Szerelmes Magyarország – Fába vésett szenvedély, gyöngyök, vallomások a Kiskunság szívében

A gyöngyöket – színpompás gyümölcsökkel, virágokkal együtt – játékosan libbenő, pörgő-forgó szoknyákon látom díszítésként, amint Kiskunmajsa Roma Önkormányzatának tánccsoportja a Főtéri Sokadalom – Majsa Napok rendezvény színpadára lép. A nevük sem véletlenül lett Majsai Gyöngyök: a táncosok szépsége, mozdulataik kecsessége fényesen csillan a lágy napsütésben. Tán a sors akarja úgy, hogy első beszélgetőpartnereim egyike is anyai ágról roma: Zsanett férjével, az erdélyi születésű Istvánnal épp befejez egy közös imádságot a templomban, amikor az épület előtt csevegni kezdünk.

Szerelmesek, akiket a baj kovácsolt egybe

„Tavaly házasodtunk össze – vág bele kettejük történetébe Zsanett, majd mindjárt meg is lep a folytatással.

– Egy közös ismerős mutatott be egymásnak, és már az első randevúnk emlékezetesre sikeredett: kirepültünk autóval egy körforgalomból az árokba.

Nagyon sírtam, de István megölelt, megnyugtatott, és ma már úgy gondolom, a Jóisten próbatétele volt, hogy ezek után is kitartok-e mellette. Kitartottam, mert tőle megkapom azt a szeretetet és őszinteséget, amelyre vágyom. A legfontosabb, hogy segítsük és mindig kihúzzuk egymást a bajból, ahogyan az autóval is kijöttünk az árokból. S hogy milyen számomra az ideális udvarlás? A mai világban telefon, írogatás Facebookon, benne szép szavak. Találkozni egy erdőben, majd egy kocsmában. Előbb a férfi hívja meg a nőt, aztán fordítva. Beszélgetnek a jóról, hogy mit akarnak az élettől. Eltelik kettő–öt nap, megint összejönnek, akkor már puszival, öleléssel. A nő nem is menne ennél tovább a házasságig a keresztény hit szerint.”

István kiegészítve a sztorit elmondja, hogy egy kígyóspusztai tanyán élnek, s ő Székelyudvarhelyről, Zsanett pedig a Miskolc környéki Tornanádaskáról költözött ide. Méheik is voltak, most csak kecskét és baromfit tartanak, köztük az Ayem Cenami nevű, tetőtől talpig fekete indonéziai tyúkfajtát. Érdekességként említi, hogy a tanyavilágban több svájci és holland szomszédjuk is van, akik már nyugdíjasként költöztek a magyar Alföldre. Ők Zsanett-tel ápolónak tanultak, de nem a szakmában dolgoznak. A hegyeket egy kicsit hiányolják, de értékelik nyaranta a százéves fák és a vályogház hűvösét. Zsanett, aki 12 gyermekes családban, nagy szeretetben nőtt fel, így vall a boldogságról:

„A boldogság számomra az, hogy Istennel legyünk, és ne veszekedjünk. A szüleim sem csalták meg egymást soha. Azt sem szeretem, ha a barátok beleszólnak az életünkbe. Gyülekezetbe járunk, de szórakozni nem. Én alig várom, hogy munka után hazaérjek Istvánhoz, olyankor megdobban a szívem. Sokat mondjuk egymásnak, hogy »szeretlek«. Tegnap imaórán is arról volt szó, szeressük egymást tettekben és szóban is, hiszen azért vagyunk emberek, hogy ki is mondjuk mindennap.”

Kép

A Majsai Gyöngyök két táncosa – Fotó: Szász Adrián

Sportcsalád, akiket befogadott az Alföld

Alig indulok tovább a gyönyörűen felújított templomtól, amelynek elődje már az 1700-as évek közepén is itt állt, egy neves környékbeli lakosba botlom. Dr. Nagy Péter háromszoros olimpikon súlyemelőt nehéz volna nem észrevenni a maga 192 centis magasságával, erős testalkatával. Péter a legutóbbi ötkarikás játékokon Tokióban hetedik lett, és 36 évesen úgy véli, két év múlva Párizs is beleférhet még a pályafutásába. Addig is Szegeden élnek feleségével, Filoménával és kislányukkal, Larával. Mindjárt érdeklődöm is, hogy egy – civilben jogász végzettségű, jelenleg a honvédségnél állományban lévő – versenysportoló miként találta meg az Igazit. Könnyebben, mint gondolnánk.

„Szülőfalumban, Rédén ismerkedtünk meg már felnőttként, a párom is odavalósi. Hazajártam a családhoz, így ért utol ez a szerelem első látásra. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, természetesen alakult minden, sokat beszélgettünk.

Sosem volt gondom az udvarlással, szeretek és tudok is beszélni, ez talán még a jó kiállásnál is fontosabb.

Az esküvőnket hat év együtt járás után pont a Covid idején tartottuk volna, s bár a járvány kitörésekor már minden le volt szervezve, a tervezett majdnem 200 főről végül 20 körülire kellett szűkítenünk a vendégek létszámát, de jól vettük ezt az akadályt is.”

Péter bevallja, neki a szíve csücskei a hegyek, mivel „nem született Petőfinek”, de mára megszerette Szegedet és környékét, azon belül a kiskunmajsai gyógy- és élményfürdőt, amely kellemes fás-árnyékos, tiszta és rendezett. Amikor a terveiről érdeklődöm, azt mondja, már a sport utánra is gondol, amikor kevesebben fogják veregetni a vállát, mint a jó eredmények idején, ezért is végezte el a jogot és helyezkedett el a honvédség toborzóirodáján. Közben Filoména is mellénk lép, és mesél.

„Péterben a kedvessége és a mosolya fogott meg. Fontos számomra egy férfiban, hogy figyelmes legyen, tudjunk együttműködni, egymáshoz alkalmazkodni. Egy élsportoló párjától külön türelmet igényelnek az edzőtáborok, s hogy ő sokszor a világ másik végén van, amikor mi családi rendezvényt tartunk. Lényeges, hogy eleget pihenhessen, ezért a tavalyi olimpia nyara »az enyém volt« Larával. Ráadásul amikor Péter hazajött, a szurkolók akkora szeretettel várták, hogy mintha még két-három napig távol lett volna, mert mindenki más fogadta, csak aztán jöttünk mi. Ezeket tudni kell a helyén kezelni. A környékről pedig azt tudom mondani, hogy ma már itt van az otthununk, új barátságok is szövődtek. Befogadók a kiskunsági emberek, tőlük hallottam először a »szép napot!« köszönést is.”

Hagyományőrző, aki a tarlón is tud mezítláb járni

A belvárostól egy jóleső sétányira, a Kiskunmajsai Tájházban folytatom a kérdezősködést. Abban a szerencsében van részem, hogy Dózsáné Mihálka Betti népi iparművésszel az általa újjá (azaz régivé) varázsolt tájház autentikus étkező-szobájában ülhetünk le beszélgetni. Betti éppen annak a búbos kemencének a melegedőjén foglal helyet, amely ugyancsak a saját keze munkája eredménye. Alig várom, hogy megtudjam, neki mi jut eszébe Kiskunmajsa és az Alföld időtálló romantikájáról.

„Eszembe jutnak a korabeli korzók – meséli kedves beleéléssel, ahogy nyilván a betévedő turistáknak is. – Ezeken sétáltak föl-le a lányok az édesanyjukkal, a fiúk pedig csodálták őket. Aki szimpatikus volt, annak a mamáját hangos »kezitcsókolommal« üdvözölték.

Ha komolyra fordult az érdeklődés, akkor is csak szülői engedéllyel mehetett a fiú a lányos házhoz, és akkor sem maradhattak kettesben.

Akit egy bálon az édesanyja – a »gardimama« – beleegyezésével felkértek táncolni, arra jó eséllyel már feleségjelöltként gondoltak. Az Isten színe előtt tett fogadalmat pedig komolyan vették. Igaz, kevesebbet is tudott a külvilág a kapcsolatokról, mert nem teregettek ki mindent az emberek, mint ma a közösségi oldalakon. Egy jó feleség szoknyája mindent eltakar, tartotta a mondás. A lányokat akár már 16-17 évesen férjhez adták, és a fiúk is legkésőbb a katonai szolgálat után megnősültek.”

Örülök, hogy Betti ezután a saját gyerekkori emlékeit is meghatódva felidézi. Látom magam előtt mindazt, amiről mesél, pedig nem az én nagyszüleim éltek a lajosmizsei tanyavilágban, s neveltek fel ott nyolc gyermeket, köztük Betti édesapját, de ő képszerűen varázsolja elém a múltat.

„Unokaként nyaranta egy hónapot is náluk töltöttem, s mindenkinek megvolt a feladata. Én voltam a kis pulykapásztor, megtanultam tarlón járni. A másik a kiskacsákra vigyázott, a harmadik kihajtotta a tehenet vagy megitatta a lovat. Nagymamám dagasztotta a kenyeret, kérdeztem tőle, mikor lesz jó a tészta. Azt mondta, majd, ha izzad a gerenda, kislányom. Én néztem a gerendát, ő meg mosolygott, hogy na, izzad-e már. Mondom, még nem. Azt mondja, de, nézd csak – és a homlokára mutatott. Az volt a gerenda. Remélem, büszke rám, hisz amiben benne éltünk, ma azt adom át a tájháztáborban a gyerekeknek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ezek a tudások egyszer nekik is jól jöhetnek.

Ma mintha a 24 óra csak 12 lenne, alig érnek rá a szülők, pedig a nagyszüleink mindent kézzel csináltak, amellett is jutott idejük ránk.

Én nem egy gyerekkel szerettetem meg a zsíroskenyeret, aki utána otthon is azt kért, előtte csak azért nem, mert sosem kínálták vele. Fontos, hogy meghalljuk a gyerekek hangját!”

Előbb azonban a gyerekek fogják meghallani Betti néni hangját, hiszen már várják őt az udvaron, ahol épp csak elhallgatott a népzene. Most mesélni fog nekik az egyébként mézeskalács-készítéssel, népi gyöngyékszerekkel, nemezeléssel és tradicionális, méhviasszal írott hímestojásokkal foglalkozó hagyományőrző. Jól mondja, hogy a tájházból még senki sem távozott üres lélekkel – én sem teszem!

Figura mester, aki figurákat készít

Utam újra a főtér és a templom felé vezet, ám egy cégér kíváncsivá tesz: „Figura László Alkotóház – Magyarok Háza, Népi Örökségünk”. Belépek, s maga a névadó, Figura László fafaragó mester fogad. Miközben bemutatja a helyben kiállított műveit, arról mesél, hogy kamionsofőrként járta a világot, és már negyven is elmúlt, amikor az unalmas várakozásokat a különböző országhatároknál elkezdte farigcsálással tölteni. Ebből lett egy életre szóló szenvedély, egy őt 86 évesen is fitten tartó hobbi.

„A fafaragás lett a szerelmem – jelenti ki. – Főleg, miután a feleségem sajnos fiatalon elhunyt. Anyám nekem és a négy fiútestvéremnek a lelkünkre kötötte, hogy sose kártyázzunk, annyi ember ment tönkre amiatt. Megígértem neki, és be is tartottam, így amikor a többi sofőr szólt mondjuk Kuvaitban vagy Teheránban, hogy nincs ki a parti, én mindig azt feleltem: rám ne számítsanak. Cikiztek persze, hogy nem tudok kártyázni. Ám egyszer csak unalmamban elkezdtem egy felesleges lécet bicskával faragni, ma meg már saját múzeumom van... Ehhez persze a sok-sok fafaragó tábor is kellett, ahol megismertem az igazi véső szerszámokat, majd a táborvezetőktől lelkesen tanultam.”

Laci bácsi a körte- és a diófát használja a legszívesebben, de tölgyből, égerből, sőt csontokból is faragott már. Egy egész betlehemes művét szokták a helyi templomban karácsonykor kiállítani. Díszes pipákat is készít, mutatja büszkén. Külön érdekel, honnan jön neki az ihlet az alkotáshoz.

„Az élet hozza. Volt, hogy az út szélén láttam meg egy bácsit a kamionból, aki gallyakat tört. Megálltam, odamentem hozzá, leskicceltem, hogy el ne felejtsem.

S tudja, mi jut még eszembe a szerelemről? Az, hogy az éhes férfinép – a sok kolléga –, amikor hetekig nem volt otthon a párjával, elkezdett piszkálni, hogy miért nem dús keblű, kerek fenekű nőket faragok inkább.

Mondom, mert az nem az én témám! Erre ők: mert azt nem is tudnál, csak ilyen parasztembereket. Kihúztam hát egy beszorult gallyat a kamion oldalából, és megcsináltam nekik ezt – mutat egy apró, de tényleg formás faragott nőt a tenyerében. – Mondom nekik, látjátok, tudok, csak nem akarok. Úgyhogy hagyjatok!”

Szank, ahol teljes lesz a romantika

Én persze nem ezért hagyom Laci bácsit, nekem az ő története fenekek nélkül is kerek. Hanem azért, mert vár még rám két környékbeli látványosság, amelyeket a helyiek ajánlottak figyelmembe a régió romantikáját őrző helyszínekként. Mindkettő a közeli Szank községben/mellett található – az egyik a Tartós szegfű tanösvény. Itt a sütkérező gyíkok kíváncsi tekintete villan csak rám, és tarka virágok hajladoznak a lábam előtt. Tartós szegfűt kizárólag a Duna-Tisza közén találunk, e fokozottan védett növény júniustól egészen az októberi első fagyokig virágzik. Biztos sok szerelmes sétált már köztük, gondolom, s erre mintha az egyik gyík rá is bólintana. Hangulatos a Kiskun Emlékhely is, amely a kun népnek és a névadó Szank vezérnek állít emléket, az ő egykori szálláshelyén található. Aki szeretné megérteni a hely szellemét és a helyi nép lelkét, annak feltétlenül ajánlott itt is egy elmélyülős séta.

Nekem pedig már csak a napot záró rockkoncert van hátra – hol máshol, mint – a majsai templom mellett. Kezdésnek itt varázsoltak el a Gyöngyök, zárásnak a testvérvárosból, Gyergyószentmiklósról érkezett No Sugar zenekar lazít le. Énekesnőjük, Portik Lívia itt árulja el a közönségnek, hogy már nem egyedül frontemberkedik, mert a szíve alatt új életet hord. Pólóján a felirat az egyik dalukból idéz: „bennem van élet”. Nos, egy ilyen sokszínű, fárasztó, de feltöltő nap után – más értelemben persze, de – bennem is. Meg ebben az egész vidékben. Kiskunmajsát egy nap is elég megszeretni!