Inkább legyen korlátlan mobilnet, mint kenyér: ennyire vágyjuk a lájkolható életet

Több mint másfél évtizedet kell visszamennünk az időben: 2009-ben vezette be a Facebook a like gombot. Hogyan váltunk idővel a lájkok rabjaivá? 

Erre van egy rövidebb, meg egy végtelen hosszú válasz. Kezdjük a rövidebbel. Mit tesz lehetővé a like gomb? Olyan szintű azonnali visszajelzést, rengeteg embertől, ami korábban semmilyen formában nem volt elérhető. Bennünk van az igény, hogy szeretnénk tartozni valahová. Kellenek a pozitív visszajelzések, hiszen ezek segítségével alakítjuk az önképünket, helyezzük el magunkat a társadalomban. Bármelyik közösségimédia-platformon, bármelyik megnyilvánulásunkra érkezhet azonnali reakció. Idővel ezek a reakciógombok bővültek, de mégiscsak az a lényegük, hogy egyetlen gombnyomással kifejezhetjük, hogy valami tetszik. 

A like gombot alapvetően nem a Facebook vezette be először, hanem Mark Zuckerberg más platformokon találkozott vele videóknál és blogbejegyzéseknél, majd ezt integrálta a Facebookra, ahol képre, videóra, posztra, szöveges üzenetre is alkalmazható az első pillanattól kezdve. Még azt is be lehet lájkolni, hogy valaki valakinek az ismerőse lett. 

Amióta a Facebook elterjedt, szeretnénk lájkolhatóvá válni, és lájkolható életet élni. 

A lájkokra hajtunk, amik számszerűsíthetők. 

Állítólag csak a Facebookon 4–6 milliárd lájkolás történik naponta, míg az Instagramon 1000 lájkot (szívet) adhat egy felhasználó egy nap alatt. 

Az algoritmus folyamatosan változik, és nem annyira publikus gazdasági okokból, mit enged a Meta – most már ugye így hívjuk. De reálisnak gondolom ezeket a számokat. A lájkot már egy csomó platform beépítette. A hétköznapi életünk része lett a szófordulat, hogy lájkolunk valamit.

Maga a lájk és a számszerűsíthetőség stimulálja az agy jutalomközpontját. Kapunk egy lájkot, örülünk neki, és amint hozzászokunk egy impulzushoz, feltűnik a hiánya. Jelentkezik a hiányérzet, és szeretnénk újabb lájkokat kapni, de lehetőleg többet, mint korábban. Ma kapok egy képre 120 lájkot, holnap is kiteszek egyet, arra „csak” 80 érkezik, és emiatt már szomorú vagyok. Nem nézek ki olyan jól, mint tegnap? Ma nem volt olyan menő a hely, ahol voltam?

Létezik lájkfüggőség? 

A közösségimédia-függőség jelenleg még nem létező fogalom a betegségek nemzetközi osztályozásában (BNO-kódrendszer – a szerk.), bár az Egyesült Államokban az internetes játékfüggőség/szerencsejáték-függőség már létező betegség. Mi a közös a kettőben? Ha pörgeted az Instagramot vagy a TikTokot, és találsz egy érdekes képet vagy videót, megnézed, pozitív érzést vált ki benned, mert informatív volt. Tegyük fel, utána következik öt másik, ami abszolút nem érdekes. 

Mégis tovább görgetsz, mert bízol benne, hogy a hetedik vagy a nyolcadik megint olyan lesz, mint az első. 

Kaphatsz valami jutalmat azért, hogy ráfordítod a figyelmedet, az idődet és az energiádat. 

Mennyire életkorhoz kötött jelenség ez? 

Az identitáskeresésben lévő kamaszok fogékonyabbak rá, valamint azok is, akik valamilyen mentális nehézséggel, például szorongással vagy depresszióval küzdenek. De olyan világot élünk, hogy kinek nincsenek ilyen problémái? Hiszen járvány volt, háború, gazdasági bizonytalanságok vannak; minden eddiginél több tényező próbálja megtépázni a mentális egészségünket.

Amerikában állapították meg először, hogy az aktív facebookozók átlagéletkora növekszik: a fiatalok átpártolnak Instára, TikTokra stb., és a videós tartalmak felé tendálunk. A felület ilyen szempontból mindegy, amíg ott van a lájkolás, a követőszerzés lehetősége, addig ezek a hatások fennállnak. 

A legtöbb közösségi médiumnál 13 év az alsó felhasználói korhatár, de tudjuk, hogy fiatalabbak is használják. Ahhoz, hogy ők tudatosabbak legyenek, az kell, hogy a felnőttek jó példával tudjanak elöl járni. Mit tehet ma egy szülő? Leginkább azt, hogy felügyelet mellett engedni a gyerekének, hogy használja a közösségi médiát, mert ha nem használhatja, akkor megjelenik a FOMO – fear of missing out, azaz a kimaradástól való félelem jelensége. Ez nem könnyű döntés.

Az okostelefont akár csecsemőkortól nyugdíjaskorig használjuk. A közösségi média olyan, mint egy kard, amivel lovaggá lehet ütni valakit, de ki is lehet vele oltani egy életet. 

Fantasztikus lehetőség a kapcsolattartásra, ugyanakkor minden eddiginél több társas elvárást tudatosít bennünk, minden eddiginél több impulzus ér minket. 

És ahol az információ, ott a dezinformáció. Soha nem volt még olyan könnyű álhíreket terjeszteni, mint most. 

Kép

Dr. Sándor Alexandra Valéria – Forrás: Dr. Sándor Alexandra Valéria

Újabb trendi fogalom a digitális detox, amikor egy ideig távol tartjuk magunkat a közösségi oldalaktól. Lehet ez megoldás?

Ki lehet tűzni, hogy napokig, hetekig máshová fókuszálunk, és letesszük a közösségi médiát, töröljük az applikációkat. De szerintem a hosszú távú szokások kialakításában rejlik a siker. Lehet korlátozni az értesítéseket, beállítani, hogy kiknek a tartalmait követjük, kikét nem. Létezik egészséges közösségimédia-használat, amikor a közösségi oldalak pörgetése nem vált ki negatív gondolatokat, érzéseket. Sokan azt tapasztalják, hogy görgetik-görgetik, telnek a percek, az órák, és aztán mégis úgy teszik le a telefont, hogy a pihenésre szánt időt nem érzik pihenésnek, vagy kiesnek térből és időből. Erre is van magyarázat, az algoritmusok úgy működnek, hogy átveszik az irányítást a figyelmünk felett. 

Akkor van baj, ha lemaradunk a saját életünkről amiatt, amit mutatni szeretnénk magunkból másoknak, vagy amit mások szeretnének nekünk mutatni magukból. Nem valódi emberként vagyunk jelen a közösségi médiában, hanem mintha az avatárjaink lennének ott, és mások avatárjaival találkoznak. Ezt nem szabad összekeverni a valósággal. 

Ez az interjú augusztusban jelenik meg, sokan nyaraltak vagy nyaralnak még. Posztoljunk a vakációról?

Amikor nyaralunk és megéljük a pillanatot, egy buborékban vagyunk. 

Amint arra gondolunk, hogy ez hogyan néz ki kívülről, milyen reakciókat szeretnénk vele kiváltani, akkor az a buborék kipukkad. 

Ha ott vagyunk a tengerparton, és azon gondolkodunk, hány lájkot fogunk kapni a pózolásra, akkor megfosztjuk magunkat a legszebb pillanatoktól. Ülünk az étteremben, kihozzák az ételt, és rögtön nyúlunk a telefonunkért, hogy lefotózzuk. Természetes igény, hogy megmutassuk, mi történik velünk, de fel kell tenni a kérdést: miért szeretném ezt posztolni?

Nekem az a stratégiám, hogy nem kezdek el képekkel foglalkozni rögtön, amikor elkészültek, hanem este vagy a hazaúton, vagy már itthon előveszem a fotókat, és kiválogatom, esetleg valamelyiket feltöltöm. 

A lájkok rabjai című könyv megjelenését négyéves doktori kutatómunka előzte meg. Milyen tapasztalatokról számoltak be a kutatásban részt vevők?

Érdekes megfigyelés volt, hogy az emberek hamarabb észreveszik, ha ők többet lájkolnak, mintha őket lájkolják. Vagyis arra érzékenyebb vagyok, hogy én mit adok, mint hogy mit kapok. Volt, aki arról számolt be, hogy három órát szokott tölteni egy-egy szelfijének az utólagos szerkesztésével.

Retusált valóság

Az ELTE-TáTK Szociológia Doktori Iskola egykori hallgatójaként Sándor Alexandra Valéria doktori disszertációja a közösségimédia-beli önreprezentáció és a mentális egészség összefüggéseit vizsgálta. Feltárta, milyen kölcsönhatásban áll a közösségimédia-használat a mentális egészséggel, különös tekintettel a szorongásos és affektív zavarokra – vagyis például a depresszióra és a pánikbetegségre. A vizsgálat nagy része a Covid-19 világjárvány során készült. A kutatás megállapította: a közösségi média nem csupán az önkifejezés, hanem a pszichés nyomásgyakorlás terepe is lehet. A járványhelyzet felerősíthette az összehasonlítási kényszert, és egyfajta mentális „túlélési stratégiává” válhatott a képekbe rejtett tökéletesség.

A törékenyebb mentális állapot növelheti a visszajelzésekre való igényt, ugyanakkor a sok visszajelzés sérülékenyebbé teheti az eleve nem annyira sérülékeny embert is. Aki szorong vagy depressziós, segítséget vár a közösségi médiától, amit meg is kap, csak egy idő után az egész a visszájára fordul, és azt érzi, hogy minden eddiginél jobban lejött az életről. 

Az egyensúly lenne a fontos, hogy mindenki felismerje, neki mennyi az egészséges közösségimédia-használat. 

A közösségi média és a mentális egészség összefüggései nem járványspecifikusak, csupán az történt, hogy a járvány sok társadalmi folyamatnak a katalizátora volt. A könyv már nem a járványról szól, hanem arról, hogy az emberi természetnek milyen alapvető működései tették azt lehetővé, hogy a közösségi média ennyire elterjedjen.

Kép

Fotó: Antal Norbert

Mit tehetünk azért, hogy megőrizzük a testi-lelki-szellemi harmóniánkat a közösségi média árnyékában?

Vegyük vissza az uralmat a figyelmünk fölött! Figyeljünk oda az érzéseinkre, itt és most. Éljünk a szabályozás lehetőségével! Szükségünk van-e rá, hogy naponta órákig nézzük embertársaink azon oldalát, amit ők lehetőleg tökéletesen ábrázolva meg akarnak mutatni magukból? 

A közösségi média csaknem az összes szükségletünkre képes valamilyen formában választ adni. Ma már szinte függetleníthetetlen a közösségi médiától az, hogy milyen szerepet töltünk be a társadalomban. Ha magánemberként nem szeretnéd megosztani az életed pillanatait, szakmailag vajon megteheted 2025-ben, hogy nem teszed közzé mondjuk a LinkedIn-en, hogy ki vagy és mivel foglalkozol? 

Kulcsszerepet játszanak a platformok akár a táplálkozásban, a mozgásban, a kapcsolatok kialakításában is. Ha valami iránt érdeklődünk, az algoritmus felismeri, és annak megfelelően adagolja a tartalmakat.

Lesz folytatása a kutatásnak? 

Erre nem tudom még a választ, de minden érdekel, ami a közösségi médiával kapcsolatos. Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében élek, és nemrég egy telekommunikációs szolgáltatónál kellett ügyet intéznem. Beszélgettünk a cég munkatársával, és felvetődött, hogy a hátrányos helyzetűek lakta térségekben vajon inkább a feltöltőkártyás vagy az előfizetéses módszer a népszerűbb. Azt gondolnánk, hogy a lényegesen kevesebb pénzből élő emberek a feltöltőkártyás módszert választják. De kiderült, hogy nem! 

Ők azok, akik igénylik és a határidő előtt rendszeresen be is fizetik akár a legborsosabb árú előfizetést is. Úgy fogalmazta meg az ügyintéző, hogy „inkább legyen korlátlan mobilnet, mint kenyér”. 

Ez a szomorú, de teljesen valóságos példa is mutatja, mennyire mélyen beágyazódott már az internet és a közösségi média a társadalmunkba. Kis falvak Facebook-csoportjának gyakran a falu minden lakója a tagja. Közművek nincsenek mindenhol, de Facebook-csoport van.