„Szia, doktor Risár, emlékszel? Te operáltál!” – Tízezrek látását adta vissza dr. Hardi Richárd szemészorvos Kongóban

Hol érzi magát otthon, Kongóban vagy Magyarországon?

Az igazi hazám Magyarország, és nagyon hiányzik is, amikor kinn vagyok. De amikor itthon vagyok, akkor két-három hét után meg már visszahúz a szívem. Amiért 27 évig küzdöttem, annak egy része formát öltött. Amíg távol vagyok, a kinti barátaim végzik a munkát, ők hiányoznak. Másrészt sok beteg miattam jön a klinikára, és ilyenkor várnak rám türelemmel. Évente kétszer jövök haza, 4–6 hétre, régebben csak évente egyszer jöttem.

A klasszikus missziókban háromévente három hónap szabadsága van az embernek, de szemészként ez nem jó, mert közben a tudomány rengeteget halad előre, és hasznosabb, ha gyakrabban értesülök az újdonságokról.

Mikor járt először Afrikában? Már az első látogatás után érezte, hogy dolga van kinn?

1973-ban. 15 éves voltam, amikor Algériába költöztünk a testvéreimmel és a szüleimmel, édesapám mérnökként dolgozott ott öt évig. Algéria nagyon megfogott minket. Itthon aztán elvégeztem az orvosi egyetemet, szakorvos lettem, de mindig megvolt bennem a vágy, hogy visszamenjek Afrikába. Azt tudni, kell, hogy Észak-Afrika teljesen más, mint Fekete-Afrika. Közben 1992-ben beléptem a katolikus Nyolc Boldogság Közösségbe, akiknek volt egy kórházuk Kongóban, s nagyon kerestek oda szakorvost.

A szakorvosi vizsgája után egy műszerekkel teli bőrönddel érkezett meg Kongóba.

Fogalmam sem volt, milyen körülmények lesznek ott, Kabinda egy kisváros Kongó közepén, minden nagyvárostól messze. Kis sebészeti kézi eszközöket vittem: csipesz, olló stb. Ott összesen egy darab réslámpa volt és egy szemtükör. A nulláról indultunk. Tatabányáról mentem, egy jól felszerelt osztályról. Ilyen szempontból nagy visszalépést jelentett, nehéz volt ott újrakezdeni.

Volt egy távcsövem, azt átalakítottam mikroszkóppá, azzal műtöttem, illetve elkezdtem kérni és imádkozni.

Hogyan fér meg egymás mellett az orvosi hivatás és az egyházi szolgálat?

A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség laikus ágában vagyok magánfogadalmas. Ez azt jelenti, hogy nem kell szigorúan kolostorban élnem, lehetek egyedül. Speciális missziót vállaltam. Afrikában szinte minden szerzetesi közösség vállal szociális feladatot: oktatást, gyógyítást. A száz évvel ezelőtti forma az volt, hogy megjöttek a missziósok, felállították a plébániát, elkezdték építeni a templomot, és mellé iskolát húztak föl. Most már nem így van, de minden egyházmegyének van egészségügyi hivatala, az alá tartoznak a kórházak, egészségügyi centrumok. Jézus mondja, hogy „szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek”. Az imaélet és az orvosi hivatás között meg kell találni az egyensúlyt. Nem jó, ha a szemészi hivatás az összes időmet elveszi.

Nagyrészt szürkehályogműtéteket végeznek. Mi az oka, hogy Kongóban nagyon sokan szenvednek a vakságot okozó szürkehályogban?

Egyrészt erős a napsugárzás, az UV-sugárzás. A másik ok, hogy nincsen alapellátás, a szemészeti ellátás nagyon gyenge. Egy százmilliós országra van 105 szemész szakorvos, azaz egymillió emberre lenne egy orvos, akiknek a többsége a nagyvárosokban dolgozik. Európában egymillió lakosra vetítve 8-9 ezer szürkehályogműtétet végeznek évente, Kongóban tavaly százmillióra végeztek tízezret. Érezhető a különbség. A gyerekeknél ez sokszor genetikai probléma, jóval nagyobb arányban élnek kinn kataraktával (szürkehályog – a szerk.) a gyerekek, mint Európában. Amikor Tatabányán dolgoztam, öt év alatt nem láttam gyermeknél szürkehályogot. Kinn évente hetven-nyolcvanat operálok.

Egy szürkehályogműtét elég gyors, körülbelül tíz perc alatt végzünk. Évente kétezer embert műtünk, ebből szürkehályogot 1400-szor.

Június 16-án beszélgetünk, ma van az afrikai gyermekek világnapja. Nekik milyen esélyeik vannak, hogy jól lássanak?

A családtól is függ, hogy amblióp, azaz tompalátó lesz-e a gyerek szeme, vagy teljesen meggyógyul. Ugyanis vissza kellene menni vele ellenőrzésre, hordani kell a szemüveget. Akit távoli misszióban operálunk, annak kisebb az esélye, hogy tényleg jól lásson, mert megoperáljuk, de utána haza kell mennünk, pedig rendszeres ellátást igényelne. A műtét után persze látnak valamennyire, de nem jól. Ismerik a helyet, ahol élnek, tudnak tájékozódni.

Kabindában kezdte a missziós munkát, de ma már nem ott él.

Tíz évig éltem Kabindában, ez egy százezres kisváros aránylag kevés beteggel. Amikor a háborúk után béke lett, egyre többen jöttek hozzám máshonnan, és azt gondoltam, nekünk is mennünk kell. Kabindától 150 kilométerre van a kétmilliós Mbuji-Mayi, amely egy gyémántlelő vidék fővárosa. Először 2006-ban nyitottunk ott egy kis szemészeti centrumot, 2017-ben pedig elkezdtük az új klinika építését.

A lakhelyétől, Mbuji-Mayi-ból távoli helyszínekre is elutazik gyógyítani. Hogyan kell elképzelni egy ilyen utazást?

Óriási az ország, mi három megyét próbálunk bejárni, ahol 8–10 millióan laknak. Láttuk, hogy nagyon távolról jönnének betegek, de túl nehéz eljutni hozzánk, vagy félnek a várostól, nincsen pénzük. Ezért mozgatható eszközök kellenek, anyagi fedezet és autó. Egy nagy misszió körülbelül három hétig tart.

A legutóbbi misszióra két napig utaztunk, meg kellett állni éjszakára is, miközben csak 250 kilométer volt a távolság. Rettenetesen rosszak az utak.

De ez attól is függ, milyen szezonban utazunk. Száraz évszakban talán könnyebb közlekedni, ugyanakkor nagy a homok, az is lassítja az embert. A legtávolabbi helyekre, mint például Lodja, háromnapos az út. Az első években én csináltam mindent, rendeltem, operáltam, most már van hat orvosom, így inkább csak műtök, modern műszeres módszerrel, amit a kollégáim most kezdenek majd megtanulni. A missziókon a stábba kell két-három orvos, műtős főápoló, segédápoló, optikus, sofőrök. A hosszú utak miatt most már előfordul, hogy előreküldöm őket, és én később, repülővel próbálok csatlakozni hozzájuk.

Kép: Hajdú D. András

Egy-egy missziója során előfordult, hogy a helyiek megkérték: javítson meg egy hűtőszekrényt, vagy szereljen villanyt.

Egy műtéthez mindennek működnie kell: elektromos vezetékek, generátor és így tovább. Általában egy közkórházba megyünk, ahol van műtő, de gyenge felszereltséggel. Én mindig két láda szerszámmal megyek, és mindent megszerelek, ez valahogy bennem van, így születtem. A helyiek utána hoznak mindenfélét, hogy javítsam meg.

A Hungary Helps program támogatásával a múlt évben új kórházat adtak át. Hány év munkája érett be ezzel?

A klinika évek óta épült Mbuji-Mayiban, a műtő átadása októberben volt. Először 2006 novemberében megalapítottuk a szemészeti centrumot, innentől kezdtem el gyűjteni a stábot a klinika megépítéséhez. A telket 2013-ban vettük, utána kezdődhetett az építkezés. Öt éve egy nonprofit szervezet a klinika tulajdonosa, az igazgató egy afrikai orvos, az én feladatom pedig a minél jobb szakorvosi képzés biztosítása. Ez az elkövetkező évek programja.

Hogyan telik egy munkanapja? Van olyan, hogy nem dolgozik?

Nekem az a kikapcsolódás, amikor utazgatunk, amúgy hétfőtől szombatig dolgozom. Reggel fél 7-kor imával kezdem a napot otthon, fél 8-kor már a klinikán vagyok, átbeszéljük a napot, majd beindul a rendelés vagy a műtétek. A műtétek nagy részét én csinálom, a Hungary Helpsnek köszönhetően sikerült nagyon jó diagnosztikai műszereket beszerezni; például ultrahangot, OCT masinát (optikai koherencia tomográf, a modern szemészet fontos diagnosztikai eszköze – a szerk.), lézert. Kongóban nincs TB, ezért valamit muszáj mindenkinek fizetnie az ellátásért.

A missziókban előfordul, hogy valaki olyan szegény, hogy semmit nem tud fizetni. Van magyar, belga, francia adományokból egy kasszánk, ilyenkor abból segítünk.

Katasztrófa lenne, ha odajönne valaki szürkehályog miatt vakon, és nem operálnánk meg, mert nem fizet.

Hogy látja, mennyit változott Fekete-Afrika, illetve Kongó ahhoz képest, amikor először, 1995-ben már orvosként megérkezett?

Látható egy fejlődés, de a szakorvosi ellátás sajnos semmit nem változott. Ezért is szeretnék szakorvosokat képezni, de ehhez idő kell. Kongóban két nagyvárosban lehet csak szemész szakorvosi képesítést szerezni. Én általános orvosokkal dolgozom, tanítom őket a szemészetre. Nagyon fontos, hogy több szakorvost képezzünk.

Az alapítványuk honlapján és a közösségi oldalukon is rendszeresen beszámol a kinti élményeiről.

Amiket átélünk, az szerintem mind kiváltság és különleges. Járkálok az őserdőben, látom, milyen egyszerűség, szegénység van, a gyerekek mégis milyen boldogan tudnak felnőni. Keveset teszünk, mégis mekkorát tudunk rajtuk lendíteni! Legutóbb Lusambóban a folyóparton fotóztam, amikor megszólított egy kissrác: „Szia, doktor Risár, emlékszel? Te operáltál!” – mondta. Majd elvitt a papájához, aki fogadott a házában. Afrikaiakkal egyébként fehér emberként nem könnyű barátkozni. De ennyi idő alatt már lettek igaz barátaim.

Soha nem gondolkodott azon, hogy a könnyebb utat választja és hazajön?

Két háborút éltem meg kinn, az első, 1996-ban pszichésen volt nehezebb, de akkor legalább nem lőttek. Majd jött a második kongói háború 1998-ban, ami öt évig tartott. (A második konfliktusban több mint ötmillióan vesztették életüket, 12 afrikai ország keveredett bele Líbiától Szudánon át Namíbiáig – a szerk.) A városunk körül árokrendszer volt, aláaknázták, ott állították meg a rebelliseket. Bármi megtörténhetett volna.

Akkoriban én voltam a katolikus közösség vezetője, erősen kapaszkodtunk az imádságba. A misszionáriusok minden időben vállalják, hogy a konfliktusokat helyben próbálják meg átvészelni.

Úgy döntöttünk, hogy maradunk. Maradtunk, és hála Istennek semmi atrocitás nem ért minket.

Miként képzeli el a mindennapjait 10–20 év múlva? Egész életére elköteleződött a kongói lakosság gyógyítása mellett?

Szeretném látni, hogy a klinika jól működik, biztos az anyagi, szakmai háttér. Most még van mit adni: fontos átadnom a sebészeti tudást, a gyakorlatot, amire támaszkodhatnak a többiek. De hogy a Jóistennek hosszú távon mi a szándéka velem, azt nem tudhatom.

Dr. Hardi Richárd kongói missziós munkájáról Hajdú D. András Szemtestvér címmel készített dokumentumfilmet, amely itt megtekinthető.