar Nemzeti Múzeum elismert kurátora. Simonovics Ildikó divattörténész most közel enged minket magához, az életéhez, az úthoz, amely során bár megszenvedte, de megértette: nőnek lenni ajándék.
Más akartam lenni, mint aki vagyok. Olyan valaki, aki számít, aki fontos, és azt hittem, lányként sosem lehetek az. Kisgyerekként minden lépésemmel édesapámhoz akartam közelebb kerülni, ő olyan volt a szememben, mint az Isten. Egyszem lányaként bizonyítani akartam neki, nem akartam, hogy bánkódjon, amiért nem fia született. Majd én fia helyett fia leszek, gondoltam.
Rövid hajam volt, mert papa mindig levágta. Fiúkkal barátkoztam, és nem babáztam, csak addig, amíg a Simonovics felmenőkhöz hűen – akik mesterfodrászok voltak – le nem vágtam a hajukat. A szüleim válása után, nyolcéves koromtól csak kéthetente láttam apukámat, aki akkoriban nyitotta meg egy barátjával a vágyott horgászboltját a Dohány utcában. Ez volt Budapest első magánkézben lévő horgászboltja, amelynek a galériáján eleinte még hajat vágtak. A bolt szombaton is nyitva volt, és ilyenkor papa engem is bevitt. Elkápráztatott az a sokszínűség, amit a fodrászatból távozó kifinomult, igényes hölgyek és a horgászat után érdeklődő férfiak kontrasztja nyújtott.
A férfiak finomkodás nélkül mesélték a sztorijaikat a boltban édesapámnak, nem zavart senkit, hogy ott van egy kislány is. Bennfentesnek éreztem magam, hogy én is részt vehetek a felnőttek társaságában. Papa jórészt csak csendben hallgatta a nagy világmegváltó, vagy épp semmitmondó, vicces történeteket, de ha ő elkezdett beszélni, mindenki dőlt a nevetéstől. Engem lenyűgözött az, ahogyan figyelnek rá.
Amikor a tihanyi stégen az általa összeállított, kezdetlegesnek tűnő, „házi” gyártmányú horgászfelszerelést a kezembe adta, én a teljes fiúbrigádot kenterbe vertem kishalfogásban. Ő pedig csak meghúzódott a háttérben, és mosolygott. A stégen ott álltak a fiúk a legmodernebb teleszkópos horgászbotokkal, mégis én voltam az, akinek folyamatosan kapása volt. A pisztrángosban a férfiak tátott szájjal figyelték, ahogy törékeny kislányként ott állok a vízparton, a kezemben egy hatalmas szivárványos pisztránggal – büszke voltam, mint mindig, ha apám örült nekem.
Amikor elkezdett nőni a mellem, kétségbeestem. Dugdostam és rejtegettem. Kamaszlányként az is megfordult a fejemben, hogy leoperáltatom őket.
Tizennégy éves voltam, amikor a nevelőapámmal, anyukámmal és az öcsémmel kiköltöztünk Algériába. Ez fordulópont volt az életemben, mivel a szárnyaszegett kis veréb, a fiús, introvertált lány, aki egy tejet nem mert venni a boltban, elkezdett kinyílni, mert rákényszerült. Nem beszéltem se angolul, se franciául, és természetesen arabul sem. Gyűlöltem, hogy elvisznek a megszokott, biztonságos közegemből, ahol végre először éreztem jól magam, nyolcadik év elejére pont beilleszkedtem. Ott pedig belecsöppentem egy teljesen idegen és emiatt ijesztő közegbe. Naponta négyszer kellett megtennem az utat az iskola és az otthonunk között arab férfiak csodálkozó, simogató tekintetének kíséretében. Ebben a miliőben hiába rejtettem el magam kétszer akkora ruhadarabokba, és hiába próbáltam a lehető legjelentéktelenebb lenni, mégis kiszúrták: nő vagyok. Nőnek láttak, miközben én fiú akartam lenni. Edződött a lelkem, de nem emiatt nyíltam ki, hanem mert itt kaptam meg életem egyik legmeghatározóbb élményét.
Heti kétszer tartottak francia nyelvórát az iskolában. Én első hallásra is rendkívül szenvedélyesnek és elegánsnak tartottam a franciát, de nemcsak a nyelvet, hanem azt is, ahogy a francia nők öltöztek, ahogy kecsesen billentették a csuklójukat, miközben cigarettára gyújtottak, ahogy egyenrangúan álltak kint a füstgomolyagban diákok és tanáraik. Egyszer csak behívatott az igazgató (tolmáccsal), hogy velem szeretne beszélni… Nekem, a magyar tizennégy éves „csitrinek” ez óriási dolog volt, hogy emberszámba vesznek, hogy végre engem kérdeztek, nem a szüleimet. Egy év alatt meg is tanultam a nyelvet.
Itt, Algériában kezdtem el mosolyogni, mert amíg nincs más kommunikációs eszközöd, addig ezzel biztosítod a másikat, hogy bár nem tudsz beszélni, de nyitottan állsz hozzá.
Hol zavaromban, hol tehetetlenségemben, hol pedig teljes odaadásommal, szeretve és szeretetre vágyva mosolyogtam. Azt akartam kifejezni feléjük, hogy „itt vagyok, figyelek, próbállak megérteni” – így mire elkezdtem beszélni a nyelvüket, már megszerettek. Egy életre megtanultam: a mosoly és a kedvesség olyan valami, amit ott bent kell őrizned, amiből sosem szabad kifogynod, amivel sosem szabad visszaélned.
Nem tudom, miért éltem abban a tudatban, hogy lányként nem vagyok értékes apám szemében. Sosem mondta. Azt hittem, az bántja, hogy nincs, aki továbbvigye a nevét. Vagy, hogy ő még abban a hitben nőtt fel, hogy egy fiú többet ér. Mindössze annyit tudtam, hogy fiút szeretett volna, és helyette én érkeztem. Későn ébredtem fel, későn értettem meg magam, a miérteket, és azt is, hogy van, amire sosem kapunk választ.
Bár nem akartam se divattörténész, se édesanya lenni, mégis az lettem. Akkor még nem szívből hoztam meg ezeket a döntéseket, csak sodródtam. Egyáltalán nem álltam készen az anyaságra, amikor huszonkilenc évesen – papírforma szerint lehetetlen helyzetben – teherbe estem. Nem vonzott az anyaság, nem hatódtam meg egy csecsemő látványától, nem akartam a karomba venni őket a barátnőimhez hasonlóan.
Hullámokban rettegtem az első gyermekemnél: hol a szeretet öntött el, hol a félelem. Rémálmaim voltak, hogy megszületik, és még ruhája sincs, és újságpapírba kell szegényt csomagolnom. Aggódtam a jövőért, és impulzív alkat vagyok. De Sára, a lányom, életem legjobb racionális döntésének ajándéka. Ha vissza lehetne fordítani az időt, ma már nem félnék, sokkal tudatosabb lennék, megadnám neki azt a burkot és biztonságot, amelyre szüksége lett volna, amit másfél évvel később a fiamnak már meg tudtam adni. Vele már képes voltam átélni azt a szeretetélményt, amelyben feloldódsz, elanyagtalanodsz, és tetőtől talpig beleolvadsz.
Ez nekem életemben először harmincegy évesen adatott meg, a második gyermekem születésénél. Ők váltak életem legfontosabb részeivé, pedig azt hittem, sosem leszek jó anya.
Az, hogy divattörténész lettem, szintén nem volt tudatos – a sors vagy a gondviselés terelgetett ebbe az irányba is. Nem mondhatom rá, hogy a véletlen műve, mert abban nem hiszek. Semmiféle kötődésem, viszonyom nem volt a művészethez, sem a divathoz. Ez kikövetkeztethető abból, hogy sokáig inkább elrejtettem, elcsúfítottam magam, mintsem kiemeltem volna azt, ami szép rajtam. Pszichiáternek készültem. Tizennyolc évesen segédápoló voltam a János kórház pszichiátriáján – ahova belgyógyász nevelőapám segítségével kerültem be, miután Freud és Jung könyveit olvasva kikönyörögtem tőle, hogy segítsen elindulni ebbe az irányba. Itt is látszik, mennyire nem volt önismeretem: én, a tűiszonyos, majd pont orvos és pszichiáter leszek! Ápoltam felfekvéses, gyógyszeres kezelés alatt álló, demens, idős embereket. Pelenkáztam és mosdattam őket. Két hónapja voltam ott, majd úgy futottam ki az épületből, mint aki menekül, miután a néni, akit megkedveltem, úgy halt meg, mint egy delfin: nem vett levegőt, mert nem akart tovább élni. Nem bírtam.
Amikor félévkor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot, hogy merre tovább, a művészettörténet mellett döntöttem. Ez a döntés is rendkívül „átgondolt” volt: a fiú, aki akkor tetszett, és akivel sok időt töltöttem, művészettörténet szakra jelentkezett az ELTE-re. Megúszós típus vagyok, addigra már Algériának köszönhetően volt egy felsőfokú nyelvvizsgám franciából, így kézenfekvő volt, hogy francia–művtöri szakra jelentkezem. Anyám után én lettem a második diplomás a családunkban.
Az egyetem után nem találtam a helyem. Televíziós kulturális műsoroknál kezdtem el dolgozni, majd a legjobb barátnőm édesanyja képében újabb „megváltás” érkezett az életembe. F. Dózsa Katalin divattörténész kérdezte a lányát, hogy nem tud-e valakit, akinek esetleg lenne kedve, ideje nyári munkát vállalni a Kiscelli Múzeumban, hogy segítsen neki a Magyar Divat Intézet anyagát rendezni. Ez a valaki én lettem.
Majd a kezembe adta dedikálva az általa írt „Letűnt idők, eltűnt divatok” című könyvet, amely az 1867–1945 közötti időszak divattörténelmét tárja fel. Miatta kezdtem el divattal foglalkozni, ő volt a mester, én pedig a tanítvány.
Katalin terelgetett az 1945 utáni divat felé, mondván, ő foglalkozik a korábbi periódussal, én pedig kezdjek bele a háború utáni időszak divatjának kutatásába. Így történt, hogy életem kikerülhetetlen szereplőjévé vált Rotschild Klára, akiről már a kutatásaim elején kiderült: ha a második világháború utáni időszak divatjával kezdek el foglalkozni, akkor az ő személye nemcsak hogy megkerülhetetlenné, hanem kötelezővé válik. Rotschild Klára a magyar divatvilág 20. századi üstököse volt. Amikor 2017-ben elkezdtem a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozni, akkor már tudtam, hogy a róla szóló lesz az első olyan kiállításom, amelyben tényleg ott vagyok, amelyben szívem-lelkem, rengeteg álmatlanul átkutatott éjszakám benne van. Óriási sikere lett. 2019-ben meg is jelent a könyvem, „Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor” címmel, amelyben feltárom önmagáról kreált legendáit, születését, származását, színre lépését, akarását, házasságát, és hogy mit is nevezünk tulajdonképpen Rotschild-ruhának. Tőle olvastam először a kifejezést: „leading lady”. Akkoriban nem stílusikonnak, hanem leading ladynek nevezték „azt a hölgyet, aki nemcsak a férfiak, hanem a hölgyek elismerését is magára tudja vonni. A címet sem gazdagsággal, sem társadalmi ranggal nem lehetett kivívni. Nem volt elég hozzá sem a szépség, sem a tökéletes alak, elsősorban a biztos ízlés kellett hozzá.”*
Anyukám is ilyen volt, a megtestesült Nő. Matektanárként úgy vonult az iskolai folyosón, hogy még a nők is megfordultak utána. Mint egy királynőnek, olyan volt a tartása.
Kevés ruhája volt, mégis harmonikusan öltözött, és élvezte, hogy fürdőzik mások tekintetében.
Nekem sosem voltak példaképeim, viszont csodálni tudtam embereket. Anyu nőiessége, belém vetett bizalma, barátsága és mindkét apám magasztossága meghatározott. A felnőtté válásom apáim elvesztésével – mert úgy éreztem, addig vagyok biztonságban, amíg ők vannak nekem – és a válásommal kezdődött. Amikor húszévnyi házasság után családfenntartóvá váltam. Amikor apai hátvéd nélkül magamra maradtam. Amikor a férj, aki addig a szellemi, lelki és anyagi biztonságot jelentette, nem volt többé. Amikor láttam anyukám fájdalmát, a gyerekek kérdő tekintetét. Olyan volt, mintha a földön feküdnék az eget bámulva, és nem volna se kezem, se lábam, hogy felsegítsem magamat.
Eleinte szörnyű volt hazatérni az üres lakásba. Minden hajnalban légszomjjal és gyomorgörccsel ébredtem, de nem a házasságom végét gyászoltam, az már korábban megtörtént, hanem egzisztenciálisan szorongtam. Nem hittem el, hogy egyedülálló nőként, művészettörténészként, két kamasz gyerekkel talpon fogok maradni. A nővé válásom ott, akkor, negyvenhét évesen vette kezdetét.
Rájöttem, hogy mennyi mindenre képes vagyok. Hogy egyedül is életben maradok, hogy tudok döntéseket hozni, és azokat véghez is vinni. Hogy mennyire fontos számomra a szexualitás, amit az utolsó hét évben szép fokozatosan elengedtem, eltemettem magamban. Most már tudom, ennek következménye lett az, hogy átlátszóvá váltam. Még csak szürkének sem éreztem magam, mert az ugye legalább látszik, hanem teljesen áttetszőnek. Az emberek átnéztek rajtam, és amire egykor vágytam, most gyűlöltem. Negyvenhét évesen kezdtem el visszanyerni a színeimet. Ott, az említett Rotschild-kiállítás megnyitóján, ahol tele volt a Magyar Nemzeti Múzeum díszterme, a színpadra lépve valami véglegesen megváltozott bennem: a befelé forduló, félszeg, lámpalázas fiús kislány magabiztos felnőtt nővé változott. A reflektorfénnyel szemben állva leperegtek előttem a gyerekkori és fiatalkori szenvedések, önostorozások, amikor egyedül hánytam a vécében vagy elájultam, de szerepelni sosem voltam képes.
Akkor pedig úgy éreztem, ragyogok, kívül-belül egyaránt. Hálát éreztem a férjem iránt is, hogy ő meg merte lépni azt, amit én nem. Nélküle, a döntése nélkül, hogy ideje különválnunk, ma sem ébredtem volna fel.
Úton vagyok. És ennek az útnak egy fontos állomása volt az ötvenkettedik születésnapom előtti Everness fesztivál, ahová az az elhatározásom vezetett, hogy rendre csinálni fogok olyan dolgokat, amiket eddig még nem, vagy csak nagyon régen, és most vágyom rájuk. Annyit egész életemben nem sírtam, mint ott. Megélések, megértések, találkozások végeláthatatlan sora kísérte életem egyik, ha nem a leggyönyörűbb utazását, amit a világ legszebb és legvonzóbb turistacélpontjáért sem cserélnék el, és nem kellett messzebb mennem fizikailag, mint Balatonszabadi-Sóstóig. Ott értettem meg, hogy milyen drámai volt az, ahogy lánykoromban tiltakoztam a nőiségem ellen, csak azért, hogy megfeleljek. Ott engedtem el azt a téves hitrendszert, hogy nőként nem lehetek értékes, a terhet, hogy én vagyok az utolsó Simonovics, és nem viszem tovább papa nevét. Ott lettem nagybetűs nő, aki meglátta, hogy dolga van/lesz a többi nővel, de csak miután elfogadta és meggyógyította saját magát. A legújabb szerelemprojektem is a nőiséghez kapcsolódik: minden idők legnagyobb időszaki kiállítását tervezem ötszáz év esküvői szokásainak változásairól, és benne a nő, a Magyar Menyasszony szerepéről.
Negyvenhét év megfelelés, tanulás, megértés. De ma már szeretem, hogy nő vagyok. Ezért is vettem meg ezt a mélyen dekoltált ruhát, amit most látsz rajtam, mert soha többé nem rejtegetem magam. A nőt, aki úton van, aki ma már élvezi is az utat, bármit hozzon is, mert hiszi, hogy amíg él, nincs végállomás!
*idézet Simonovics Ilikó: Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor című könyvéből.
A történetet Kosztin Emese írta Simonovics Ildikó divattörténész, múzeumi kurátor emlékei alapján.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>