„A születéstől a halálig ott voltam a családok otthonában” – Mélyszegénységben élőknek segít az év egyik védőnője

1982-ben kezdte a pályáját, azóta a világ nagyot fordult velünk. Hogyan jelenik meg ez a változás a védőnői munkában?

Amikor én voltam pályakezdő, a védőnői hivatásnak érezhetően nagyobb volt a tekintélye, de azt is látom, hogy bár az internettel érezhetően kinyílt a világ, és bejött a tudás, az anyukáknak most is szükségük van megerősítésre, mert nagyon sok bizonytalan információ kering a kismamás csoportokban. Azt szoktam tanácsolni, bízzanak meg egy nőgyógyászban, gyermekgyógyászban, védőnőben, aki szakmailag szelektálja és megmutatja a helyes irányt. Az orvostudomány is sokat fejlődött, ma sokkal többet tudunk egy-egy betegségről, vagy a magzat életéről.

Kezdő védőnőként nem is hallottunk arról, hogy a méhben növekvő kisbabának vannak emlékei, hogy az őt ért hatások nyomot hagynak, és kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolhatják a későbbi fejlődését, ahogy nem hallottunk a transzgenerációs emlékekről sem.

Azzal a sok mindennel, amit időközben feltárt a tudomány, lépést kellett tartani. Oktató védőnőként azt tanítottam a fiatal kolléganőimnek is, hogy nem szégyen megmondani a gondozottaknak, ha valamit nem tudunk, sőt, meg kell mondani őszintén ahhoz, hogy hitelesek maradjunk, hogy utánanézünk inkább, megkeressük a megbízható forrást a sok-sok információ útvesztőjében, hogy valóban tudjunk segíteni. Azt hiszem, én szerencsés természet vagyok, mert mindig könnyen elfogadtak, ahogyan a tanácsaimat is.

Biztosan megszerették, hisz hosszan, 30 éven át dolgozott ugyanott, egy ezerfős kisfaluban, Bihartordán.

A főiskola elvégzése és a lányaim születése után kerültem ebbe a nagyon családias körzetbe, ahol védőnői munkám mellett 15 évig a nappali idősellátás vezetője is voltam. Koordináltam a szociális étkeztetést, a házi segítségnyújtást, szerveztem, kit kell orvoshoz vinni, kinél kell felmosni, ágyneműt húzni, és ott voltak az ápolás-gondozás feladatai is: hol kell segíteni fürdésnél, pelenkázni, kötést cserélni, gyógyszert adagolni. Az Idősek Klubját is én vezettem, ahol aktívabb nyugdíjasoknak szerveztem szabadidős programokat: táncot, kirándulást, szomszédolást, népdalkört. Noha kottát olvasni nem tudok, jó a hallásom, és az egyik gyerekem, aki ének-zene tanár, sokat segített. Nagyon összetett volt a feladatköröm, azt szoktam mondani, ott voltam a születéstől a halálig majdnem minden család otthonában. Az öregeim nagyon hiányoznak, velük együtt az a fajta sikerélmény és öröm, amit ezekben a munkákban megélhettem, de váltanom kellett.

Miért vált valaki munkát 55 évesen, harminc év munkaviszony után?

Szokatlan, igaz? Sokan mondták, hogy nem vagyok normális, és én sem így terveztem, de jelzett a testem, hogy lassítanom kell. Amíg a debreceni tüdőklinikán feküdtem a diagnózisra várva, volt időm mindezt átgondolni. Azt mondtam, bármi lesz is az eredmény, életmódot kell váltanom, és a vezetői feladatok lesznek az elsők, amelyektől megszabadulok. Egy középvezetőn nagyon nagy a nyomás, alulra és felülre is meg kell felelnie, közben még a saját lelkiismeretének is: ez rengeteg stressz és vívódás. Tudtam, ha még élni akarok a családom körében, ezeket el kell engednem. És itt nem csak a testemről volt szó, valahogy a lelkemnek is szüksége volt a változásra, hogy az önbizalmam és az önértékelésem helyre kerüljön. El kellett döntenem, érek-e annyit, amennyire a körzetemben tartottak, hogy megtudjam, egy új helyen is megállja-e még a helyét az a régimódi, ám a tudomány változását is figyelemmel kísérő gondozási típus, amit én képviselek.

Kép

Kép: Kapás Anna

Jó döntés volt?

Azt kell mondanom, igen. 2015 óta dolgozom Biharnagybajomban, ez körülbelül két és félszer nagyobb körzet, mint Bihartorda, ketten visszük egy fiatal kolléganőmmel, akit én tanítottam be.

Itt más szakmai kihívásokkal szembesültem, teljesen idegen közösséggel kellett elfogadtatnom magam, megtapasztalhattam azt, hogy milyen fiatalok körében dolgozni, és tanító védőnőként lehetőséget kaptam a saját értékeim megerősítésére is.

Ez kicsit nehezebb körzet, és van egy spontán kialakult szegregátum is, ahol halmozottan hátrányos helyzettel kell szembenézni, többen is voltak a kis kolléganők közül az elmúlt években, akik néhány hónap után feladták. Könnyű jól dolgozni egy problémamentes övezetben. Csak hogy érzékeltessem, amikor Bihartordán dolgoztam, a több mint harminc évem alatt összesen három kiemelést kellett a gyermekvédelem felé jelezni, ebből kettő kiskorú anyuka volt, aki önként mondott le a kisbabájáról, aki ezáltal örökbeadható lett. Tehát tulajdonképpen egyetlen olyan esetem volt, amikor azt mondtam, nem teszek javaslatot arra, hogy a kórházból hazajöjjön az újszülött. Itt viszont

az évi harmincöt-negyven szülésből sajnos három-négy ilyen eset is van, ahol a higiénés viszonyok vagy a szülői elhanyagolás miatt nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy a gyermeket hazaengedjük a családjába, és ilyenkor egy kis rész mindig meghal a lelkemből.

Ez a legnehezebb a munkájában?

Igen, mert mi vagyunk a törvényi előírások szerint azok, akiket be kell, hogy engedjenek az emberek a saját életterükbe, ezért legtöbbször a védőnő a hírvivő. Mindent megteszünk azért, hogy az újszülött a családjában nevelkedhessen, és úgy érzem, nem kérünk sokat.

Legyen a gyerek biztonságban, ne fagyjon meg, ne haljon éhen, ne legyen az elhanyagoló szülői magatartás miatt életveszélynek kitéve, jusson hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz, védőoltásokhoz, státuszokhoz, fejlesztésekhez.

És mindenekelőtt, noha ez nem elég, de nagyon fontos, hogy szerető családba érkezzék, és érték legyen az a gyerek. Nagyon-nagyon jó kezdeményezés, segíti a kismamák szemléletét formálni a Biztos Kezdet Gyerekház, ahol minden lehetőség adott egészséges életmódra és babavárásra szoktatni azokat, akik a saját családjukban nem tudták megtanulni az alapokat. Mosási, ruhaszárítási, főzési lehetőség is rendelkezésre áll, lehet babástól együtt ételt készíteni, játszani, pszichológus segítségét igénybe venni, és csütörtökönként mi, védőnénik is segítünk a fejlesztésre szoruló kisbabáknak. A gyerekek innen könnyebben szoknak be az óvodába, már megtanulják a kézmosást, evőeszközzel evést, cipőcserét, olyan elvárásokat, szokásrendet alakítanak ki, ami az intézményekben is otthonos, sokat mondókáznak, énekelnek.

A fejlesztésre szoruló kisbabáknak milyen lehetőségeik vannak az önök körzetében?

Ha egy kisbabának Dévény-tornára lenne szüksége, önköltséges alapon a 26 kilométerre lévő Berettyóújfaluban, TSMT tornára pedig Püspökladányban, 17 kilométerre a falutól tudnék szintén önköltséges alapon szakembert ajánlani. A területileg illetékes fejlesztés, a Pedagógiai Szakszolgálat is Püspökladányban van, épp most jártuk végig egy kisfiúval ezt az utat, bő fél évbe telik, mire a gyermek államilag finanszírozottan heti egy fejlesztéshez hozzájut. Ilyen esetekben pedig az időfaktor az egyik legfontosabb tényező, minél előbb el kell kezdeni a munkát, ezért is fontos itt a Biztos Kezdet.

Ilyen nehéz terepen dolgozva mi tudja sikerélményhez juttatni?

Az a legcsodálatosabb, amikor megszületik egy egészséges kisbaba. Lehet, hogy nem hiszi el, de

én minden egyes kismamát és kisbabát, akivel a munkám kapcsán találkozom, kicsit a saját leányomnak, illetve unokámnak érzek, válogatás nélkül.

Lehet, hogy másnak ez nem érték, de amikor a szegregátumban élő gyerekek meglátnak az utcán, már messziről kiabálnak nekem, hogy jó napot kívánok, kérdezgetik, hogy vagyok. Vagy amikor bejött a szomszéd településre járó kisfiú, hogy fájlalja a fejét, talán nem is jó a látása, megnéztük, és a kis fiatalember jött vissza, mindegyik kezében három szál tubakati, egyiket a kolleganőmnek, másikat nekem hozta, és megköszönte a munkánkat, mert lett szemüvege. A pénzértékű világban lehet, hogy nevetnivalónak tűnök, de szerintem ezek a legszebb dolgok! Ezek visznek előre, meg a csodálatos unokám. Ha rossz napom van, beszélek vele, és egyből helyrejön a lelkem, mert egy biztonságot nyújtó, szerető család nagyon nagy támasz tud lenni.