„Tudnunk kell, hová vezet a megkülönböztetés” – Miért fontos beszélni a cigány holokausztról?

Szerinted százból hány ember tud arról ennyi évtized után, hogy a holokausztnak része volt a cigányság üldözése és „elnyeletése” is?

Azt mondanám, hogy nagyjából 15–20 százalék tud róla. Én arra vagyok büszke, hogy általunk olyan romák is tudnak már a múltunkról, akik nem folytattak magasszintű tanulmányokat, mégis kijöttek velünk, és már tudják, hogy a megkülönböztetés, a szétválasztás hova vezet, mi a végállomása. Csak olyan múltra tudjuk építeni a jövőnket, amit ismerünk, és ez is a múltunk része.

Miért nem tudunk úgy építkezni, hogy mit sem tudunk a történtekről, vagy igyekszünk azokat elfelejteni?

Mert nem lehet. Generációkon keresztül érvényesül a hatása, a Z betűs tábori jelölést 80 év után is hordozzuk, akár öntudatlanul is, megjelenik az érzéseinkben, a viselkedésünkben.

Egyébként a roma/cigány emberek besorolásával Hitler is elakadt, kezdetben a tiszta fajúakhoz sorolták őket, mivel többnyire nem keveredtek a nem romákkal. 

Egy ideig azt a nézőpontot képviselték, hogy „a cigányok árják”. Ennek a megkülönböztetésnek a világon semmi alapja sincs.

Mivel foglalkozik alapítványotok, az EMEMA?

Ahhoz képest, hogy viszonylag frissen alakultunk, és az anyagi források megteremtése még zajlik, már idén is rengeteg programunk volt. Én Kálmánnal, a férjemmel együtt előtte húsz évig egy másik szervezetnél önkéntesként dolgoztam, és zarándokutakat szerveztünk Auschwitz-Birkenauba. Az új alapítvány, az EMEMA azért alakult, mert fejleszteni akartuk, amit addig csináltunk. Folyamatosan jöttek a kérések, hogy miért nem visszük az érdeklődőket más koncentrációs táborokba is, hiszen nem minden üldözött hozzátartozó került a főtáborba. S nagyon sokan akarnak az elhunyt szeretteikre emlékezni a többi koncentrációs táborban is, illetve azokat a helyszíneket is bejárni.  

Az új alapítvánnyal azon dolgozunk, hogy feltérképezzük a kijutás lehetőségeit, és egész évben legyenek zarándokutak. Idén már voltunk Buchenwaldban egy Ifjúsági Konferencián, Bergen-Belsenben, Dachauban, Mauthausenben és Auschwitz-Birkenauban több alkalommal. Az EMEMA csapat jól felkészült, hiszen minden tagja és önkéntese 20 éves szervezési és oktatási tapasztalattal rendelkezik. Ezzel a váltással tulajdonképpen átváltottunk a fiatalabb generációra is, felkészítőket tartunk utazás előtt, és később majd alternatív történelemórákat is szeretnénk kidolgozni. Az EMEMA számára továbbra is nagyon fontos a túlélőkkel való kapcsolattartás, hogy a programjainkra, megemlékezésekre meghívjuk őket.

Kép

Roma csoport Auschwitzban Kissné Balázs Barbarával – Fotó forrása: Kissné Balázs Barbara

Te hogyan és miért köteleződtél el az emlékezés mellett?

Én nem tudok róla, hogy családtagom érintett lett volna a roma holokausztban, amit ez a közösség pharrajmos-ként, elnyeletésként, megszégyenülésként emleget. A középiskolai történelemtanárom gyakran mondta, hogy a helyszínt mindenkinek személyesen kellene látnia, én 2008-ban voltam kint a férjemmel, és óriási hiányérzettel tértünk haza, mert a birkenaui tábornak csak az előterébe mehettünk be, holott az egy óriási terület. Pótolni akartam ezt a hiányt a tudásomban, ez is dolgozott bennem, és az, hogy sokan voltak az utasok között, akik kétségbe vonták magát a holokausztot, mondván, utólag építették a barakkokat. 

Megjegyzéseket tettek arra, hogy Hitler nem végzett teljes munkát a cigányság körében, és „egy füst alatt” elintézhette volna őket is. Ez szíven ütött. 

Én roma származású vagyok, de az alapítványi munkám során olyan közegbe kerültem, ahol elfogadtak, és ahol a phorrijamos is ugyanolyan közös fájdalomként jelent meg, mint a zsidó holokauszt. Ezért köszönet Gordon Gábornak. Azt vettem észre a telepi terepmunkám alatt, hogy sok roma a saját történelmét sem ismeri.  

Mi történt pontosan az 1944. augusztus másodikáról harmadikára forduló éjszakán?

1942. december 16-án Henrich Himler parancsot adott a cigányok Auschwitzba szállítására, ami 1942 végén elkezdődött. Kiépítették a cigánytábort Auschwitz II.-ben, azaz Birkenauban. A cigánytábor a BII.E részben kapott helyet, amely 32 lakó- és 6 kiszolgáló barakkból állt. Az első emberi szállítmány 1943. február 26-án érkezett meg, az utolsó szállítmány pedig a tábor felszámolása előtt érkezett, 1944.július 21-én Lettországból. A lóistállónak tervezett barakkokban a cigány foglyok fele meghalt kiütéses tífusztól, kanyarótól és a rák egyik különleges fajtájától, amely a leprára hasonlít, valamint a gyerekeket pusztító nomától. 

Egy előkészítő intézkedés után csaknem 1000 férfit és 500 nőt Buchenwaldba szállítottak munkára, közel 3000 foglyot elgázosítottak, illetve a krematórium tüzében elégettek. A kiüresedett barakkokba aztán magyar zsidókat telepítettek. Josef Mengele néhány cigány ikerpárt életben hagyatott, hogy a tanulmányozást, kísérletezést tovább tudja folytatni. 

Erről olvashatunk Dr. Nyiszli Miklós könyvében, aki a boncolóorvosa volt, ő elmeséli, hogy a tizennégy életben hagyott cigány ikerpárt hogyan ölte meg egy éjszaka alatt.

Már 1944 májusában is volt erre egy kísérlet.

Akkor a romák még az erősebb férfiakkal együtt ellenálltak, így meghiúsult a német akció. A roma „harcmodor” meglepte az őröket, a zsidó foglyokkal szemben ugyanis ők nem idegenkedtek attól, hogy védekezésre használjanak minden tárgyat, ami a kezük ügyébe került. Az őrök visszahúzódtak. Ők elfogásukkor sem úgy viselkedtek, ahogy a nácik megszokták, sokan egyszerűen elfutottak, vagy felmásztak a fákra. Talán azért álltak ellen olyan hevesen, mert a cigánytábor családi tábor volt, nem tudták nemek szerint szétválasztani őket a rámpán, olyan jajveszékelésbe és ellenállásba ütköztek. Augusztus 2-án már nem tudtak ellenállni. 

A ti alapítványotok most már a harmadik, negyedik generációval is foglalkozik. Hetedíziglen fogjuk még hallani ennek az éjszakának a hangjait? Lehet, hogy még mindig van, aki a „gáz” vagy a „tábor” ártalmatlannak tűnő szavakra nem a hétköznapi értelmezésre gondol, vagy vészkijáratokat térképez fel, ha szállodában alszik?

Igen, és pár generáción keresztül ez így is marad. A másik oldalt említem: Rudolf Höss unokáját, aki igyekszik a tudását továbbadni, és feldolgozni a múltat, azon alkalommal, amikor sikerült meghallgatnunk egy nemzetközi menet alkalmával, nem engedték be a tábor területére. Ez mindannyiunkat érint. A roma holokausztról viszont évtizedekig nem jelent meg írásos anyag. Daróczi Ágnes, aki „elhallgatott holokausztként” hivatkozik a tömeggyilkosságra, arra döbbentett rá, hogy a legtöbb roma, akiket elhurcoltak, írni sem tudott. 

Amíg ő nem ment oda a diktafonnal, és nem kérdezett rá a történtekre, semmi nem jelenhetett meg, mert semmi nem volt leírva.

Te hogyan dolgozod fel az alapítványi munkádat?

Három éve örökbe fogadtunk egy kislányt, így a gyermek nevelése került most előtérbe, s az elmúlt három évben nem jártam Auschwitz-Birkenauban, a világ egyik legnagyobb temetőjében. Az idén már voltam koncentrációs tábort látogatni egy csoporttal, már az EMEMA szervezésében. Ezen az utazáson például külön feldolgozást igényelt, hogy Adolf Hitler szülőházát is érintettük. Régebben előfordult, hogy évi négy-öt alkalommal is jártunk csoportokkal Auschwitz-Birkeanuban, akkor, ha láttam egy lapos tetejű épületet, rögtön az Auschwitz I. krematórium és gázkamra jutott eszembe. Az épület eredetileg lőszerraktár volt, lapos tető van rajta, s a mai napig minden az eredeti állapot szerint tekinthető meg benne. Ekkor tudtam, hogy hosszabb ideig szünetet kell tartanom, és nem vihetek csoportot. 

A feldolgozásban mindig segített, hogy a buszban sokat beszélgettünk, megosztottuk az érzéseinket a velünk utazó csoportokkal, legyenek azok roma fiatalok, felnőttek, zsidó fiatalok vagy teológusok, lelkészek. Minden utazásnál szerveztünk külön közös beszélgetést, feldolgozást a látottakkal kapcsolatban. 

Kép

Barbara családjával egy Roma Holokauszt megemlékezésen – Fotó forrása: Kissné Balázs Barbara

„Isten nem enged felejteni” – ezt az EMEMA honlapján olvastam, és elgondolkodtatott. Miért nem? 

Sok túlélőt ismertem meg a húszéves munkám során. Több alkalommal jártunk Auschwitzban, szerveztünk megemlékezéseket, amelyeken ők is részt vettek, és személyesen mesélték el a fiataloknak, hogy mit éltek át a holokauszt ideje alatt, mik történtek velük a koncentrációs táborokban. 

Volt olyan túlélő, aki a 13-as barakkban mutatta meg a nevét a falra írva, a regisztrált foglyok névsorában.  

Én azt gondolom, ne felejtsünk, hanem tartsuk életben azt a tudást, hogy mihez vezethet a megkülönböztetés. 

Mennyire tud aktív cselekvésre ösztönözni az emlékezet?

A feldolgozás része, hogy elmegyünk ezekre a helyekre, hogy biztosítjuk a lehetőséget arra, hogy aki fel akarja dolgozni, eljusson a helyszínre. Imre bácsira hivatkozom, aki végtelenül csendes és egyszerű ember volt, aki soha nem beszélt arról itthon, hogy mi történt vele. Gordon Gábor, aki most az EMEMA elnöke, rábírta, hogy velünk utazzon Auschwitz-Birkenauba, és ott a következőket mondta: „Eddig azért nem beszéltem erről, mert én szégyelltem magam azért, ami velem történt.” Többéves közös munka során próbáljuk őt meggyőzni, hogy ez nem az ő szégyene. Egy Auschwitzról szóló írásomhoz egyszer így szólt hozzá: „Most már nyugodtan fogok elmenni, mert tudom, hogy lesz, aki majd beszél a holokausztról.”