Uruguayból jött, ezer dollárral a zsebében és egy álommal a szívében

A gyermeki képzeletvilág hihetetlen ereje tükröződik Katona Sándor különleges megérkezés-történetében. Olyan képesség, amely a hallott meséket és történeteket teljes szívével és tudatával teszi az élete részévé.

A rendszerváltozás során átalakuló magyar társadalom sajátos epizódja Alejandro Fernandez Katona uruguayi tiszteletbeli konzul kilencvenes évek eleji hazaköltözése. A diplomata eddig nem beszélte el történetét a nyilvánosságnak. Fordulatos élete főbb állomásait felelevenítve nem túlzás azt mondani, hogy második generációs disszidensként a fél szíve mindig is Magyarországon volt, noha csak huszonévesen látta meg az anyaföldet. 

Túlélte a koponyalövést 

Már az is csodával határos, ahogyan nagyapjának egy súlyos sérülés után megadatott a hosszú élet. A háborús veteránnak csillapíthatatlan honvágya volt az uruguayi emigrációban, ezt adta tovább unokájának, Katona Sándornak. 

Az idegenben felnőtt Sándor egyebet sem hallott, mint hogy Budapest a világ legszebb városa, de természetesen csak Miskolc után, mert nagyapja számára az a világ közepe, a Balaton környezete pedig semmihez sem fogható, varázslatos vidék. 

Pedig a hatvanas évek szűrt levegőjébe egyszer hazatérő nagyapjának szembesülnie kellett a kommunista rendszerben a társadalom torzult arcával, az általános bizalmatlansággal és a pártállam mindent átszövő rendszerével. De még a szocialista nihil sem fojtotta el benne a vágyat, hogy a szülőföldjére egyszer visszatérjen. 

„A vasárnapi ebédek számomra igazi tanórák voltak, hiszen nagypapa mindig Magyarországról mesélt nekünk; az első világháború megélése, a magyar keresztény világ és kultúra a mindennapjaim része lett. Mi, unokák úgy láttuk, hogy a nagypapa mindent megtenne, hogy visszaköltözhessen, egészen idős koráig kitartott benne a remény” – meséli Sándor. 

Fiatal katonaként 1914-ben sorozták be Miskolcon Katona Andrást, majd halálosnak tartott sérülést szenvedett, szó szerint élet-halál között lebegett. 

„Az első világháborúban az orosz fronton golyót kapott a fejébe, több magyar katonával együtt elesett. 

A kíméletlen hidegben a halottak közé dobták, egy nagy hullahalomra került élve. Az volt a szerencséje, hogy onnan hólepte földre gurult. Hajnalban eszmélt, s amikor ébredezett, fel tudott állni, és a fejében golyóval még képes volt bemenni a kórházba. 

Az orvos, aki kioperálta a koponyájába fúródott golyót, maximum négy évet jósolt neki. Miskolcra bakancs nélkül, gyolccsal a lábán tért haza. Édesanyja nem ismerte meg a kapuban, két év alatt annyira megváltozott a fronton” – idézi fel a történteket Katona Sándor.

Hajóval ment Dél-Amerikába

Egy Trianon után szétválasztott, reményvesztett országban kellett visszatérnie a mindennapokba. Akkoriban Dél-Amerika népszerű útirány volt az emigrálni készülő magyar emberek számára, az első világháború után kiáramló sokaság jelentette az alapját az uruguayi magyar diaszpórának.

„Hajóval ment Dél-Amerikába, megnézte Paraguayt, Argentínát, Brazíliát, majd Uruguayban, Montevideóban telepedett le. Fejlett ország volt akkoriban is, ő pedig úgy határozott, hogy kőművesként ott vállal munkát. Mindez 1923-ban történt, szinte hihetetlen, hogy több, mint száz éve már. Nem sokkal később, 1927-ben hazajött a menyasszonyához, akkor már annyira jómódúnak számított idehaza, hogy házat tudott venni Miskolc környékén. Aztán visszament, és nagymamám egy évre rá követte. Házasságukból három leányuk született” – meséli Katona Sándor, akit eredetileg Fernandeznek kereszteltek, majd később nagyapja nevét vette fel. 

Két világ közt hontalanul

Katona András a hatvanas években próbált először hazatérni, akkor azonban nagyon nehéz volt egy emigránsnak bármit is elintézni a szocialista Magyarországon. 

„Minden este be kellett mennie a miskolci rendőrkapitányságra, ahol faggatták a kapcsolatairól, a kommunista kihallgatás tipikus stációin ment keresztül. Még a Parlamentbe is kapott időpontot – egy barátján keresztül –, de hiába várt órákat az Országház folyosóján, nem jött le tárgyalni vele senki. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, akkor tett le arról, hogy a regnáló magyar diktatúrába hazajöjjön. Emlékszem nagyon bántotta ez az embertelen eljárás. Brutális rendszer volt itthon. 

A furcsa, sötét hangulat teljesen kiábrándította, számára ez addig ismeretlen volt. 

Képzeljük el, egy egész hónapot utazott haza hajóval, és ezt a bánásmódot kapta. Ennek ellenére nem szeretett volna uruguayi állampolgár maradni, a magyartól azonban megfosztották, így két világ között hontalanul lebegett.”

Katona Sándor úgy emlékszik, hogy nagyapja még 86 évesen is tervezte, hogy visszajön, mert itthon szeretet volna meghalni, ám ettől a lépéstől nagymamám már óvta. A rendszerváltás után kapta volna vissza a magyar állampolgárságát, de 1990-ben meghalt, ezért már nem élhette meg, hogy hivatalosan is magyar legyen.

Miskolc és Budapest pont olyan szép volt, ahogy gyerekként elképzelte

Katona Sándor ebben a lelkületben felnőve az összes unoka közül talán a legjobban, nagyon mélyen ragaszkodott a sokáig csak a képzeletében megrajzolt Magyarországhoz; olyannak látta, ahogyan azt nagypapája elmesélte neki. Amikor pedig végre hazaérkezett, azzal a képpel találkozott, amit a képzeletében őrzött. 

Mindent értett magyarul, de nem beszélte a nyelvet, hiszen csak a spanyolt használta a mindennapokban. 1991 májusában autóval európai körútra indult egy turisztikai cég munkatársaként. Madridból ment Olaszországba, onnan pedig Magyarország felé vette az irányt. 

„Peugeot-val jöttem át Letenyénél a határon, még a bennünket átengedő határőrre is jól emlékszem. A Balaton mellett haladtam el, fel Budapestre, elmentem a Parlament előtt, megálltam, hogy megcsodáljam az épületet és a várost. Visszagondolva nagyon kevés autó volt akkoriban az utcákon, és természetesen még kevesebb nyugati kocsi. Egyből indultam tovább Miskolcra.” 

„Amikor megláttam a Miskolc feliratot, az számomra felejthetetlen pillanat volt. Elsírtam magam, teljesen egyedül voltam, de otthon.”

Könnyezik most is, ahogy a miskolci megérkezését meséli. Érdekes belegondolni manapság, amikor minden pillanatunkat megörökíthetjük telefonnal, hogy az analóg korszakból még ilyen meghatározó életfordulatokról is csupán egy-két fotó maradhatott.

„Mindent értek magyarul, de nem tudok beszélni!”

Katona Sándor teljesen egyedül volt, táskájában a rokonokkal folytatott levelezésekkel és keresztapja Vörösmarty utcai címével. Még a telefonszám sem volt jó, amit régről őrzött, mégis nagyon gyorsan ott találta magát. 

„Leparkoltam a nyugati autómmal a Trabantok és a Wartburgok közé. Nem tudtam egy szót sem magyarul, de mindent megértettem. Felcsöngettem, és annyit mondtam, hogy: »Mindent értek, de nem beszélek«.” Elsírták magukat. 

Ma már a retró tárgykultúra mintadarabjának számít a miskolci panelből előkerült piros tárcsás telefon, amely segítségével összetoborzott rokonság úgy nézett Sándorra, mint valami furcsa bútordarabra. Legalábbis ő így emlékszik vissza. 

„Nagynénémnek volt egy kis boltja Lillafüreden, elvittek oda is, én pedig el voltam ájulva tavasszal a varázslatos vidéktől. 

Minden illat és íz, szín és hangulat az enyém volt. 

Megállás nélkül, egy héten át tartott a rokonlátogatás. Aztán visszavezettem Milánóba, Budapesten már meg sem álltam. Arra még határozottan emlékszem, hogy egy útmenti csárdánál rántott húst rendeltem uborkasalátával, és az pontosan olyan volt, mintha a nagymamám készítette volna.”

Soha nem találta helyét a szülőföldjén 

Uruguay szép ország, jelentős magyar diaszpórával, mára majdnem ötezer magyar ember él ott. Azonban Katonát, aki sohasem találta ott a helyét, sem a jó állás, sem a közvetlen rokonság nem tudta visszatartani attól, hogy végleg hazatérjen. 1992-ben már repülővel és a letelepedés szándékával érkezett vissza Magyarországra.

Ezer dollár volt a zsebében, amiből akkor egy évig tudott volna élni. Az átalakuló világ egyik népszerű vállalkozása volt a kukoricapattogtató gép, minden metrókijáratnál volt néhány. Valamiből meg kellett élni, Katona Sándor is pattogatottkukorica-bizniszbe kezdett. 

„Kis kocsikat rendeltem, Amerikából hozattam a kukoricát, a kókuszvajat, és megcsináltam a Borsod Popcorn céget.”

„Mivel megvolt a lillafüredi családi boltunk, ott kezdtem el, nagy sikere volt. Akkoriban 15 forintba került a lángos és egy liter pattogatott kukorica. Havonta ezer dollár bevételem volt, ami akkor nagyon nagy pénznek számított.”

A Horn-kormány idején egymás után zárták be a magyar követségeket, Dél-Amerikán belül csak Mexikóban, Kubában, Argentínában és Brazíliában maradtak meg a rezidentúrák. Az uruguayi épületet is el kellett adni egy kormányzati döntés alapján. 

Először mint kereskedelmi attasé dolgozott az itteni uruguayi követségen, majd 2000-ben nevezték ki konzulnak. Közben marhahús-importálással foglalkozott, a bélszín nyolcvan százalékát ők adták el, 38 ezer kilogrammot tudtak havonta értékesíteni. Katona Sándornak, a miskolci lokálpatriótának köszönhető, hogy bár Bécsben van a konzulátus központja, a mai napig létezik Miskolcon hivatalos uruguayi iroda. Ő itt alapított családot, később a szülei is vissza tudtak települni Magyarországra, azonban az unokatestvérek közül ő az egyetlen, akit ennyire mélyen megérintett a nagypapa kötődése.

„Én éltem közös házban a nagyszüleimmel, ezért volt nekem fontosabb a nagyapám világa, mint a többi unokatestvérnek. Nekem adatott meg az, amit ő szeretett volna. Soha nem mennék vissza Uruguayba, itt élnek a gyerekeim, én is itt szeretnék élni és meghalni. Ezt huszonöt éves korom óta tudom.”