„Nincs nem hagyományos esküvő, az esküvő maga a hagyomány” – Kreatív esküvőszervező egy szabálykövető mérnökből

– Hogyan kerültél ebbe a helyzetbe, hogy ceremóniamester lettél?

– Jövőre lesz húszéves ez a hivatásom, és egész évben jubilálni fogok minden esküvőmön, szóval nagy csinnadrattát csapunk. Még egyetemistaként láttam egy barátom esküvőjét, ami nagyon meghatott és felcsigázott, rengeteg élmény ért akkor, szárnysegédként működtem a vőfélycimbora mellett. Ezután barátaim felkértek az első esküvőmre, három napig ott laktam egyiküknél, teljesen beépültem a családba. Ma egy esküvőn villanásnyi lehetőségem van arra, hogy a násznép befogadjon, akkor még napokig együtt lélegeztem a nagycsaláddal.  

– Mi az eredeti foglalkozásod?

– Közlekedésmérnökként, logisztikusként végeztem, főleg EU-s projektekben dolgoztam. Ezt a tudást használom is az esküvői folyamattervezések során. Az utolsó munkahelyemen, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségben az egyik határokon átnyúló együttműködési program irányítójaként jártam Brüsszelbe, az Európai Bizottsággal tárgyaltam, képviseltem hazánkat. Ez volt a civil életem a hétköznapokban, hétvégén pedig mozgalmas kimenőket biztosítottak az esküvők. Végül már annyi felkérést kaptam, hogy szegre akaszthattam a könyökvédőmet, és kormánytisztviselőből hivatásos ceremóniamester lettem.

Éreztem, hogy van egy olyan énem, a saját magam legjobb változata, ami vállalkozóként jobban megmutatható, kamatoztatható.

A kreativitásom és fantáziám ebben szárnyakat kapott, ugyanakkor jól tudtam építeni a szabálykövető tulajdonságaimra is.

– Esküvő nélkül nehéz ceremóniamesternek lenni… 2019-ben a pandémia miatt először jött egy százfős limitálás az esküvők létszámára, majd a teljes tiltás. Akkor mi lett veled?

– Láttam ezt előre, nem ért váratlanul, mégis nagyon nehezen viseltem. Mint egy ezerdarabos kirakóst, rakosgattuk-tologattuk az esküvőket a naptárban, hol előrébb, hol vissza, hol a következő évre. Idegőrlő volt a bizonytalanság nekünk és a párjainknak egyaránt. Sok veszteséget éltünk meg, de igyekeztünk tartani egymásban a lelket. Feleségemmel rengeteget voltunk a gyerekeinkkel. Szerveztünk egy „Csak azért is elmegyünk tavaszi szünetre!” munkacímű házon belüli kiruccanást, eljátszottuk magát az utazást, a becsekkolást a recepción meg a szállodai étkezést, ami ugyanúgy tejbegríz volt. Csodálatos szafariként éltük meg, a teraszra kitettünk egy dézsát, még a tenger is morajlott… És írtam egy könyvet „Karanténesküvők” címmel.

– Van egy novellád egy képzeletbeli férfiról, aki esküvőfüggő. Ő egy kicsit te is vagy?

– Sokan vagyunk esküvőfüggők… A menyegzők világa hihetetlenül színes, leképeződik ott az egész társadalom széltében-hosszában, de nemcsak a hazai társadalom, hanem rengeteg ország, kultúra, hagyomány és nyelv villan meg egy lakodalomban. Agatha Christie azt írta, hogy ennyi különböző nemzetiségű és kultúrájú ember csak az Orient expresszen lehet huzamos ideig egy légtérben.

Ma már az esküvőkön egy asztalnál ülnek és egy zenére táncolnak a vidékiek, a városiak, a hazaiak, a külföldiek, az ezerdiplomás professzor úr és a fizikai munkát végző ember. Szingli lányok, ősanyák, Don Juanok és sokgyerekes édesapák, az idősebb nagyszülők és a láb alatt rohangászó kisgyerekek.

Nem véletlen, hogy annyi irodalmi alkotás és film alaptörténete esküvői háttérrel játszódik. Az esküvői készülődés a pár számára életük legreménytelibb időszaka; tele vannak tervekkel, optimizmussal, örömmel, elhatározásokkal. Minden régóta babusgatott vagy vadonatúj álmuk, vágyuk ott ragyog az esküvőn, hihetetlenül megtisztelő ebben osztozni. Ebbe az érzelmeket mozgósító, szédületes világba csöppen bele a ceremóniamester, igyekszik hozzátenni, sőt, rátenni még egy lapáttal! Felszabadul az adrenalin, dopamin, oxitocin – ez a koktél teszi az embert esküvőfüggővé, annyi boldogság, annyi érzelem, meghatottság, izgalom adódik ezen a napon. A fogadalom maga húsz másodperc, de ehhez igazodik, erre épül minden. Ezt ünnepeljük vérmérséklet szerint őrülten, bohéman, meghatottan, és napokkal később, mint egy stabil kristályban, úgy tisztul le bennünk az egész forgatag, és így mentjük el magunkban az élményeket. Gyönyörű ünnep ez, ezért a pillanatért történik minden. Szükségünk van rá.

Kép

Kép: Street Gábor

– Honnan szedted össze a ceremóniamesteri tudást?

– Hagyományos parasztesküvőkön nőttem fel, amelyek elvarázsoltak. Nekem már nincs vőfélyfüzetem meg rigmusaim, mert ahol ma megfordulok, ott már más az igény a fellépés, megszólalás stílusára, tartalmára, minőségére. A hagyomány azonban mindig jelen van, ez szükségszerű. Nincs nem hagyományos esküvő, az esküvő maga a hagyomány: Akarod? – Akarom. Például a menyecskeruhába átöltözés minden változata ellenére ugyanazt fejezi ki, az asszonnyá válást, egy korszak végét és egy új kezdetét. Lehet a menyecskeruha tulipiros helyett pöttyös, az átöltözés akkor is kifejezi az üzenetet, a misztériumot. Nem is én viszem be a hagyományt: az alkalom követeli meg, amit az emberek éreznek. Régen a hagyomány a létfenntartás záloga volt, ez ma is mélyen bennünk van, csak más, modern köntösben.

– Tudom, hogy imádod a statisztikát. Mennyi jegygyűrűt húznak fel egymás ujjára a párok egy év alatt? 

Ha az egész évben létrejött hazai házasságkötések összes gyűrűjét egybeolvasztanánk, és abból egyet készítenénk, akkor a fényes karika körbeérné a Városligetet.

Messziről úgy nézne ki, mint a Szaturnusz.

– Mit takar az a kifejezés, hogy Hubadúr?

– Én ilyen döngicsélős, dalolós típusú ember vagyok, s kerestem az esküvőhöz hozzáadható saját értéket, a védjegyemet. Személyre szóló vicces dalokat írok a pár történetéből, és trubadúrként előadom az este egyik pontján. Amikor egy 150 fős vendégsereg énekli együtt a refrént, az számomra katartikus.

– A legtöbb embernek párja van, neked párjaid…

– Ezek mind személyes kapcsolatok, már az esküvő előtt egy-másfél évvel elkezdődik a közös tervezés. Ez kifejezetten szeretetalapú, bizalmi nexus, ebben működik a kémia… Tartom a kapcsolatot a párjaimmal, egy alkalommal közös faültetést is szerveztem nekik. Például együtt vettük és ültettük el a Rejtelmek Ösvénye díszalmafáit. És figyelemmel követem őket, egyik vőlegényem érlelt sajtja éppen most kapta meg „a világ legjobb kecskesajtja” címet, amit én előre megénekeltem a nekik írt Hubadúr-dalban.

– Hasznát tudod venni az egyetemen tanult válságkezelésnek?

– Hogy a viharba ne… A Balaton-felvidéken egyszer egyik pillanatról a másikra utolért minket egy vihar. Nagy sötét gomolygó folt volt az égen, ami egyenesen felénk tartott. Az első hullám gond nélkül átvonult felettünk, a második után a golfpálya közepére épített sátor bejáratáig kellett hoznunk a kocsikat, hogy felkészüljünk a menekülésre, ha a hatalmas sátor felső rúdját túlságosan rángatni kezdi a szél.

Addig hangosan énekeltünk, mert csodálatos lehetőség az, hogy aki énekel, az nem tud félni.

Egyébként gyönyörűség az is, hogy ha együtt ér minket, embereket egy csapás, akkor óriási együttműködés alakul ki köztünk.

– Mi van a túlélőszettedben?

– Minden. Takaró, szigetelőszalag, tű, cérna, biztosítótű, fejfájáscsillapító, pelenka, intimbetét. Egyszer harisnyát is kértek tőlem, azóta azt is tartok.

– Hadd tudjam meg végre: miért verik szét a vőlegénytortát a magyar esküvői hagyományban?

– Ehhez faramuci módon egy jókívánság tartozik: annyi év múltán érjen véget ez a házasság, amennyi darabra hullik a grillázs-alkotás, vagy amikor újra összeállnak a darabjai! Olyasmi ez, mint a zsidó hagyományban a pohártörés.

– Hogyan tovább? Nem lehet kiégni, megunni húsz év alatt az esküvőket?

– Mindent szeretnék elkövetni azért, hogy sok boldog pillanat legyen az esküvőkön, amiken mindannyian osztozhatunk, meríthetünk belőlük, és egy-egy darabot mindenki magával vihet a saját otthonába, kapcsolatába. Ezáltal egy morzsányit szebb és jobb lesz a világ.

„Huba kirángat abból a tévhitből, hogy az életet el kell viselni, és helyette odavonszol a madárcsicsergéshez, és belenyomja az orrom a legédesebb orgonavirágba” – írta Huba egyik kliense, és megértem, mire gondol, amikor interjúalanyom mellesleg szó nélkül néhány szívalakú sütit rak elém. Nincs is több kérdésem.