„Kidobáljuk a homokzsákokat, és szabadon szárnyal a hőlégballon” – Gyógyulás a traumából EMDR terápiával

Bármilyen negatív élmény válhat traumává, vagy csak a nagy horderejű megrázkódtatások?

Andreasen megfogalmazása szerint a pszichés traumák közös jellemzője „az intenzív félelem, a kiszolgáltatottság, a kontrollvesztés és a megsemmisülés fenyegetettségének érzése”. Beszélhetünk „nagy T” jellegű traumákról, mint a gyermekkori elhanyagolás, bántalmazás, szexuális visszaélés, súlyos sérülések, háborús események; valamint „kis t” jellegűekről, amelyek a mindennapi életben igen gyakoriak: a családban, iskolában, munkahelyen történő megszégyenítés, kirekesztés, szóbeli bántalmazás, kisebb balesetek, hosszabb ideig tartó mozgásképtelenség, nehéz szülés, a csecsemőt vagy gyermeket ért erős behatások (hang, szag). Mindegyik lenyomatot hagy a lélekben és a testben, és lehetnek következményeik a későbbiekben is.

Sok felnőtt azt gondolja, ha az ajtót becsukják, a gyerek nem hallja a durva beszédet, nem érzékeli a fizikai erőszakot, vagy a kétéves úgysem érti, mit beszélnek fölötte. De igen, érti és felfogja, csak más módon.

Ott marad, mint egy traumakapszulába bezárva a feldolgozatlan élmény, és váratlan helyzetben előbukkanhat.

Hogy őrződnek meg azok az események, amelyekre nem emlékszünk, vagy egészen pici korban történtek?

A memóriánknak van egy tudatos és egy tudatosan nem hozzáférhető része is. Hároméves korig a nem tudatos memóriában tárolódnak az emlékeink, de a testmemóriában minden bennünket ért hatás számon van tartva, a fogantatástól kezdődően. A traumatikus események hosszú távú, mély változásokat hoznak létre testünk biológiai folyamataiban az érzelmek, a gondolkodás és az emlékezet terén. Szélsőséges esetben ezek el is szakadhatnak egymástól, például nincs emlékkép, csak érzelem, vagy éppen érzelemmentességet, ürességet tapasztalunk. A trauma hatása attól is függ, hogy egyszeri alkalomról vagy hosszan tartó, többszöri eseményről, úgynevezett komplex traumáról van szó. A gyerekkori traumák azért veszélyesebbek, mert általában tartósan fennállnak a családban. A gyermek hajlamosabb lesz szorongásra, depresszióra, és felnőttkorban másképp reagál bárminemű stresszre. Másrészt az énképben olyan torzulások történnek, amelyeket nehéz korrigálni; szakember vagy egy mély szeretetkapcsolat képes csak ezeket a sebeket gyógyítani.  

Aki gyerekkorában kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil környezetben nő fel, később könnyebben megküzd a nehézségekkel?

Gyakran kérdezik tőlem, hogy ha ugyanaz a stressz éri az iskolában a gyerekeket, az egyik miért jön ki belőle viszonylag könnyen, a másik meg miért omlik össze tőle. Attól is függ, hogyan van felvértezve, milyen problémamegoldásokat tanult otthon, milyen az érzelemszabályozása. A temperamentum is befolyásolja, hiszen vannak félénkebb, szorongó gyerekek, és erősebb lelki alkatúak. Mindig tudunk ebben a felvértezésben segíteni, ugyanis ma már számos, több ezer éves, jól bevált és újonnan felfedezett technikát ismerünk. Az is csodálatos a mi munkánkban, hogy olykor egyszerű dolgokat tanítunk meg, és máris elindul a változás. 

Olyan ez, mint a faúsztatás az alpesi folyón: ha egy szálfa keresztbe áll, megakadhat az egész folyamat, de ha azt az egyet kihúzod, akkor továbbindul. Ha feldolgozunk egy traumát, utána a személyiség kiteljesedhet.

Népszerű téma napjainkban a transzgenerációs örökség. Akár a traumát is át lehet örökíteni?

Igen, erre ma már biológiai magyarázatok, bizonyítékok vannak. Wolynn Örökölt családminták című könyvében közérthetően leírja a biológiai hátteret. Az a lényege, hogy bizonyos gének a stresszhormonok és a tartós bántalmazás hatására is módosulhatnak. Amikor az anya traumatizálódik, a petesejtjeiben hordozhatja a következményeket és mindazt, amit a felmenőitől kapott. Eleinte számomra is különösnek hangzott, de egyre többet találkozom vele a traumafeldolgozás során. Egy páciensem hirtelen gázszagot érzett, és nem értette a reakciót, majd kitudódott, hogy volt egy titkolt zsidó családtagjuk. Vagy egy szülő rettegett a gyerekbalesettől, és a családfaelemzéskor derült ki, hogy két generációval korábban lovaskocsi alá került egy gyermek, aki meghalt. 

Kép

Dr. Moretti Magdolna – Fotó: Kovács Gáborné

Beszéltünk arról, hogy a testben elraktározódnak a negatív élmények, de az emlékezetünkből miért törlődhetnek?

A traumatikus élmény egésze vagy elemei betolakodó gondolatok, visszatérő, bevillanó képek, testi és lelki tünetek formájában fennmaradhatnak. A különlegesen fenyegető helyzetekben szinte automatikusan megtörténik a traumatikus élmény azonnali – részleges vagy teljes – szétkapcsolódása, amikor szétválik a tudat és a test. Azt szokták mondani, mintha nem is velem történne. Olykor fentről látják magukat.  A legősibb védekezési módszer a lefagyás; hasonló, mint az állatoknál a holttá tettetés. Ezt örököltük az evolúció során, ez a tehetetlen állapot jelentkezik akkor, amikor a gyerek lefagy az iskolában, vagy valaki mély depresszióba kerül.

Van, amikor tudjuk, hogy mi történt, és azt hisszük, hogy feldolgoztuk, mígnem jön egy hasonló, úgynevezett emlékeztetőinger, például egy autóbaleset után egy ugyanolyan kocsi. Mi történik? Elkezd kalapálni a szívem, összeugrik a gyomrom, szorít a torkom, vagy akár pánikrohamom is lehet.

A hang vagy a szag is erős emlékeztetőinger. Az egyik kliensemet a gumikesztyű szaga emlékeztette a kórházra, amikor gyerekként azzal fenyegették, hogy ha nem vigyáz magára, nem forr össze a karja és levágják. Addig aludt ez az emlék, amíg egy baleset során a saját gyerekét vitte a sürgősségire, és ott pánikszerű érzés hatalmasodott el rajta. Amikor feldolgoztuk, hogy valójában mi történt, akkor tudta elmesélni, hogy egy felnőtt kórteremben feküdt, ahol haldokolt egy idős néni.

Könnyít a feszítő érzésen a kibeszélés, a történtek szavakba öntése?

Ma más a gyakorlat, mint régen. Tudjuk, hogy az újra elmeséltetés – főleg, ha forszírozzák – újratraumatizálja az egyént. Olykor nem is hagyjuk, hogy egyszerre mindent elmeséljen, mert elárasztódhat az emlékekkel. Másfelől gyakran nem segít a beszélgetés. Miért? Mert a trauma hatására az az agyterületünk, amely a beszédkészségért felelős, blokkolódik. Ezért nem segít az intellektuális megértés és a racionális magyarázat. A "már elmúlt, tedd már túl magad rajta, ne gondolj rá" jó szándékú vigaszok még kétségbeesettebbé tehetik a traumaáldozatokat.

Az emlékek szétesnek, még a szavak sem segítenek. Mire képes ebben a helyzetben a terápia?

Az EMDR csodálatos terápia, nem ismerek ennél hatékonyabb traumafeldolgozási módszert. Egy amerikai pszichológusnő találta fel, amikor egy súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. A trauma következtében a bal, beszélő, tényekre emlékező és a jobb, érzelmekért, viselkedésért, képi gondolkodásért felelős félteke közötti kapcsolat blokkolódik. Az emlékek széttöredezve tárolódnak, mint a szétszórt tükörcserepek.

A terápia során a szétforgácsolt emlékdarabokat illesztjük össze, egységes történetet képezve. A kezelés végén a kliens el tudja hinni, hogy ami volt, az a múlt.

Távolabbról lát rá az eseményre, megszűnnek az érzelmi-testi izgalmi állapotok. Sőt, rengeteg fontos belátás is születik: ezt most már másképp tudom csinálni, mondhatok nemet, kiállhatok magamért. Nemcsak a testi-lelki következményeket kell gyógyítanunk, hanem a bűntudatot is, amit a traumaáldozatok közül főként a szexuálisan molesztáltak éreznek. Pszichológiai tény, hogy a gyereknek könnyebb magát hibáztatnia, mint a szülőt, mert ha rossz a szülő, hogyan tudna nélküle élni egy kisgyerek. Nem mehet világgá. Elkönyveli, hogy azért bánik velem így anya vagy apa, mert biztos én vagyok a rossz. Talán el is hitették vele, hogy te semmi vagy, nem érdemelsz mást. De ha feloldjuk, a kliens újra tud örülni az életnek, és lehet az, aki valójában. Meg tud változni a karrierhez, a családhoz, a párjához és az önmagához való viszonya is.

Óriási reményre ad okot, hogy ha nem is tudjuk megváltoztatni, ami a múltban megtörtént, mégis van gyógyulás.

Így van, más életünk lesz, ha letettük a trauma terhét. Mint amikor kidobáljuk a homokzsákokat, és szabadon szárnyal a hőlégballon.